Kis Ujság, 1928. május (41. évfolyam, 99-123. szám)

1928-05-01 / 99. szám

Ezüstből vert Árpád-szobor Mussolininak Olasz vendégeink mint barátok jöttek és testvérek gyanánt távoznak Magyarországról Meleg, szeretetteljes ünnepléssel búcsúztatta hétfőn délben az egységes párt a Magyarországon időző olasz képviselőket, akik két hétig tartózkod­tak Magyarországon.­­Az egységes párt Eszterházy­­utcai párthelyiségében, az olasz és magyar zászlók­kal díszített márványteremben volt az ünnepi ebéd, amelyen gróf Bethlen István miniszterelnök, gróf Klebelsberg Kunó közoktatásügyi miniszter,Mayer János földmívelési miniszter, Zsitvay Tibor, a kép­viselőház elnöke, Kállai­ Tibor és Nagy Emil, a kormány több tagja, államtitkárok, igen sok fő­ispán, országgyűlési képviselők, továbbá a politikai, társadalm­i és közgazdasági világ számos vezetője vett részt. Megjelent a búcsúztatáson az olasz kül­döttek valamennyi tagja és már búcsúztatás előtt a legnagyobb elragadtatással és melegséggel emlékez­tek meg arról a két hétről, amelyet Magyarországon töltöttett. , , Az ebéden az egységes párt nevében Almásy László felkérésére Pekár Gyula olasz nyelven vett búcsút a vendégektől. — Önök — mondta — mint barátaink érkeztek ide két héttel ezelőtt és most az az érzésünk, hogy a mi olasz barátaink mint testvéreink mennek el innen. Zajos tapsban törtek ki az olaszok Pekár Gyula eme szavaira. Majd Pekár Gyula így foly­tatta : — Olyan volt ez a két hét, mint egy álom és annyi nemzet gyűlölete után az önök kedvessége és testvéri érzése nekünk egy szép álom volt, álma a múlt­nak és reménye a jövőnek. — A párt nevében — folytatta Pekár ■— most egy kis ajándékot óhajtunk küldeni Mussolininak. Kicsi ez az ajándék formára nézve, de nagy az a tisztelet és barátság, amellyel ezt a szobrot a dicső Olaszország újjászületése nagy hősének küldjük. Ezzel a szoborral a honalapító Árpád népe küldi üdvözletét az önök vezérének, a Dúcénak. Pekár beszéde közben egy ezüst Árpád-szobor­ról hullott le a lepel. A szobor, elülső oldalán ez­­,,v felírás van : »A honalapító Árpád vezér népe Mussolininak, a Ducénak, Itália újjáalkotójának.» A szobor jobboldalát az országház, baloldalát a királyi palota, hátsó részét pedig a miniszterelnök­ségi palota képe díszíti. Az olaszok meghatódva szemlélték a szobrot, amely körülbelül 30 centiméter magas márvány­talapzaton áll. Ezután Dukai Takáts Géza, az egy­séges párt háznagya egy albumot és egy-egy ezüst cigarettatárcát nyújtott át emlékül mindegyikük olasz vendégnek. A cigarettatárcán a megcsonkít­­ott Magyarország látható, alatta pedig ez a felírás :­­'Nem, nem,­­soha!» Pekár Gyula beszéde után Cippico szénától­ meghatottan mondott köszönetet a lelkes és szívél­lyes fogadtatásért, amelyben az olaszokat Magyart­országon részesítették, majd kifejezte a magyar nemzet iránti igaz rokonszenvét és kijelentette, hogy most már személyesen is meggyőződtek arról, hogy Magyarország mennyire béklyóba van verve. Ezután még hosszasan ünnepelték a vendége­­ket és a magyar-olasz barátságot. A VILÁG URA gróf MONTE KRISZTÓ (157) AKIKKEL NEM BÍRT A HALÁL Mikor Wolframtól elbúcsúztunk, az élet és halál küszöbén, vergődött. A nagy kaszád már ott állt a lába fejénél. Amália, a hű szerelmes pedig ott lakott kicsi szobácskájában és várta, mikor nyitja rá az ajtót az a férfi, akiért annyit szenve­dett, dolgozott, de akit mindenekfölött szeretett. És egyszer... Éjfél tájban történt, hogy­ valaki bekopogtatott. — Ki kopog ilyen későn — kérdezte az öreg­asszony, aki kiment ajtót nyitni. — Mondja meg Amáliának, hogy megjöttem. Én vagyok, Wolfram! — válaszolt egy halk hang a szállásadónő kérdésére. Az öreg­asszony kinyitotta az ajtót és majd kiejtette kezéből a gyertyát, mikor a belépő halott­­halvány arcát meglátta. — Irgalmas Úr Isten, mi történt önnel, Wolfram úr? Miért olyan sápadt? — kiáltotta rémülten. , — Nem csoda, ha sápadt vagyok, — szólt Wolfram röviden, de szelíd hangon. — Ébren van még Amália? — Valószínűleg virraszt még. Sohasem fekszik le éjfél előtt. A fiatalember ebben a pillanatban kiáltást hallott az Amália szobájából. Követte az öreg­asszonyt, Amália ledobta a hímzését és eléje rohant. — Mit tettél, Wolfram, az égre, hogy mertél fölkelni az ágyból és ennyit gyalogolni. Az életedbe kerülhet ez az út ! — Ne félj, szívem, — válaszolt Wolfram, aki megszorította menyasszonya kezét, — már elég erősnek érzem magamat. El fogunk utazni innen, m még ma éjjel... Azonnal. El akarok szökni előlük. Erőteljes, csengő hangon beszélt. Arca még­­ apadt, tartása hajlott volt, de szemei már visz­­szakapták régi fényüket és mozdulatai erőteljes­ségüket. — Hallgass rám, Amália. Nem tudom, mi történt velem, mióta az a gaz felügyelő meg akart ölni, de úgy érzem, már megint annak a bankár­nak az oltalma alatt állok. És én nem akarok ettől az embertől szívességeket elfogadni. Én egy percig sem tűröm tovább atyáskodását. A dolog sürgős. El kell innen távoznunk. — Ne izgasd föl magadat, Wolfram, — kérte Amália. — Újra beteggé teszed magadat! — De hiszen nyugodt vagyok — válaszolt Wolfram. — Ez a bankár jó barátja a lordnak. Ezek össze vannak esküdve ellenem. Csak a jó Isten tudja, mit akarnak már megint tőlem. De én nem tűröm, hogy ide-oda rángassanak, mint a bábot. — De hiszen a lord jót akart tenni veled. Jó szívvel volt irántad, pedig te, Wolfram ... Amália elhallgatott.. . — Az igaz,­­— felelt Wolfram. — Úgy visel­kedtem akkor, mint egy balga gyermek. Ma már máskép tennék, máskép cselekednék, mert más ember lett belőlem. De ami megtörtént, azon nem lehet változtatni. Nem kívánom, hogy a sors újból összehozzon vele akár jóban, akár rosszban. Azt a történetet atyámról bizonyosan magától találta ki. Nem, Amália, ahogy az öntudatnak első szikrája visszatért agyamba, már elhatároztam, hogy ettől az embertől szabadulni fogok. Önálló akarok lennni, a magam lábán akarok járni. A kezem és a fejem tartson el bennünket. Te, te vagy az egyetlen lény a világon, akinek szívesen vagyok és maradok adósa egy egész életen át. — Ne beszélj így, Wolfram, — mondta Amália, akinek kezeit Wolfram odaadó csókokban fürösz­­tötte. — Hogy is emlegetheted ezt. Én csak érted élek és te értem. Mi ketten egymásért és egymásnak . Érzem, hogy erőm visszatért. Sokkal jobban vagyok, mint az orvosok hiszik. Erős természetem van, többet kibírok, mint sok más. Az a kis vér­­veszteség nem ártott, legalább nyugodtabb ember lett belőlem, aki higgadtan tud élni. Nem izgat, a bővérűség. Mikor ma este egyedül hagytak, föl­keltem. Az előszobában megtaláltam a ruháimat, felöltöztem. Hozzád siettem és mort ismét azt kér­dezem tőled : akarsz velem jönni Amáliám? — Veled megyek, Wolfram. De az egészséged... Az Istenem, ki fogod-e bírni az utazást? — Egész bizonyos, hogy sebem már begyó­gyult. Igaz, hogy még sápadt vagyok, de a mozgás, a friss levegő majd visszaadja a színemet. Az úton egészen összeszedem majd magamat. Az idő is alkalmas az utazásra, csak ... csak ... egy dolog hiányzik... A pénz... Takarítottál valamit, szívem? Mintha említetted volna, hogy... — Igen, Wolfram, szorgalmasan dolgoztam .. . Úgy vettem észre, hogy azon a rettenetes napon megfordult a szerencsénk. Az emberek jobbak let­tek irántunk. Annyi munkát és ajánlatot kaptam, hogy tíz kéz se győzte volna. És sokkal jobban fizettek, mint azelőtt. Eleinte nem volt kedvem dolgozni, mert azt hittem, hogy azért érdeklődnek irántam, mert te elutaztál, — nekem azt mondták, hogy nem vagy a városban. Olyan keserűség volt a szívemben. Most szánakoznak rajtam az emberek, — gondoltam, mert tudják, hogy elhagyatott szerencsétlen teremtés vagyok ! De azután megtud­tam az igazságot és akkortól kezdve már örömest dolgoztam ... Éjjel-nappal hímeztem, hogy meg­takarítsak valamicskét, mikorra jobban leszel. Tudod-e, mennyi pénzünk van? Négyszáz kerek dollárt raktam össze ... Négyszáz dollárt, Wolfram ! — Köszönöm ... köszönöm, te édes, drága asszony ! És készen vagy minden munkával ? Nem kötötted le magad sehova ? — Szerencsére nem. Ez a hímzés, amin most dolgozom, magamnak készül. Ma délután szállítot­tam haza az utolsó darabot. Ebben a percben in­dulhatunk, ha kívánod. — Hála Istennek! — sóhajtott Wolfram. — Csak ne tartoznám a lordnak. — Ne búsulj azon. Majd visszafizetjük, mihelyt pénzünk lesz. A nincsből senki sem tud fizetni. Annyit tehetünk, hogy akarunk fizetni. Amikor lesz, akkor majd pénzre váltjuk az akaratunkat. Wolfram, szívemből kérlek, szépen kérlek, légy ismét jókedvű. Még egy egész élet van előttünk. Te ismét egészséges vagy, fiatalok vagyunk mind a ketten. Dolgozni fogunk teljes erőnkből, az Isten meg fog segíteni bennünket! Remélj, kedves bará­tom, remélj ! — Te vagy az én jó angyalom ! kiáltott Wolfram boldogan bensőséggel. — És nem harag­szol, mert ismét kikergetlek a nagy világba, "Csü­rtofele folytatjuk! " KIS ÚJSÁG 1928 május 1 A trafikbetörők leszúrták a házfelügyelőt, aki tetten érte őket Hétfőre virradó hajnalban vakmerő betörést kö­vettek el Budapesten, a Pozsonyi­ út 33. számú házban lévő trafikban. A trafik, amely özvegy Imre Istvánné tulajdona, nagyon jól ment és a betörők valószínűleg napok óta figyelték. Éjszaka két óra tájban azután egy őrnagy, aki közelben lévő lakására tért haza, gyanús csoportot látott beszélgetni a Pozsonyi­ úton. Mikor a két férfiből és egy nőből álló társasághoz ért, ezek hirtelen abbahagyták a beszélgetést, de az őrnagy annyit még hallott, hogy egy trafikról volt szó. Éppen ezért néhány percig még figyelte őket, mire eltávoztak. A betörést jóval később, három óra körül követték el. Álkulccsal felnyitották az üzletet, feltörték a pénztár­­fiókot, az ottlévő pénzt magukhoz vették és összecsomagolták a trafikárut is. Ekkor azonban az egyik csomagot nagy zajjal leejtették. A zajra figyelmes lett Gágyor Mihály 57 éves házfelügyelő, akinek lakása a trafikhelyiség közelében van. A házfelügyelő már előbb is észrevette, hogy valaki jár a házban, de mivel nem talált semmi gyanúsat, már éppen vissza akart térni lakására. Gágyor Mihály házfelügyelő be akart, lépni a trafikba, de az ajtóban eléje ugrott egy férfi és öklével a házfelügyelő arcába sújtott. Ez a hatalmas ütéstől egy pillanatra megtándorodott, mire az üzletben tartózkodó két férfi és nő futásnak eredt. A házfelügyelő azonban nem vesztette el lélek­jelenlétét, a menekülő betörők után futott és csak­hamar utol is érte őket. Percekig tartó heves dulakodás­­kezdődött a hatalmas termetű házfelügyelő és a betörők között. Gágyor Mihály a dulakodás hevében hatalmas ülést mért a fiatalabbnak látszó betörőre, aki elvágódott a földön, de magával rántotta a házfelügyelőt is. Ez még továbbra is hősiesen védekezett, de az egyik betörő zsebéből kést rántott elő és a földön fekvő házmester testét - döfte. A házmester a késszúrások következtében súlyos sérüléseket szenvedett a mellén. A házfelügyelő elvesztette eszméletét, de ugyan­ekkor megjelent felesége, aki látva férje szorult helyzetét, rendőrért kiáltozott. Kiáltozásaira ugyan senki sem je­lentkezett a néptelen Pozsonyi-úton, de a betörők megijedtek és a rablott holmi egy részét felkapva, futásnak eredtek. Gágyor Mihály házfelügyelőt a men­tők súlyos állapotban a Rókus-kórházba szállították. A rendőrség széleskörű nyomozást indított. Nem talált gazdára a dömsödi ezerholdas birtok Hétfő délelőttre tűzték ki az öngyilkossá lett Hajós József földbirtokos dömsödi ezerholdas birto­kának árverését. Körülbelül egy évvel ezelőtt játszó­dott le a tragédia a dömsödi kastélyban, amykor a kastély ura vadászfegyverével agyonlőtte magát. Halála után kiderült, hogy nagy kártyaveszteségei voltak és a súlyos gondok kergették a halálba. Hajós Józsefnek négymilliárd korona adóssága volt és ennek a fedezésére szolgált a dömsödi birtok. A hitelezők úgy határoztak, hogy a birtokot elárverezik. A szinte pél­­dátlanul nagyszabású árverést a dömsödi községházán tartották meg, eladásra azonban nem kerülhetett sor, mert a birtok legkisebb vételárául megjelölt 240.000 pengőt nem akarta senki sem megadni, így aztán rövi­desen újabb árverést tűznek ki, amelyen azonban már bármilyen összegért eladják a birtokot.

Next