Kis Ujság, 1935. április (48. évfolyam, 75-97. szám)
1935-04-02 / 75. szám
2 ^ _ iWHnHnHHnHH a mi szavazás hataiba .. A választások első része bevégződött és körülbelül kialakult már az új parlament képe. Sok az új ember, akikről nem tudjuk még, mit hoznak magukkal. Reméljük, hogy sokat nyertünk bennük, erőt, értéket, tehetséget, amire nagyon nagy szüksége van ennek a nemzetnek. A másik oldalon veszteséget is látunk, mert sok olyan név hiányzik az új képviselőházból, akik annak díszt és értéket adtak. Hisszük, hogy nem vesztek el végleg az ország számára és hogy előbb-utóbb ismét elfoglalják ezt a helyet, amelyet méltóan töltöttek be a nemzet és a nép javára. Az első kép, amely szembeötlőt, az, hogy a nemzeti egység pártja lehengerelte az összes többi pártokat, köztük szövetségesét, a független kisgazdapártot is. Akkora a győzelme a kormánypártnak, hogy azt hisszük, maga a miniszterelnök is megdöbbent tőle, amikor jelentették neki a vidékről érkező híreket. Kissé túlságosan is győzött a nemzeti egység pártja, kevesebb több lett vollna. De hogy mit hoz a jövő, arról most itt nem elmélkedünk. Nem akarunk abba a hibába esni, hogy jövendőt mondjunk, holott senki sem látja tisztán a jövőt. Ma csak napról napra, hétről hétre lehet politikát csinálni, percenként változik a külpolitikai helyzet, márpedig ennek a kicsinyországnak állandóan alkalmazkodnia kell azelső politikájában is ahhoz, ami körülötte történik. A választásokból éppen ezértem következtetünk a jövőre, hanem igenis, következtetünk a jelenre meg a múltra, mert ennek a választásnak a következményeit le kell vonni, mégpedig minél hamarább és minél erőteljesebben. Egyik legsürgősebb következtetésünk az, amit Preszly Elemér államtitkár oly frappáns formában jelentett ki: Magyarországon ezzel a módszerrel többé nem szabad választást lefolytatni. A nyílt szavazás halála volt a mostani választás. Teljes csődje egy rendszernek, amely már csak Magyarországon él, sehol másutt a világon. Kozma Miklós belügyminiszter és Gömbös Gyula miniszterelnök nem egy ízben jelentették ki, hogy azt akarják, a választás szabad magyarok szabad akaratmegnyilvánulása legyen és ha mégsem volt az, úgy erről nem a kormány tehet, a rendszer felelős érte. A nyíltalavagás, amely lelkeken tipor akkor is, ha nem akarják azok, akik a választást intézik. A másik: az ajánlási rendszer teljes bukása. Budapesten — mint ismeretes — sokkal több ajánlást nyújtottak be a pártok, mint ahány szavazó van és amikor az ajánlások kiegészítésére szólították fel őket, újabb ezer meg ezer ajánlást nyújtottak be, nevetségessé téve ezzel az egész rendszert. Ez a nevetségesség azonban inkább szomorú. Azt bizonyítja, hogy hamisítások és csalások tömege fakad az ajánlások nyomán. Rákényszeríti a rendszer a pártokat, hogy nem egészen becsületes úton próbálkozzanak, úgyszólván követeli ezt. Ezt a példátlanul erkölcstelen állapotot sürgősen meg kell szüntetni, mert nem teremhet egészséges élet a mocsárban. Márpedig az ajánlási rendszer olyan fertő, amely megmételyezi a politikai életet. A titkos kerületekben az ajánlási rendszer nem egyéb, mint meghamisítása a titkosságnak. . Hivatalfőnökök, felettes hatóságok rákényszerítik a kisembereket arra, hogy olyan jelöltet ajánljanak aláírásukkal, aki se testüknek, se lelküknek nem kell és akire nem akarnak szavazni. De ajánlaniok muszáj őket: így követeli ezt mindennapi kenyerük, amely veszélyben forog, ha visszautasítanák annak az ívnek aláírását, amely azt az urat, vagy azokat az urakat ajánlja, akiknek neveit eléjük terjesztik kenyéradó gazdáik. Vidéken ugyanezt látjuk, csak a forma tolás. Rendes foglalkozási ág lett az ajánlások gyűjtése a vidéki kerületekben. Eleinte csak húsz, meg harminc fillért kapnak egy-egy aláírásért azok, akik aláírások gyűjtésével foglalkoznak, de később, az utolsó napokban, amikor már szorul a kapca, egy pengőt is megér egy-egy aláírás. Vidéki kortesek, akik élelmesek — márpedig a kortes mindig élelmes — az összes versengő pártok ajánlási íveivel járnak-kelnek és ha a választópolgár nem akarja aláírni az egyiket, előszedik zsebükből a másikat. Ez a választás a magyar alkotmánytörténetemnek határkövét jelenti: a nyilt szavazás halála bekövetkezett, Magyarországon többé nem lehet nyílt szavazással választani. Harminc esztendeje tart a küzdelem a titkos választójogért, most már azonban bizonyos, hogy a küzdelem véget ért: ez a mostani választás eldöntötte a nyílt szavazás sorsát. Most temetjük a nyílt szavazást és az ajánlási rendszert és gyorsan ráhengerítjük a sírkövet is, hogy soha fel ne támadhasson. Ott állunk a sír mellett, de szívünkben nincs fájdalom: olyant temetünk, akit már régesrégen el kellett volna hántolni örök időkre. „Temetjük a magyar alkotmányosság szégyenét, a trélektiprást“. Nyugodjék békével. KIS ÚJSÁG Elsöpörték az ellenzéket a vasárnapi választásokon 164 mandátum sorsa dűlt el vasárnap A régi politikusok egész serege bukott ki a parlamentből Óriási elkeseredés a független kisgazdapártban — A KIS ÚJSÁG TUDÓSÍTÓJÁTÓL — A vasárnapi választások bővelkednek a meglepetésekben és érdekességekben. Az egyik meglepetés az, hogy a kisgazdapárti jelöltek nagy többsége elvesztette a csatát. Olyan jelöltek buktak el a küzdelemben, mint például Mojzes János Nagybaracskán, Sauerborn Károly Bácsalmáson, Hegymegi Kiss Pál a csengeri, nádudvari és berettyóújfalui, Serényi László gróf a megyaszói kerületben. E bukásokkal szemben csak azzal vigasztalhatja magát a párt, hogy Gyomán Andaházi-Ivasnya Béla mégis bejutott és Horváth Zoltán Kiskunfélegyházán, Czirják Antal Pécsváradon, Cseh-Szombathy László Nagyigmándon, Berg Miksa báró Abonyban, Milotay István Nagykőrösön megkapták a szavazatok többségét és ezzel a képviselői mandátumot. Kibuktak többek között Hoffer László Lajosmizsén, Kohut Adorján Drégelypalánkon, Radó János Pécsváradon. Elvérzett a választási csatában Berky Gyula, Pallavicini György őrgróf, Griger Miklós, Bajcsy-Zsilinszky Endre, Lázár Miklós és Czettler Jenő, a Ház volt alelnöke, mandátumot kapott azonban Haám Artúr és Pálffy Daui József gróf, akiknek a megválasztása meglepetést kelthet. Megbukott a pápai hivatalos jelölt is, Bárczy Barczen Gábor, továbbá Örffy Imre Szekszárdon, Rubinek István Gyomán és más olyan jelöltjei a pártnak, akiknek a megválasztására súlyt helyeztek és akiknek érdekében az utolsó percig folyt a korteskedés. Ma még nehezen lehet határozottsággal arról beszélni, hogy a választások mennyire voltak tiszták, mennyire nem. Annyit meg kell állapítani, hogy amit hatósági közbelépésről mondani tehet, az egészen új természetű és tulajdonképen csak ezen a választáson merült fel. Hatósági korteskedésről, főszolgabírók, jegyzők s más megyei tisztviselőknek a választásokban való szerepét régebbi választásokból ismerjük. Most a hatósági tisztviselők különös és újszerű eljárásáról hallottunk panaszokat. Általánosságban kifogásolják, hogy a választói névjegyzék hibásan volt kiállítva. A szavazóigazolványokat vagy egyáltalában nem, vagy késedelmesen osztották ki. Rendkívül sok községben a szavazóigazolványok legnagyobb része a választást vezetőknél maradt. A törvény értelmében ugyan a névjegyzékbe felvettek igazolványok nélkül is szavazhatnak, a választók azonban nem szeretik a kényelmetlenségeket és igen nagyszámú választó nemcsak hogy nem szerezte be a maga igazolványát, hanem nem is tett annak megszerzésére kísérletet és ennek folytán nem vett részt a szavazásban. Ennek tulajdonítandó, hogy átlagosan a választóknak csak 65—70 százaléka szavazott le és ahol komoly, nehéz küzdelem is volt, még ott sem gyakorolta szavazati jogát a választók teljessége, legfeljebb a szavazók 85 százaléka járult a szavazóbizottság elé. ■ A kibukott jelöltek természetesen a szavazólajstromok hiányos összeállításának és a szavazólapok ki nem kézbesítésének tulajdonítják vereségüket. Általános az a panasz is, hogy a válasz-A független kisgazdapárt vezetősége a kormánnyal és a kormánypárt vezetőivel való szoros kapcsolatú barátság alapján mintegy 50—60 mandátummal számolt. Eddig azonban mindössze 18 mandátumot mondhat magáénak és a szerdán, továbbá csütörtökön, szombaton és vasárnap még megtartandó választásokból és pótválasztásokból sem számolhat több képviselőségre, mint háromnégyre. A független kisgazdapárt tehát, amely még a legutóbbi időkig is 25 képviselővel rendelkezett, 20—21 tagú párttá esik vissza, ami bizony nem annak bizonyítéka, hogy nagy hatósági támogatásban lett volna része. A párt vezérei közül Hegymegi Kiss Pál nem kapott mandátumot és olyan tagjai is kibuktak, akik pedig az agrárlakosság bizalmasai voltak. Akik győztesen kerültek ki a választásokból, Eckhardt Tibor és Ulain Ferenc kivételérők félelmükben nem mentek el szavazni, mert a pénzügyi hatóságok részéről az utóbbi napokban adóintésekben, felszólításokban, sőt végrehajtások kitűzésében volt részük. Ahol nem kézbesítették ki a pénzügyi hatóságok a figyelmeztetéseket, ott —a partaszok szerint — a jegyzők és más hivatali személyek voltak azok, akik szóban hívták fel az ellenzéki érzelmű választók figyelmét arra a tényre, hogyha a nem hivatalos jelöltre szavaznak, úgy számoljanak annak következményeivel. A mai időkben az ilyen adóhatóságokkal kapcsolatos üzeneteknek és írásbeli rendelkezéseknek terrmészetesen megvan a hatásuk és ezt is a most lefolyt választás rendszerének, a nyílt szavazásos rendszernek a rovására kell írnunk. Napok, sőt hetek keltenek, hogy a vasárnapi választás eseményeiről teljesen tiszta kép derüljön ki, addig az egyes választókerületben előfordult visszásságokról szóló panaszok és a kibukott jelöltek nyilatkozatai szolgáltatnak adatokat a közvéleményi számára. vele, nem a párt első soraiból valók. Meg kell állapítani, hogy a párt ilyen bukásával a közvélemény az utolsó napokban komolyan számolt. Az egyes jelöltek napról-napra közölték a párt vezetőségével a velük szemben érvényesülő intézkedéseket és ezeket ellensúlyozni a pártvezetőségnek nem állott módjában. Éppen ezért történt, mint megírtuk hogy szombaton délelőtt Ulain Ferenc felmondta a kormány pártjával kötött választási paktumot. Ezt a hírt az egységes párt elnöksége is elismerte. Hétfőn a kisgazdapárt helyiségében ennek az elkeseredett hangulatnak többen kifejezést adtak, így: Hegymegi Kiss Pál, Klein Antal, Szakács Andor, Dénesfay Dinich Ödön, Erdélyi Aladár és mások. Ulain Ferenc, aki a pártban a választási ügyeket vezette, a hozzáintézett kérdésekre nem adott választ így voltaképen nyitott kérdés, hogy mi lesz A független kisgazdapárt példátlan veresége 4 (■I A tanár ur szakálla Elbeszélés, irta Hesz Ferenc . Szódabikard tanár úr, a híres világűrrepülő bosszúsan tolta félre az ebédnél tányérát. — Már megint kelkáposztás Torkig vagyok már ezzel az egyhangú koszttal. Üncen már. — De Alajos, azért nem kell mingyárt a plafonon, akarom mondani a sztratoszférában lenned! — csillapította őt a felesége. — De igenis, hogy ott kell lennem, — dühöngött a tanár úr. — Ott legalább ehetem néha valami rendesebb dolgot is. — Miféle rendesebb ételt szeretnél? — Például egy kis kelkáposztát. — De hiszen éppen az előbb szidtad. — Ja igaz — mondta a tanár úr —, el is felejtettem. A tanár úr ugyanis kissé szórakozott volt. De emellett a leghíresebb világűr-repülő. Bár neje önagyságának sehogyan se tetszett ez az örökös sztratoszféra-repülés. — Ki látott már ilyen férjet, aki folyton repül? Ezért a pénzért egy pénzbeszedőhöz is mehettem volna, — szokta mondogatni. N. Szódabikard tanár úr a kelkáposzta-ügy után visszavonult a dolgozószobájába és lefeküdt aludni. Szórakozott természeténél fogva ugyanis a dolgozószobájában állandóan elfelejtené, hogy miért is ment be oda. így esett aztán, hogy a legkomolyabb munkáit átaludta. Talán ezért mondták róla tudományos körökben, hogy igen alapos, bölcs és megfontolt tudós, aki nem szokta elhamarkodni dolgait, minden felfedezésére alszik egyet. Annyi bizonyos, hogy aki csak dolgozószobájában látta Szódabikard tanár urat, nem tudta volna megérteni, mikor jöhetett létre ennyi sok alvás mellett a tudományos felfedezéseknek az a hosszú sora, ami a jeles tudós nevéhez fűződött. No de a tanár úr nem aludt mindig. Csak a dolgozószobájában. Kizárólag csak a dolgozószobájában nem dolgozott. Ellenben utcán, villamoson, ebéd közben, fürdőkádban annál többet. Ő volt az az utas, akit két-három állomással mindig tovább vitt a villamos, mert munkájába bújva elfelejtett leszállni. A fürdőkádból is sokszor majdnem búvároknak kellett felhozni, annyira elmerült a munkájában. III. — No, ideje lesz már dolgozni, — mondta a tanár úr, mikor felébredt és a munkakedvtől fűtve lement a borbélyhoz. A fodrászterem volt az ő kísérleti terme. Mikor a haját, szakállát babrálták, lehányta szemét és szinte rajzoltak agyában a gondolatok. — Tele van a fejem, ■— mormogta megelégedetten. — Akkor talán hajmosást is csinálunk, — mondta a fodrászsegéd. A tanár úr ráhagyta. Ebben a pillanatban olyan érdekes dolog jutott eszébe, hogy akár a vagyonát is ráhagyta volna a fodrászra. A sztratoszférának egy új érdekes problémája villant át agyán. — Még holnap felmegyek a világűrbe, — határozta el és gyorsan csomót kötött a szakállára, hogy el ne felejtse. Odahaza neje fejcsóválva nézett rá, amikor belépett: — Mi az, már megint ondoláztattad a szakálladat, Alajos? Nem az első eset volt ugyanis, hogy Szóda, bikard tanár úr borbély helyett hölgyfodrászhoz ment szórakozottságból. A tanár úr szokása szerint nem is hederített neje minden tudományos jelentőséget nélkülöző megjegyzésére, hanem így szólt: — Holnap készíts a kézitáskámba egy hálóinget, két gallért és a fogkefémet, felmegyek a sztratoszférába. IV. Másnap reggel a világ lázas érdeklődése közben ismét levegőbe emelkedett Szódabikard tanár híres léggömbje, gondolájában a tanár úrral és hű tanítványával, aki útjaira el szokta kísérni a tudóst. — Alajos, vacsorára itthon tegyél, tudod, hogy idegesít, ha pontatlan vagy, — hallatszottak fel lentről nejének szokásos tudományos jelentőséget nélkülöző búcsúszavai, de Szódabikard tanár úr ekkor már jegyzeteibe bújva se látott, se hallott. Már fent jártak a mérhetetlen magasságú világűrben, mikor a hű kísérő a tanítvány illő alázatosságával megkérdezte a tanár úrtól: — Most miért jöttünk fel ide, profeszszor úr? Szódabikard tanár úr felrezzent, ránézett a tanítványára, aztán megfontolt gondolkodás után bosszúsan így szólt: — No nézd csak, nem elfelejtettem! Visszafelé jövet oktató hangon szólt a tanítványához: — Nem ártana, barátom, ha minél előbb szakállt növesztene. — Miért, tanár úr? — Hogy a maga szakállára is csomót köthessünk, ne csak az enyémre. Kezdek olyan feledékeny tenni, hogy nem merek mégegyszer nekivágni a sztratoszférának a saját szakállamra... Kedd, 1985 április 1