Kis Ujsag, 1989 (67. [1.] évfolyam, 1-31. szám)

1989-10-12 / 20. szám

6 NYUGATI SZÉL Le Monde, 1989. augusztus 1. ÚJ SZEGÉNYSÉG MAGYARORSZÁGON A magyar reformátorok ma a Szabadság híd melletti Nagycsar­nok példájára akarják felépíteni a gazdaságot. Egy másik szimbó­lum. Ezen a jól ellátott piacon szembesül egymással a parasztok, a szövetkezeti tagok és az állami gazdaságok bérmunkásainak a kínálata. Valamiféle vegyesgazdaság. De amikor a csarnokot bezárják, meg­jelenik néhány kisöreg a rekeszek között, élelmet keresve. Az új sze­génység — a nyugdíjasok, a munkanélküliek, bizonyos értelmiségiek szegénysége — kihívás lesz az ország jövendő vezetőinek, azoknak, akik az eljövendő szabad választásokból győztesen kerülnek ki. FRANKFURTER ALLGEMEINE ZEITUNG, 1989, SZEPTEMBER 5. Hogyan kell alulról lerombolni egy pártdiktatúrát? A jövő történészei számára von­zó feladat lesz részletesen taglalni, hogyan közeledett lépésről lépésre, szakaszról szakaszra ez a vég, me­lyet aztán az objektív körülmények parancsszava egyszerűen kikény­­szerített. A kommunista párt már nem tudta betölteni alkotmányo­san biztosított „vezető szerepét”. Erői felemésztődtek, hatalmi igé­nye elvesztette legitimitását. A párt hanyatlásának történeté­ben a lengyel nép, a lengyel embe­rek, mindenekelőtt a munkások ír­ták a fő fejezetet. A független szakszervezeti mozgalom nélkül, mely a Szolidaritás nevet vette fel, Lengyelország ma nem állna ott, ahol áll. A kommunista vezetés és a párttagság soraiból jött reform­ösztönzések harmatgyengék vol­tak. A hazájában érdemtelenül ün­nepelt Rakowskit a történelem aligha fogja a reformerek között számon tartani. Nem, ami Lengyelországban tör­tént, milliók műve volt, olyan em­bereké, akiknek sem pozíciójuk, sem kiváltságaik, sem politikai cse­lekvési szabadságuk nem volt. A lengyel jelenség magyarázata az a körülmény, hogy ennek az or­szágnak a lakossága, mely meg­edződött a hosszú létküzdelemben, a diktatúrákkal szemben soha nem tanúsított kétértelmű magatartást. Az évszázadok folyamán kialakí­totta saját, összetéveszthetetlen stí­lusát, sem egyezkedni nem hajlan­dó az önkényuralommal, sem ellenállás nélkül elfogadni nem haj­landó azt. Kis Újság Süddeutsche Zeitung, 1989. szeptember 6. Történelmi káosz Egy szocialista parancsural­mi gazdaság fokozatos átalakí­tása ahhoz hasonlatos, amikor valahol lassú, ráérős tempóban próbálnak átállni a bal oldali közlekedésről a jobb oldalira: először csak az autóbuszok és a teherautók haladnak a jobb oldalon... Ami korábban még úgy­­ahogy működött, mivel a ter­melési folyamatok, ha nem is feleltek meg tökéletesen a piac kívánalmainak, mégiscsak ki­számíthatók voltak, most felve­ti a piac és a terv állandó össze­ütközésének a veszélyét. Ez az egyik oka annak, hogy a szovjet embereknek­ miért megy rosz­­szabbul a peresztrojka kezdete óta. Az egy főre eső fogyasztás évente fél százalékkal csökkent, az infláció mintegy háromszo­­rosa növekedett. L’ Express, 1989. augusztus 25. A FIÚ NEVE: TRAKTOR A mongol ábécét Dzsingisz az ujguroktól vette át, attól a török néptől, amely hozzájárult Felső-Ázsia civilizációjához. Ez az ábécé hasonlít a földközi-tengeri ókor arámi ábécéjéhez, és a mongol tanulók újra elkezdik tanulni, a Moszkva által rájuk kényszerített cirill ábécé helyett. Nehéz feladat, mert a párt volt főtitkára, Csojbalszan, az ötvenes évek „mongol Sztálinja”, megsemmisítette az ősi ábécé nyomtatására alkal­mas felszereléseket. „Ezt a nyelvet már nem fogják tudni elolvasni a szov­jetek”, örvendezik egy funkcionárius. „Már nem azokat az időket éljük, amikor ahhoz, hogy jó kommunisták legyünk, szovjet nőt kellett feleségül venni, fiunkat Ivánnak, sőt Traktor­nak nevezni.” A sajtó csodálkozik, hogy Ulan­ Bator az utolsó hely a vilá­gon, ahol még Sztálin-szobor áll (a grúziai Gorival, Sztálin szülővárosával együtt). Ironikus kihívás: ez az emlékmű — amely előtt a kommunista tömb turistái mosolyogva lefényképeztetik magukat — a Tudományos Akadémiával szemben emelkedik. „Egyszerű történelmi érdekesség” — mondja Nacagdorzs professzor. A népek atyja mongol tanítványának a szobra pedig az egyetem előtt emelkedik, sárgára festve, hogy eltakarják azt, amit egyetemi hallgatók írtak rá: „A nép ellensége”. Csojbalszan ér­telmiségiek ezreit, buddhista szerzetesek tízezreit likvidálta. Az ország 750 kolostorát szinte teljes egészében lerombolták 1937-ben. A magángazdálkodó levelet váltott a miniszterrel... A Kis Újság augusztus 24-én közölte Domokos Tibor csanádapácai gazdálkodó levelét Pozs­gay Imre államminiszterhez. Néhány napja megérkezett a címzett válasza. Kedves Domokos Tibor! Köszönöm nyílt levelét, elismerő szavait és a kérdéseket. Bizalommal fordult hozzám és én szívesen vála­szolok, hiszen a nemzet sorsát és sze­mélyes jövőnket érintő ügyekben kéri állásfoglalásomat. Nézze el nekem, hogy ennyit késtem a válasszal, de ha figyelemmel kísérte az utóbbi hetek politikai eseményeit, akkor talán szá­míthatok megértésére. Engedje meg, hogy mindenekelőtt leszögezzem: az Ön által felvetett va­lamennyi kérdésben olyan megoldá­sokat tartok elfogadhatónak, amelyek a lehető legkisebb mértékben veszé­lyeztetik a gazdasági és politikai sta­bilitást, a békés átmenetet. Ugyan­akkor a következetes és tempós reformok híve vagyok, mert a demok­rácia, a szabadság és a társadalmi igazságosság terén túlságosan is sok a pótolni­, megteremtenivaló. Egyet­értek azzal, hogy az új Magyarország létrehozásához szükséges bizalmat csak a népet képviselő politikai intéz­mények és a társadalom akaratát tük­röző törvények megalkotásával lehet megszerezni. Az ellenőrizhető hata­lom és szilárd törvényesség a garan­ciája a kiszámítható jövőnek, amely serkenti a vállalkozót, segíti az önálló tulajdonosi rétegek kialakulását és megalapozza a tulajdon közhasznú működését. Az új Országgyűlés egyik feladatának tartom, hogy a termő­földtulajdon kérdését a parasztság kívánságainak és a modern mezőgaz­daság követelményeinek megfele­lően szabályozza. Nem érzek én most jogot ahhoz, hogy minden parasztem­ber nevében igazságot hirdessek! A földművesek és minden mezőgazda­­sági dolgozó nyilvánítsa ki akaratát a politikai pártokon és az érdekképvise­leti szervezeteken keresztül ebben a kérdésben is. Igazságérzettel és böl­csességgel kell munkához fogni, mert az elmúlt évtizedekben parasztsá­gunk —­ sokszor elszenvedve a meg­alázást és a jogos örökség elbitorlását — korszerű mezőgazdaságot terem­tett, ellátta kenyérrel a népet, példát mutatva más országoknak. Tegyünk igazságot a tulajdon dolgában, de őrizzük és becsüljük meg mindazt az értéket, amit a nép létrehozott. Látom a veszélyét az Ön által talá­lóan „haverok kapitalizmusának” ne­vezett új jelenségnek. Ez ellen a leg­főbb védelmet a gazdaság működési szabályait rögzítő új törvényeken kívül a társadalmi nyilvánosság kíméletlen kritikai fellépése jelentheti. Örülök, hogy részt vettem a sajtószabadság helyreállításának sürgetésében és az állami „sajtóirányítás” despotikus in­tézményének felszámolásában. Elindultunk, vállalva azt, hogy hely­rehozzuk az elmúlt évtizedek súlyos hibáit, enyhítjük — ha lehet, jóvá­­tesszük — a sérelmeket és megkeres­sük a felemelkedés útját a gazdaság­ban, a politikában és a kultúrában egyaránt. Mindez azonban csak mil­liók műve lehet, s nem egy emberé, vagy a pártok vezérkaraié. Ezt a gon­dolatot kívánom képviselni minden lé­pésemnél. Ezért tartom alapvető kér­désnek azt is, hogy a köztársasági elnököt népszavazás válassza meg, természetesen több jelölt közül. Aki a népszuverenitás elvét vallja, az nem elégedhet meg az e tisztségre jelölt­nek akár a jelenlegi, akár a jövőbeni Országgyűlés általi megválasztásá­val. Legyen a köztársasági elnök — párttagságtól függetlenül — az egész nép általános érdekeit szem előtt tar­tó, tényleges, de ellenőrzött és korlá­tozott hatalommal rendelkező szemé­lyiség. Békés fejlődésünk szempont­jából fontos szerepe lehet az így létre­hozott államelnöki intézménynek. Éppen e békés átmenethez tartozó kérdés az is, hogy a fegyveres erők sem lehetnek a pártharcok színterei és eszközei. Egyetértek a kérdésében rejlő állásponttal, de másképpen fo­galmazom meg a dolgot: a fegyveres erők tevékenységének politikai és eszmei alapja az alkotmányosság és a nemzeti szuverenitás legyen. A munkásőrség is működhetne a hon­védséget kiegészítő valódi népőrség­ként, hiszen annak a több tízezer em­bernek a döntő többsége, aki ebben a szervezetben önkéntes fegyveres szolgálatot vállalt, a nép szolgálatát vállalta. De bízzuk ennek a kérdésnek az eldöntését is az új, szuverén tör­vényhozásra. Azt kérdezi, hogy legyünk-e semle­ges ország? Jól tudom, hogy népünk­nek egyszer s mindenkorra elege van a háborúkból és az ágyútöltelék sze­repéből, amelyre a világ nagyhatal­mainak viaskodása kárhoztatta. Meg kell tennünk minden lehetséges és ésszerű lépést annak érdekében, hogy a nemzetközi kapcsolatokban a békés együttműködés garanciái létre­jöjjenek, és a katonai tömbök felszá­molásával függetlenségünk és szuve­renitásunk korlátozás nélkül az euró­pai nemzetek családjának egyenjogú tagjaként érvényesüljön. Vágyaink csak így teljesülhetnek. Kérem, hogy tekintse levelemet, vá­laszomat úgy, hogy ez egy — s remé­lem nem az egyetlen — alkalom az is­merkedésre. Jó egészséget kívánok Önnek és a Kis Újság minden olva­sójának. POZSGAY IMRE 1989. október 12. KELETI SZÉL Die Zeit, 1989. szeptember 15. Puja Frigyes szerint Horn Gyula és a magyar külpolitika szocialista kisantantot hozott létre... Horn Gyula, aki a budapesti Siemensnél műszerésznek ta­nult, majd leérettségizett, és vé­gül a Szovjetunióban közgaz­dasági és pénzügytudományi tanulmányokat folytatott, Ma­gyarország egyik legtapasztal­­ tabb diplomatája. És ami a fő, egyike azoknak, akik hosszú éveken át részt vettek a külpoli­tikai koncepció kialakításá­ban. Szakterületén csak öt évig te­vékenykedett, 1954-től kezdve. 1959-ben, az akkor 27 éves Horn Gyula, a Pénzügyminisz­tériumot a külügyre cserélte fel, és a hatvanas években a szófiai, majd a belgrádi magyar külkép­viseleten külföldi tapasztalato­kat gyűjtött. Pontosan egy év­vel az 1968 augusztusi cseh­szlovákiai invázióban való rész­vétel után Kádár János oda vi­tette, ahol a magyar diplomá­ciát egészen ez év tavaszáig meghatározták. Hivatalosan az MSZMP KB külügyi osztálya mindig csak a párt és nem az állam külkapcso­­lataiban volt illetékes. A Kádár­féle patriarchátus idején csak nagyon nehezen lehetett meg­húzni ezt a választóvonalat. Horn Gyula tehát nagyon jól tudta, miért szabja feltételül, hogy ha azt akarják, hogy négy­évi államtitkári tevékenység után vegye át a külügyminiszte­ri posztot, akkor radikálisan nyirbálják meg e KB-osztály il­letékességi körét. Az egyik marxista egység­front gyűlésén, már júniusban, heves támadások indultak meg az MSZMP másik frakciója, a „reformkörök” ellen, melyek­hez Horn is odaszámítható. „Nacionalista külpolitikájával Magyarország egy szocialista előjelű kisantatot hívott életre” — állapította meg Pója Frigyes egykori külügyminiszter, jelen­leg parlamenti képviselő. E váddal Pója Frigyes nem csu­pán, de elsősorban Horn Gyu­lát vette célba. És jellemző a bo­nyolult magyar viszonyokra, hogy ez a vád igaz is. A pragmatikus Horn Gyula most külügyminiszter. Megma­radhat-e még hosszabb ideig eb­ben a hivatalban? A válasz meglepő és rövid: „Nem”. És ennek nagyon is magyar oka van: a külpolitika jelenleg az egyetlen olyan téma, amely alapvetően nem vita tárgya. Hornból, aki ezt a politikát megtestesíti, hamarosan ko­moly integrációs figura válhat, ha az olyanok, mint Nyers Re­zső vagy Pozsgay Imre — akik folyton-folyvást hangot adnak az igényüknek, hogy vezetők le­gyenek a szocializmus utáni Magyarországon — már min­den erejüket kiadták. A kérdés tehát így hangzik: mi lehet még Horn Gyulából, aki 1953 óta tagja a pártnak, 1985 óta pedig a Központi Bi­zottságnak is? A hozzáértő megfigyelők válasza kissé úgy hangzik, mintha kávézaccból jósolták volna, mégis 1989 őszén Magyarországon ez az egyetlen lehetséges válasz: „Horn Gyulából még minden lehet.”

Next