Kerékváros, 2008 (13. évfolyam, 1-5. szám)

2008-02-01 / 1. szám

2008. február-március Kerékváros A híd január utolsó napjaiban a bringás a Malomvölgyi tó legészakibb gátjánál takaros, nyersszínű fahidat talál ott, ahol legutóbb csak meredélyt. Szem fölcsillan, gép bedönt és irány a híd. A gáton álldogáló erdészruhás ember a tervezőről nem tud mit mondani. Az ő neve nem szerepel a táblákon, csak a kezdeményező alapítványé és a támogatóké, noha a világ rendje az, hogy a hídépítő, -tervező neve ott a műtárgyon. Ám fantáziánk erős, el tudjuk képzelni, maguk az érintettek húzódoznak attól, hogy előtérbe kerüljenek. Arról azonban örömmel hall a kétkereki lény (bár hirtelenjében utánajárni nem tud), hogy a tó fölött, a keszüi újtelep alatt már épül egy kerékpárút, ami szilárd burkolatot is kap majd, és ha minden a tervek szerint halad, akkor még akár a gáton is folytatódhat (most a vízügyi rendelkezések miatt hivatalosan kerékpároskéz oda be nem teheti a lábát). Ha ez meglesz, akkor legalább Kertvárosból a kisgyerekes sétálók zavarása nélkül lehet körbetekerni a tavat. A Kulturált Közlekedéssel a Gyermekekért Alapítvány az Önkormányzat és egy országos biztosító támogatásával a PVV Zrt kivitelezésében a Malomvölgyi 11. tó gátjánál januárban megépült a Szeretet átjáró. Mint ismeretes, a múlt évben egy­ biztosító társaság 1 millió Ft-ot ajánlott fel közösségi célra, azzal a feltétellel, hogy a városlakók a rendezvényen tekernek egymillió pedálnajlást. Mert ugyan az sem kevés, ahogy a város pénzt és törődést nem kímélve európa-bajnok kátyúkkal látja el még azt a kevéske kerékpárutat is, ám azért elviselni azt is el tudja a bringáslélek, ha igazi kerékpározható műtárgy létesül arra, amerre tekerni szokott vagy szeretne. Csak álmodni merünk, hogy a kultfővárosságra készülődő nagyralátó városatyák közül valakinek végre nyugat felé Tévedvén a tekintete észreveszi, hogy Uránból, de akár a Szigeti városrészből vagy Rácvárosból is sokaknak volna szinte az egyetlen kultúrált kikapcsolódás kitekerni gyerekestől a Malom­völgybe, és ehhez három dolog kell: biztonság, biztonság és biztonság (a másik három, ami a háborúhoz kellőhöz feltűnően hasonlít, már megvolt egyszer az elkerülő építésekor, most tehát csak elő kell húzni a párnacihából). Hiszen a Malomvölgybe már most többen járnak, mint a Mecsekbe. És ez kerékpárral még az átlagosnál is logikusabb. A híd ősrégi, súlyos szimbólum. Ez is az lesz-e, nem tudhatjuk. De hogy a gondolkodásmód, aminek eredményeképpen ez a fahíd itt áll a Malomvölgyben, a szívós eredménycentrikusság, csöndes szakszerűség, a pontos elszámolás és a minden egyes városlakó tenniakarása lehet az egyetlen híd, ami a jövőbe vezet, az egészen bizonyos. Áldás legyen tehát minden hídépítő kezén. Simor Árpád­­ Kiegészítés a szerző legutóbbi számban megjelent­­ cikkéhez: Feldbogenschiessen , terepíjászat.__________ 2. oldal KAVICSOK AZ ÚTRÓL... - I. Sok ezer kilométert kerékpároztam életem során. Sohasem versenyeztem, inkább túráztam. Extrém területeken nem jártam, csak Európában, de ahol kerekeztem, igyekeztem minél többet látni, minél több emberrel kapcsolatot találni. Az „utazásaim” során sok vidám, néha kevésbé vidám élményben volt részem. Ezekből szemezgetek most. Nem útleírás a célom, inkább csak az apró villanások - az úton a kerék mellől felpattanó kavicsok - hangulatának megosztása az érdeklődővel. Általános tapasztalatom, s ezt szeretném előre bocsátani, hogy a vidéki ember magához sokkal közelebbinek érzi a kerékpárjáról leszálló, poros, fáradt vándort, mint a luxusautóbuszból kiözönlő, hangos turistaáradatot. Ezek idegenek számára, míg az előbbiek izzadt, fáradt emberek, mint amilyenek ők maguk is. S ez nem csak Magyarországon van így .A történetek természetesen személyes szubjektivitásom szűrőjén át kerülnek a kedves olvasó elé. Talán az eltelt idő is szépített egyik-másikon, jótékony, rózsaszín fátylat az emlékekre terítve. Apa, el ne dőlj! Az Őrséget jártuk be legkisebb fiammal. 15 évesen ez volt élete első komoly túrája. Pécstől kezdve mindig mögöttem tekert, élvezve az „anschluss” előnyét. Már hazafelé tartottunk, a Zalaegerszegről Keszthely felé vezető úton. Zala megye fővárosát elhagyva egy nem túl meredek, de hosszú, húzós emelkedő következett. Úgy a közepe felé küzdöttünk, amikor fiam mellém jött. Apa, nem félsz, hogy eldőlsz? - s alig kis idő múltán már csak apró pontnak láttam messze, előttem. A móc ház Bár nem értjük egymás szavát, kedves mosollyal invitál be a román házaspár az Aranyos-hágón álló egyik házba. Nem jártam még lakásban, mely célszerű puritánságban felülmúlta volna ezt. Deszkából álló, kb. négyzet alaprajzú, alacsony ház. Az ajtón fejrehajtva lépünk be, s aztán három lépcső vezet le az egyetlen helyiség süllyesztett föld­ padlójára. A szoba tágasnak tűnik, bár nem lehet több 14-15 négyzetméternél. A berendezés: egy ágy, kis asztal, hokedli, egy sparhet, (a füstcső a tálon kidugva), a fal mellett polc, rajta néhány edény, a deszkafalban szegek a ruháknak. Az egyszerű szegényes belső mégsem tűnik cigányosnak. Rend van és tisztaság. Nyilvánvalóan nyáron lakják csak ezt a házat, amikor feljönnek a havasi legelőkre a tehenekkel. Télre - gondolom - a völgy valamelyik falujában húzzák meg magukat, talán ennél valamivel nagyobb kényelemben. A „nyári lak” egyszerű célirányossága mégis megfog. De nem csak engem. Gábor barátunk a túra előtt nem sokkal fejezte be családi házát Újhegyen. A móc ház láttán kifakadt:­­ „Hülye vagyok én? 14 millióért építettem házat, amikor így is lehet lakni?” Dr Novotny Iván

Next