Kis Ujság, 1920. szeptember (33. évfolyam, 207-231. szám)

1920-09-19 / 222. szám

•Csonka Magyarország — nemjjff! Egész Napország — meipirág!« ] hi­ lipétjjinkeztük­k a nagy föl­ki áltash­oz , a naphoz, amelyen Kossuth Lajos született. Ma, a tekintélyek alkonyán, amikor divat volt nagy embereket le­dönteni piedesztáljaikról, amikor mögöttünk egy rettenetes kor­szak, amely arra épült, hogy szétrombolta hagyományainkat, sárba tiporta azokat a tanításo­kat, amiket nagyjaink hagytak reánk kincses örökül, ma van csak igazán szükségünk az olyan emlékoszlopokra, mint a Kossuth Lajosé. Olyan emlékoszlopokra, amelyek dacolnak idővel, vihar­ral, szennyes indulatok, kalandos kísérletek minden áradatával. Valóban : az a kincses örök­ség, amelyet nekünk, magyarok­nak Kossuth neve és szelleme jelent, nem olyan veretű, amely­nek nemességét bárminő forra­dalmi választóvíz kikezdhetné. Ellenkezőleg, Valahányszor ez az ország válságok elé kerül, mind­annyiszor megjelenik a viharos láthatár szélén Kossuth nevének szivárványa, szellemének tiszta és tündökletes északi fénye, ame­lyek elébünk tükrözik azt a vilá­got, azt az államrendszert, amit számunkra meg akart teremteni. Ezért van az, hogy Kossuth Lajos és az a fogalomkör, amely hozzá fűződik, mindig alfája és ómegája marad a magyar vágya­kozásoknak. Program, amely örökké időszerű, amelynek be­váltása a nemzeti eszmények tel­jességét jelenti, amelyért tehát küzdeni kellett a múltban, kell a jelenben s fog kelleni a jövőben. Kossuth az örökprogram, amely oly dús, hogy nem merülhet ki soha, oly százados érvényű, hogy minden kor minden kérdését ma­gában foglalja és oly tökéletes, hogy nem hiányzik belőle semmi. Jól esik ezt megállapítani ma. Mintegy belső elégtételéül szolgál a Kossuth-kultusz vakbuzgói­nak, akik közé szerény magunk is sorakozik, hogy ime itt van a nemzet szellemi kincstárának az az érctartaléka, amelynek sem mennyiségéből, sem értékéből egy szemernyi el nem veszhet. Isten, a­ mindent előre tudó, min­dent előrelátó Gondviselés teste­sült meg Kossuthban, amikor az első magyar évezred határán megjelöltette vele azt az utat, amely biztosan és egyenesen ve­zet bennünket végig a második melepiummal /A cspkék mindent megadóztatnak, / — Az ablakokat, a fákat, a háziállatokat, — / A „Kis Ujság“ tudósítójától. /A csitroek kitünően gazdálkod­­el vidéken. Nagyon igyekez­nek magukat m­egke­dveltetni a t­ót­­sággal és a magyarsággal. Bölcs politikájuk olyan, hogy ezzel csak gyűlöletet aratnak s a legnagyobb elkeseredést keltik. De csak hadd csinálják a böl­csek! Nincsen olyan hosszú, ami­nek vége nem volna. A levegőn kívül mindent meg­adóztatnak, még a gyümölcs­fákat is. A házak ablakaira hat korona, a gyümölcsfákra egyenkint egy-két-három-négy korona adót vetettek. Ilyen gyönyörű állapot még so­hasem volt az országban, hogy így nyúzzák a lakosságot. A cipő után harminc koronát, a szövet után méterenkint tizen­öt koronát, az állatokért (ló, tehén, ökör) egy két három­száz koronát, kecskéért tizenöt korona adót kell fizetniök. De ne higyye ám senki, hogy ez­zel teljesen kimerítették adózási politikájukat. Óh, a vitágért sem! Ott vannak még a baromfiak is! Minden baromfiért egy-két ko­rona adót sóznak a szegény, agyonsanyargatott lakosság nyakába, így aztán pompás, eldorádós éle­tet biztosítanak a Felvidéken. Eh­hez járul az is, hogy fejenkint egy kiló lisztet kap­nak havonta, persze ebből csak úgy tudnának valahogy megélni, ha madárgyom­ruk volna. M­iel pedig az élelmiszereket az egész Felvidéken rekvirálják, Lé­ván és környékén elkövették azt a bolondságot, hogy a term­ésfölösleget elégedték, hogy a csehek kezébe ne essék. A lakosság nagyon el van kese­redve a cseh hatóságok ellen. A ka­tonák félnek is rettentő módon a puccstól vagy a váratlan megroha­­nástól. Annyira szepegnek, hogy a tisztek összes fehérneműiket be-p­akolva tartják, hogy ha futni kell, az ott ne kelljen zsákmányul hagyni. A fehérneműhasználatért egy­két hatost fizetnek naponta, csak­hogy a másukét kímélhessék. X X X X XX X X X X XXXXXXXXXXX xxxxxxxxxxx X X X X X X X XX X X xxxxxxxxxxx XXX XX X X X X X X xxxxxxxxxxx xxxxxxxxxxx xxxxxxxxxxx X X X X X Ha ünnep van és a lakosság a templomba megy, a cseh katonák körülállják a templomot és istenkáromló dalokat kor­­nyikálnak, hogy az ájtatosko­­dókat megzavarják. A hivatalnokok mind a cse­h nép aljából kerülnek ki, akiknek sem tudásuk, sem műveltségük nincs és úgy is bánnak a néppel, mint a szeméttel. Mikor a magyarság és a tótság verejtékezve dolgozik, ezek a lé­hütők pipázva nézik, hogy mint verejtékezik a felvidéki nép. Legszomorúbb a­ helyzetük a nyug­díjasoknak, a­kiktől hűs­éges­küt követelnek. Csak a békebeli nyugdíjukat fizetik az özvegyas­­­szonyoknak is, egy fülérrel sem többet. Egy nyugdíjas úrinő, mikor az adóhivatalba ment a nyugdijáért, egy cseh katona ráorditott: — Te kutya magyar!­­ Az önérzetes úrasszony sértődve kiáltott rá : — Mit szólna, ha én meg kutya csehnek mondanám! — Tegye le a hűségesküt ! — Nem teszem, mert én magyar vagyok s az is leszek halálomig! — felelte az ur­a­sszony. — Én ma­gyarnak születtem és az is mara­dok! Ilyen kedélyes állapotok vannak a Felvidéken. X X X X X X X XXXXXXXX XX X xxxxxxxxxxx xxxxxxxxxxx xxxxxxxxxxx xxxxxxxxxxx xxxxxxxxxxx xxxxxxxxxxx xxxxxxxxx

Next