Kis Ujsag, 1989 (67. [1.] évfolyam, 1-31. szám)
1989-10-12 / 20. szám
6 NYUGATI SZÉL Le Monde, 1989. augusztus 1. ÚJ SZEGÉNYSÉG MAGYARORSZÁGON A magyar reformátorok ma a Szabadság híd melletti Nagycsarnok példájára akarják felépíteni a gazdaságot. Egy másik szimbólum. Ezen a jól ellátott piacon szembesül egymással a parasztok, a szövetkezeti tagok és az állami gazdaságok bérmunkásainak a kínálata. Valamiféle vegyesgazdaság. De amikor a csarnokot bezárják, megjelenik néhány kisöreg a rekeszek között, élelmet keresve. Az új szegénység — a nyugdíjasok, a munkanélküliek, bizonyos értelmiségiek szegénysége — kihívás lesz az ország jövendő vezetőinek, azoknak, akik az eljövendő szabad választásokból győztesen kerülnek ki. FRANKFURTER ALLGEMEINE ZEITUNG, 1989, SZEPTEMBER 5. Hogyan kell alulról lerombolni egy pártdiktatúrát? A jövő történészei számára vonzó feladat lesz részletesen taglalni, hogyan közeledett lépésről lépésre, szakaszról szakaszra ez a vég, melyet aztán az objektív körülmények parancsszava egyszerűen kikényszerített. A kommunista párt már nem tudta betölteni alkotmányosan biztosított „vezető szerepét”. Erői felemésztődtek, hatalmi igénye elvesztette legitimitását. A párt hanyatlásának történetében a lengyel nép, a lengyel emberek, mindenekelőtt a munkások írták a fő fejezetet. A független szakszervezeti mozgalom nélkül, mely a Szolidaritás nevet vette fel, Lengyelország ma nem állna ott, ahol áll. A kommunista vezetés és a párttagság soraiból jött reformösztönzések harmatgyengék voltak. A hazájában érdemtelenül ünnepelt Rakowskit a történelem aligha fogja a reformerek között számon tartani. Nem, ami Lengyelországban történt, milliók műve volt, olyan embereké, akiknek sem pozíciójuk, sem kiváltságaik, sem politikai cselekvési szabadságuk nem volt. A lengyel jelenség magyarázata az a körülmény, hogy ennek az országnak a lakossága, mely megedződött a hosszú létküzdelemben, a diktatúrákkal szemben soha nem tanúsított kétértelmű magatartást. Az évszázadok folyamán kialakította saját, összetéveszthetetlen stílusát, sem egyezkedni nem hajlandó az önkényuralommal, sem ellenállás nélkül elfogadni nem hajlandó azt. Kis Újság Süddeutsche Zeitung, 1989. szeptember 6. Történelmi káosz Egy szocialista parancsuralmi gazdaság fokozatos átalakítása ahhoz hasonlatos, amikor valahol lassú, ráérős tempóban próbálnak átállni a bal oldali közlekedésről a jobb oldalira: először csak az autóbuszok és a teherautók haladnak a jobb oldalon... Ami korábban még úgyahogy működött, mivel a termelési folyamatok, ha nem is feleltek meg tökéletesen a piac kívánalmainak, mégiscsak kiszámíthatók voltak, most felveti a piac és a terv állandó összeütközésének a veszélyét. Ez az egyik oka annak, hogy a szovjet embereknek miért megy roszszabbul a peresztrojka kezdete óta. Az egy főre eső fogyasztás évente fél százalékkal csökkent, az infláció mintegy háromszorosa növekedett. L’ Express, 1989. augusztus 25. A FIÚ NEVE: TRAKTOR A mongol ábécét Dzsingisz az ujguroktól vette át, attól a török néptől, amely hozzájárult Felső-Ázsia civilizációjához. Ez az ábécé hasonlít a földközi-tengeri ókor arámi ábécéjéhez, és a mongol tanulók újra elkezdik tanulni, a Moszkva által rájuk kényszerített cirill ábécé helyett. Nehéz feladat, mert a párt volt főtitkára, Csojbalszan, az ötvenes évek „mongol Sztálinja”, megsemmisítette az ősi ábécé nyomtatására alkalmas felszereléseket. „Ezt a nyelvet már nem fogják tudni elolvasni a szovjetek”, örvendezik egy funkcionárius. „Már nem azokat az időket éljük, amikor ahhoz, hogy jó kommunisták legyünk, szovjet nőt kellett feleségül venni, fiunkat Ivánnak, sőt Traktornak nevezni.” A sajtó csodálkozik, hogy Ulan Bator az utolsó hely a világon, ahol még Sztálin-szobor áll (a grúziai Gorival, Sztálin szülővárosával együtt). Ironikus kihívás: ez az emlékmű — amely előtt a kommunista tömb turistái mosolyogva lefényképeztetik magukat — a Tudományos Akadémiával szemben emelkedik. „Egyszerű történelmi érdekesség” — mondja Nacagdorzs professzor. A népek atyja mongol tanítványának a szobra pedig az egyetem előtt emelkedik, sárgára festve, hogy eltakarják azt, amit egyetemi hallgatók írtak rá: „A nép ellensége”. Csojbalszan értelmiségiek ezreit, buddhista szerzetesek tízezreit likvidálta. Az ország 750 kolostorát szinte teljes egészében lerombolták 1937-ben. A magángazdálkodó levelet váltott a miniszterrel... A Kis Újság augusztus 24-én közölte Domokos Tibor csanádapácai gazdálkodó levelét Pozsgay Imre államminiszterhez. Néhány napja megérkezett a címzett válasza. Kedves Domokos Tibor! Köszönöm nyílt levelét, elismerő szavait és a kérdéseket. Bizalommal fordult hozzám és én szívesen válaszolok, hiszen a nemzet sorsát és személyes jövőnket érintő ügyekben kéri állásfoglalásomat. Nézze el nekem, hogy ennyit késtem a válasszal, de ha figyelemmel kísérte az utóbbi hetek politikai eseményeit, akkor talán számíthatok megértésére. Engedje meg, hogy mindenekelőtt leszögezzem: az Ön által felvetett valamennyi kérdésben olyan megoldásokat tartok elfogadhatónak, amelyek a lehető legkisebb mértékben veszélyeztetik a gazdasági és politikai stabilitást, a békés átmenetet. Ugyanakkor a következetes és tempós reformok híve vagyok, mert a demokrácia, a szabadság és a társadalmi igazságosság terén túlságosan is sok a pótolni, megteremtenivaló. Egyetértek azzal, hogy az új Magyarország létrehozásához szükséges bizalmat csak a népet képviselő politikai intézmények és a társadalom akaratát tükröző törvények megalkotásával lehet megszerezni. Az ellenőrizhető hatalom és szilárd törvényesség a garanciája a kiszámítható jövőnek, amely serkenti a vállalkozót, segíti az önálló tulajdonosi rétegek kialakulását és megalapozza a tulajdon közhasznú működését. Az új Országgyűlés egyik feladatának tartom, hogy a termőföldtulajdon kérdését a parasztság kívánságainak és a modern mezőgazdaság követelményeinek megfelelően szabályozza. Nem érzek én most jogot ahhoz, hogy minden parasztember nevében igazságot hirdessek! A földművesek és minden mezőgazdasági dolgozó nyilvánítsa ki akaratát a politikai pártokon és az érdekképviseleti szervezeteken keresztül ebben a kérdésben is. Igazságérzettel és bölcsességgel kell munkához fogni, mert az elmúlt évtizedekben parasztságunk — sokszor elszenvedve a megalázást és a jogos örökség elbitorlását — korszerű mezőgazdaságot teremtett, ellátta kenyérrel a népet, példát mutatva más országoknak. Tegyünk igazságot a tulajdon dolgában, de őrizzük és becsüljük meg mindazt az értéket, amit a nép létrehozott. Látom a veszélyét az Ön által találóan „haverok kapitalizmusának” nevezett új jelenségnek. Ez ellen a legfőbb védelmet a gazdaság működési szabályait rögzítő új törvényeken kívül a társadalmi nyilvánosság kíméletlen kritikai fellépése jelentheti. Örülök, hogy részt vettem a sajtószabadság helyreállításának sürgetésében és az állami „sajtóirányítás” despotikus intézményének felszámolásában. Elindultunk, vállalva azt, hogy helyrehozzuk az elmúlt évtizedek súlyos hibáit, enyhítjük — ha lehet, jóvátesszük — a sérelmeket és megkeressük a felemelkedés útját a gazdaságban, a politikában és a kultúrában egyaránt. Mindez azonban csak milliók műve lehet, s nem egy emberé, vagy a pártok vezérkaraié. Ezt a gondolatot kívánom képviselni minden lépésemnél. Ezért tartom alapvető kérdésnek azt is, hogy a köztársasági elnököt népszavazás válassza meg, természetesen több jelölt közül. Aki a népszuverenitás elvét vallja, az nem elégedhet meg az e tisztségre jelöltnek akár a jelenlegi, akár a jövőbeni Országgyűlés általi megválasztásával. Legyen a köztársasági elnök — párttagságtól függetlenül — az egész nép általános érdekeit szem előtt tartó, tényleges, de ellenőrzött és korlátozott hatalommal rendelkező személyiség. Békés fejlődésünk szempontjából fontos szerepe lehet az így létrehozott államelnöki intézménynek. Éppen e békés átmenethez tartozó kérdés az is, hogy a fegyveres erők sem lehetnek a pártharcok színterei és eszközei. Egyetértek a kérdésében rejlő állásponttal, de másképpen fogalmazom meg a dolgot: a fegyveres erők tevékenységének politikai és eszmei alapja az alkotmányosság és a nemzeti szuverenitás legyen. A munkásőrség is működhetne a honvédséget kiegészítő valódi népőrségként, hiszen annak a több tízezer embernek a döntő többsége, aki ebben a szervezetben önkéntes fegyveres szolgálatot vállalt, a nép szolgálatát vállalta. De bízzuk ennek a kérdésnek az eldöntését is az új, szuverén törvényhozásra. Azt kérdezi, hogy legyünk-e semleges ország? Jól tudom, hogy népünknek egyszer s mindenkorra elege van a háborúkból és az ágyútöltelék szerepéből, amelyre a világ nagyhatalmainak viaskodása kárhoztatta. Meg kell tennünk minden lehetséges és ésszerű lépést annak érdekében, hogy a nemzetközi kapcsolatokban a békés együttműködés garanciái létrejöjjenek, és a katonai tömbök felszámolásával függetlenségünk és szuverenitásunk korlátozás nélkül az európai nemzetek családjának egyenjogú tagjaként érvényesüljön. Vágyaink csak így teljesülhetnek. Kérem, hogy tekintse levelemet, válaszomat úgy, hogy ez egy — s remélem nem az egyetlen — alkalom az ismerkedésre. Jó egészséget kívánok Önnek és a Kis Újság minden olvasójának. POZSGAY IMRE 1989. október 12. KELETI SZÉL Die Zeit, 1989. szeptember 15. Puja Frigyes szerint Horn Gyula és a magyar külpolitika szocialista kisantantot hozott létre... Horn Gyula, aki a budapesti Siemensnél műszerésznek tanult, majd leérettségizett, és végül a Szovjetunióban közgazdasági és pénzügytudományi tanulmányokat folytatott, Magyarország egyik legtapasztal tabb diplomatája. És ami a fő, egyike azoknak, akik hosszú éveken át részt vettek a külpolitikai koncepció kialakításában. Szakterületén csak öt évig tevékenykedett, 1954-től kezdve. 1959-ben, az akkor 27 éves Horn Gyula, a Pénzügyminisztériumot a külügyre cserélte fel, és a hatvanas években a szófiai, majd a belgrádi magyar külképviseleten külföldi tapasztalatokat gyűjtött. Pontosan egy évvel az 1968 augusztusi csehszlovákiai invázióban való részvétel után Kádár János oda vitette, ahol a magyar diplomáciát egészen ez év tavaszáig meghatározták. Hivatalosan az MSZMP KB külügyi osztálya mindig csak a párt és nem az állam külkapcsolataiban volt illetékes. A Kádárféle patriarchátus idején csak nagyon nehezen lehetett meghúzni ezt a választóvonalat. Horn Gyula tehát nagyon jól tudta, miért szabja feltételül, hogy ha azt akarják, hogy négyévi államtitkári tevékenység után vegye át a külügyminiszteri posztot, akkor radikálisan nyirbálják meg e KB-osztály illetékességi körét. Az egyik marxista egységfront gyűlésén, már júniusban, heves támadások indultak meg az MSZMP másik frakciója, a „reformkörök” ellen, melyekhez Horn is odaszámítható. „Nacionalista külpolitikájával Magyarország egy szocialista előjelű kisantatot hívott életre” — állapította meg Pója Frigyes egykori külügyminiszter, jelenleg parlamenti képviselő. E váddal Pója Frigyes nem csupán, de elsősorban Horn Gyulát vette célba. És jellemző a bonyolult magyar viszonyokra, hogy ez a vád igaz is. A pragmatikus Horn Gyula most külügyminiszter. Megmaradhat-e még hosszabb ideig ebben a hivatalban? A válasz meglepő és rövid: „Nem”. És ennek nagyon is magyar oka van: a külpolitika jelenleg az egyetlen olyan téma, amely alapvetően nem vita tárgya. Hornból, aki ezt a politikát megtestesíti, hamarosan komoly integrációs figura válhat, ha az olyanok, mint Nyers Rezső vagy Pozsgay Imre — akik folyton-folyvást hangot adnak az igényüknek, hogy vezetők legyenek a szocializmus utáni Magyarországon — már minden erejüket kiadták. A kérdés tehát így hangzik: mi lehet még Horn Gyulából, aki 1953 óta tagja a pártnak, 1985 óta pedig a Központi Bizottságnak is? A hozzáértő megfigyelők válasza kissé úgy hangzik, mintha kávézaccból jósolták volna, mégis 1989 őszén Magyarországon ez az egyetlen lehetséges válasz: „Horn Gyulából még minden lehet.”