Kis Újság, 1999. július-december (2. évfolyam, 26-51. szám)
1999-10-22 / 42. szám
D. Szebik Imre evangélikus püspök az augsburgi nyilatkozatról (3. o.) Haza a magasban? (6. o.) Az 1956-os forradalomra emlékezünk 1956-os pillanatkép a Belgrád rakpartról, nem messze a Független Kisgazdapárt jelenlegi székházától. A forradalom oldalára állt katonákat ábrázoló felvétel Kása Csaba írónak, a Magyar Újságírók Közössége elnökének archívumából származik Összmagyar keresztyén csúcstalálkozó Beszélgetés Tőkés Lászlóval, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület püspökével A Magyar Reformátusok Világszövetsége összmagyar keresztyén csúcstalálkozó megrendezését kezdeményezi 2000- ben. A Magyarok Világszövetsége pedig Tőkés László tiszteletbeli elnök javaslatára felhívást fogadott el a „Hazatérés esztendeje 2000” címmel. Ebben az MVSZ vezetősége megszólítja az anyaországtól távol élő magyarokat, hogy Krisztus hitének felvétele és a magyar államalapítás ezredik évében nemzeti zarándoklat keretében látogassanak el az óhazába és az utódállamokba! Miért tartja ezt fontosnak Tőkés László? - kérdeztük tőle beszélgetésünk második részében. - Az elmúlt évtizedekben Trianonnal kezdődően meggyengült a nemzeti öntudat és köztudat. Ez egyfelől Magyarország szétszakadozásának eredménye, másfelől belső társadalmi folyamatoknak tulajdonítható, gondolok a kommunizmus nemzet- és közösségtudatot romboló hatására. Alapvető nemzeti közérdekünk, hogy ne hagyjuk ezeket a történelmi és politikai folyamatokat tovább rombolni, tovább hatni, hanem ellensúlyozzuk ezeknek nemzetromboló, tudatromboló, közösségsorvasztó hatását. E negatív folyamatok megállítása érdekében született meg a „Hazatérés esztendeje 2000” nemzeti zarándoklat elgondolása, amely alulról jövő kezdeményezés. Egy amerikai magyar polgár vetette fel az ötletet egy kerti beszélgetés alkalmával Amerikában. Ezt gondoltuk tovább és alakult ki a nemzeti zarándoklat átfogó koncepciója. De bibliai példákra is visszavezethető az elképzelés. Mindenekelőtt arra gondoltam, hogy Augustus császár a karácsonyi történet szerint megparancsolta: mindenki térjen haza a szülőhelyére, hogy megszámláltassék! Akár egy nemzeti népszámlálást, de legalábbis az elszármazottak megszámlálását is társíthatnánk a Hazatérés esztendejéhez. (Folytatás a 9. oldalon) Kósa Csaba Három esztendeje kerestem először. Könyvet írtam a tizennyolc esztendős korában kivégzett Mansfeld Péterről - beszélni szerettem volna a túlélő társakkal. Hatan voltak, hat budai fiú. Mansfeld Péter legjobb barátja Bóna Rezső volt. 1958-ban első fokon nyolc esztendei börtönre ítélték, másodfokon tíz esztendőre. leülte utolsó napig mind a tíz évet Török utcai címét Mansfeld Lászlótól, Péter öccsétől kaptam meg. - Onnan vitték a börtönbe, a szülei lakásából, oda tért vissza 1968-ban. Úgy tudom, most is ott lakik... Másfél éve nem láttam már. Előtte gyakrabban találkoztunk. A legtöbb szál hozzá kötötte a bátyámat. Osztálytársak voltak, együtt nőttek fel. Amikor kiszabadult a börtönből, sok mindent elmesélt. A veréseket, a kínzásokat. A bátyám kivégzése után többször elment hozzá a cellába a hóhér. Megnézte, megtapogatta a nyakát. „Te sem kerülöd el - mondta. - Még téged is kezelésbe veszlek!” Bóna Rezsővel filmet is forgattak a börtönben. Vele játszatták el a bátyám szerepét. Kiszabadulása után találkozott az egykori osztálytársaival, akik látták a belügyi oktatófilmet. „Te élsz?” - kérdezték. „Letelt az időm. Miért ne élnék?” „Láttuk, hogy felakasztottak!” Igen... mivel Péter szerepét Bónával játszatták el. Bóna ismerősei azt hitték, hogy a bitófa alatt is ő állt. Bóna Rezső a Rózsadomb Dunához ereszkedő lábánál, a Török utcában született. Itt gyűltek össze Mansfeld Péterék 1958 februárjában, itt alakították meg a csapatukat. Bóna Rezső ide jött vissza, később ide nősült. Török utca kettő, második emelet. Körgangos, sötét, nagy bérházba nyitottam be. A lépcsőház fala hámlott, a lépcsők éle lekopott. Az udvaron két hatalmas gesztenyefa, sátoros lombkoronával. A Rózsadomb felőli oldalon négyöt méteres kőfal. A falba vágva két méter magasságban kis szoborfülke. A szobor hiányzott. A második emeleti gangon sötétbarna, rácsos ajtók. Bóna Rezső lakásának ajtaján törött üvegtábla. Csöngettem. Senki. Benéztem a törött üvegen. Odabenn egymásra dobált konyhabútorok, festékes vödrök. Megint csöngettem. A szomszéd lakásból előóvakodott egy öreg házaspár. Gyanakodva figyeltek. Mondtam, mi járatban vagyok. Kicsit feloldódtak. - Bóna úr elköltözött... - Mikor? -Talán egy éve... - Meghagyta a címét? -Nem. - Kivel volt jó viszonyban a házban? - Magának élt, kérem. Az öregember közelebb hajolt. Lehalkította a hangját. - Egy nagy futballista lányát vette feleségül. Az aranycsapat futballistájáét. Az asszony itt halt meg a lakásban... talán ezért költözött el Bóna úr. Ezért nem akart itt élni... A végén már csak... - Az öregember mutatta a kezével, hogyan emelte a szájához az üveget a szomszédja, hogyan húzta meg. - Amúgy milyen embernek ismerték? - Jóravalónak. Vidám, jóravaló embernek. - Hová költözhetett, hová mehetett Bóna Rezső? Nem találtam meg sem őt, sem a másik négy fiút. Mintha a föld nyelte volna el őket. Mintha még mindig bujdostak volna. Elmondtam Mansfeld Lászlónak: nem jártam szerencsével. Bóna Rezső eltűnt nyomtalanul. Ugyanúgy, mint a többiek. Mansfeld László sokáig hallgatott. - Ez az ő utóéletük - mondta aztán. Megütött a szó. Utóéletük élőknek? -Valami megpattant, valami eltört bennük... A börtönévek megjelölték őket. Bóna lehúzott egy évtizedet, aztán még visszaküldték másfél évre. Valami kocsmai szóváltásba keveredett szegény. A többiek megúszták, őt visszavitték. Mint büntetett előéletűt. Hát... a börtönévek... Az, amit ők odabenn végigéltek. Szinte még gyerekekként. Csoda, hogy ép ésszel kijöttek. Idekinn csak segédmunkások lehettek. Minden mástól elzárták őket. Meg voltak bélyegezve, örökre. Ezt csak úgy lehetett elviselni, hogy felejteni akartak. És akkor... -Az ital... (Folytatás a 3. oldalon) Bóna Rezső utóélete t Tollas Tibor Beszélő Az 56-ban elesett Gérecz Attila emlékére Több mint húsz éve eltemettünk fiatal költő, szép halott, arcodon börtön sápadtsága, bíbor virág, rá vér fagyott. Lőporfüst ült a Klauzál-téren, csontkemény, fagyott volt a föld. Menyasszonyod ásta meg sírod, virágkeze sebesre tört. Hullámos hajad nem fésült balzsamos szél, se gyógyító asszony kéz. - Konok ajkad hallgat... Kiált a ki nem mondott szó. Ki elfutott, ki magát mentve megbújt, de hiába maradt életben. - Te éltél túl minket, lézengő élőholtakat, így maradtál meg fiatalon, darócruhások névtelen serege élén, boldog költő, kit fölvett a történelem. Veszted után hamis a babér a magunk ,fennkölt” homlokán, szánalmas hős szerepét játszva zsíros, bő bankettek során. De jó, hogy mindezt nem hallod már! Húsz év után jaj, hova lett fogadalmunk? Rágja az idő s a vádló lelkiismeret. Mert újra itt a nagy Beszélő, sorakoznak a kérdezők... Felelj ha tudsz, még ma sem késő, a néma vádolok előtt. Felelj! helyette kimondtad-e, mit húsz éve Ő nem tudott kimondani, mert föld tömte be száját, s meg nem írt verssorok. Felelj! mert nem zsarnok golyója öle meg őt, te gyilkolod! Hiába szöktél el, a tűnő esztendők falán átkopog... El nem menekülhetsz előle, míg kérdésére nem felelsz. Ne hidd, hogy a feloldó földbe ’ majd végső nyugalomra lelsz. Bordáid börtönéből kérdez, világ végén is rád talál. Kegyetlen bíró áll elébed és nem a könyörű halál.