Kisalföld, 1959. január (4. évfolyam, 1-26. szám)
1959-01-01 / 1. szám
WS 9. Január 1. es BtBrtWc KISALFÖLD Köszöntöm népünknek az elmúlt évben végzett sok jó munkáját Dobi István rádióbeszéde Kedves halgatóírní! — Elhangzott a Himnusz, összecsendülnek a poharak. Szeretetet, barátságot és bizakodást fejeznek ki a szavak, amelyeket egymáshoz intézünk, amikor 1959. megérkezését ünnepeljük. Az éjfélnek ezekben a perceiben — amelyek az én, sok fáradsággal és megpróbáltatással teljes egyéni emberi életemben is évfordulót jelentenek — meleg testvéri köszöntéssel üdvözlőn Magyarország népét, s azokat is, akiknek a határokon túl, magyar érzések élnek a szívükben, de valami okból nem lehetnek közöttünk. — Köszöntöm népünknek az elmúlt évben végzett sok jó munkáját és — ami ebből következett —, hogy ezt elégedetten ünnepelhetjük. A sok baj után, amely bennünket ért, igen megnyugtató és felemelő tudat volt, hogy megint erősnek, egységesnek, politikai értelemben, emberi érzésekben és bizalomban összeforrottnak éreztük és érezhetjük a nemzetet. Ennek hatása életünk minden területén megmutatkozott, újabb és újabb, bátor kezdeményezésekre ösztönzött mindannyiunkat, összefogtunk a népi hatalom megszilárdításában, a termelésben, az építkezésekben és a jövő öntudatos munkálásában. Szép sikerek jártak erőfeszítéseink nyomában, kinek-kinek az egyéni életében és az ország általános helyzetében. — Mikor az óra éjfélt ütött, virágzó életünk kalendáriumában új lapot nyitottunk. Törekedjünk, hogy ez a lap tartalmában még szebb és gazdagabb legyen, mint amit most lezártunk. Tőlünk függ, hogy ebből az elhatározásból nagy tettek szülessenek. Szorgalmunk, népünk tehetsége, országunk gazdag adottságai, belső testvéri, emberi egyetértésünk vezesse tovább felemelkedése útján a nemzetet, a szocializmus csillaga felé, amely már szinte kézzelfogható közelségben ragyog előttünk. Ehhez kívánunk mindannyiunknak jó munkát, friss egészséget, örömteljes, boldog új esztendőt — fejezte be rádiószózatát Dobi István. A Vagongyárban már készülnek a tavaszi lipcsei nemzetközi ipari vásárra Megyénk legnagyobb üzemében, a Wilhelm Pieck Vagoni és Gépgyárban még el sem vetették az óesztendő gondját, máris újak jelentkeztek. Mert elsősorban nem az első negyedéves terv végrehajtásával járó gondokra gondolunk, hanem a tavaszi lipcsei vásárra való felkészülés gondjára. Az ilyen gondokozóra azonban nem haragszanak az üzemben. Arról van ugyanis szó, hogy a gyár a lipcsei vásáron bemutat egy étkezőkocsit azokból, amelyek éppen a napokban keltek útra a megrendelőkhöz, Jugoszláviába. Mindjárt azt is eláruljuk, hogy a megrendelők igen elégedettek a gyár munkájával. Kiállításra kerül még a vásáron egy Diesel mechanikus tolatómozidony. Ezenkívül a Technoimpex Külkereskedelmi Vállalat több üzem gyártmányaival együtt bemutatja a Vagongyár által készített 12 hengeres padlóalatti motort, egy négyhengeres 4 JS 13,5/17-es típusú stabil motort és egy kéthengeres 2 JS 13,5/17-es típusú motort. Minden bizonnyal, a bemutatott gyártmányok tovább öregbítik majd a Vagongyér és a magyar ipar hírnevét. Az elmúlt évben sokszor írtuk azt, hogy a Vagongyár részére »ez az új gyártmányok éve.« Ugyanis 12 prototípust kellett elkészítendők. Mit írjunk az új év feladatairól? Tudniillik ebben az évben is 12 új gyártmány prototípusa szerepel a gyár tervében. Többek között kétfajta portáldaru prototípusa. Az egyik Lengyelország, a másik pedig az indiai kommunista Kerala állam részére. A MÁV részére motorvonat prototípusa készül el. Ha már a MÁV-nál tartunk, azt is eláruljuk, hogy ebben az évben a Vagongyár 10 étkezőkocsit és 30, a nemzetközi forgalomra alkalmas kocsit gyárt a MÁV részére. Különösen az utóbbi igen fontos, mert eddig a MÁV-nak nem volt a nemzetközi forgalomra alkalmas kocsija. Azokért a kocsikért, amelyek nálunk a nemzetközi vonalon vannak forgalomban — Orient express, Arlbert express — nagy kölcsöndíjakat kell fizetnie az érdekelt államok vasúttársaságainak. A Vagongyár által gyártott 30 kocsi forgalomba hozásával tetemesen csökken majd a kölcsön összege. A fentiekből is kitűnik, hogy az új év sem lesz könnyű a Vagongyár dolgozói részére, de ahogy mi ismerjük őket, biztosan megbirkóznak az idén is a nehézségekkel. Új OTP-bérház Győrött, az Árpád út és a Lukács u. sarkán. A gépek ma is álmokat szőnek... Itt ülnek négyen az ötvenegyből... A Mártírok útja és egyben Győr legutolsó házában — a Győri Fonoda leányszállásán — és arról beszélnek az újságíróval: mit szeretnének megkapni a jövő esztendőben? Vagyis hát egy kicsit terveikről, álmaikról, ábrándjaikról lett volna szó. Éveik száma, együtt a négyé, talán a nyolcvanat sem érte el, tehát még nagyon is a kezdetek legkezdetén állnak. A Győri Fonodában dolgoznak. Negyedszázada is már, hogy József Attila versbe szedte a szövőnők „omló álmait", ahol a netovább a „cukros étel” volt. A tömör képbe rögzített valóság immáron volt idők tűnt emléke. Ám a gépek ma is álmokat szőnek, ha odakint csillan a holdfény és véletlenül egy-egy sugársziporkája rátéved az orsók, a szerszámok tarka kavargására. Vallatunk. De máris feltételeket szabnak, ezzel kezdik, hogy a nevük aztán nehogy kitétessék az újságba. Nem mintha szégyen volna, dehát mégse akarják. Az ő akaratuk, hogy az olvasó személytelen ábrándokról kap beszámolót. Azaz, hogy nem is egészen igaz így... — Lakás kéne ... Ha kapnék, férjhez mehetnék — mondja az egyik kislány. Az ujján karikagyűrű, karácsonykor volt az eljegyzés. A néhány szó most sokszoros visszhangot kap: egymás után, vagyis inkább egyszerre szól a másik három. Lakás — ez az álmok netovábbja, a boldogok kulcsának hitt varázsszer. És megismétlik kétszer is, háromszor is, példákat mondanak ... Hogy lám, X. Y. házassága is a lakás hiánya miatt ment tönkre, viszont T. Z. csupán és kizárólag ezért boldog. Kizárólag? Nem egészen — vallják meg, a jókívánság mégis marad, így kerül a notesz fehér lapjára elsőként az a szó: lakás. És mikéntha az újságíró notesza valami télapó-kívánságkönyv, vagy valami egyéb hasonló dolog volna, megkérnek, húzzam alá és tegyek utána felkiáltójelet. Mert fontos... — Különben — szólal meg újra a szóvivő —, nekem elég lenne egy lottó-fő nyeremény is. Egy olyan kilencszázezres. Abból lenne lakás, meg bútor. . A javaslat, vagy minek nevezzük, lelkes támogatásra talál. Legfeljebb annyi a különbség, hogy az egyiknek százezer forint is elég lenne, a másiknak egy millió is kevés. Ha már lúd, legyen kövér — mondja. Az újságíró, aki már szeretné bővíteni a kívánságok körét, most befolyásolni próbál: — Hát valami férfinemű népség, tehát vőlegény, vagy férj? A válasz: — Ezt nem kell kívánni. Ez magától jön. Illetve nem magától, de mi mindent megteszünk annak érdekében, hogy jöjjön. — És jön? — Ha nem jönne, nem kellene se lakás, se pénz. Na, hál’istennek, helyben vagunk — gondolja az újságíró, amikor mégis (ha a vége jó, minden jó) felcsillan a remény. — Ne higgye, hogy mi olyan „léhák" vagyunk... — Kívánságaink közé azért mást is sorolunk, nemcsak ilyesmit. — Például? — Például szeretnénk a következő évben jó anyaggal dolgozni. — És még? — Jó volna, ha minél több lenne a nyereségrészesedés. — Ne haragudjanak a mohóságért, de én még tovább is kérdezek: és még? — Szeretnénk, ha az üzem vezetői többet foglalkoznának személyesen is a dolgozókkal.. . Személytelen ábrándok — így írtuk az előbb, és rá kell jönnünk, hogy ez így nem igaz. Mert ez a négy lány itt az ötvenegyből, alighanem nem egyedül, a maga nevében sorolja el itt a kívánságokat. Hanem a többi negyvenhét és az ismeretlen száznegyvenhetek, ezernégyszázhetvenek nevében... F. P. S ajjésti Imé. Az újévi fogadalmakról ej esztendő reggele virradt ismét ránk, kedves Olvasók, 1959 első napja. Még bennünk zsong az elmúlt éjszaka, vidám zsivaja, a családi körben, vagy az üzemben, szórakozóhelyen jóbarátok, ismerősök között eltöltött szilveszterest hangulata, még fülünkben cseng a boldog új esztendőt köszöntő poharak koccanása, de gondolataink már inkább előre kalandoznak, az elkövetkező heteiket, hónapokat, a jövőt fürkészik. Milyen lesz, mit hoz az új esztendő? - így tesszük fel önmagunknak, vagy egymásnak a megszokott és mégis mindig új kérdést az év első napján. Az ember, az évezredek óta küzdő, harcoló, alkotó ember ősi kíváncsisága buggyan ki belőlünk ilyenkor, az a lelkünk legmélyén fogant természetes kívánság, hogy megismerjük a díszes szószékekről „kifürkészhetetlennek« mondott jövő útjait. Valóban »kifürkészhetetlen« lenne a jövő? Csak parányi játékszer lenne az ember, valamilyen ismeretlen, hatalmas erő játékszere? Nem! Ennek még a gondolata is megalázó a saját erejének, igazi hivatásának tudatára ébredt ember számára. Ha vak eszközei vagyunk csupán a sorsnak, akkor mi értelme lenne erőfeszítéseinknek? Akkor hiábavaló lenne minden tervezés, céltalan minden céltudatos alkotás. Akkor csalóka ábrándozás lenne csak a szerelmes fiatalok vágya az új, meleg családi otthon iránt. Akkor papírrongy csupán a mérnök asztalán az új lakótömbök terve, és bénává dermesztené a kovács izmos karját a szörnyű gondolat: — ahogy lesz, úgy lesz! Nem! Az új esztendőnek ebben az első óráiban, a számvetés és tervezgetés meghitt perceiben első gondolatunk az, hogy nem akarunk lenni és nem leszünk gyenge játékszerei az elkövetkező hétköznapoknak. Ha ennek a tudatára ébredünk, akkor már sokkal könynyebben válaszolunk a bennlünk feszülő kérdésre: milyen lesz, mit hoz az új esztendő? Milyen lesz az új esztendő? Nos, elsősorban olyan lesz, amilyenek mi magunk leszünk 1959-ben! Valljuk be őszintén, az új esztendő első napján mindannyian tele vagyunk jósággal és szeretettel, megbánással és nagy elhatározásokkal. Úgy is mondhatnánk, hogy az újév a fogadalmak napja. Mi mindent meg nem fogadunk ezen a napon! Az apa, aki a múlt évben alig adott haza valamit a fizetéséből, mert elvitték a »jóbarátok«, a kocsma, a bor, vagy a kártya, most szent fogadalommal fogadja, hogy ezután másképpen lesz. A férj, akinek asszonya cseléddé süllyedt a háztartási gondok súlya alatt, nagy elhatározást tesz, hogy őszinte segítőtársává lesz az új évben gyermekei anyjának. A harmadik, kissé elkésve bár, most újév napján fogad hűséget élettársának, a negyedik most határozza el, hogy törődni fog a gyermekei nevelésével. A könnyelmű megfogadja, hogy takarékosan él majd, a lógós pedig, hogy pontosan bejár majd a gyárba. A civakodó, hogy kibékül majd a szomszédaival, a rágalmazó, hogy ajkát nem hagyja el többé hazug szó. A lusta, hogy szorgalmas lesz egész évben, a hivatalnok, hogy nem lesz részrehajló és nem fogad el protekciót, az enyveskezű, hogy nem nyúl többé a közösség pénzéhez. A motoros, hogy betartja a közlekedési szabályokat, a verekedés, hogy csak baráti kézfogásra nyújtja ezután a jobbját. Mennyi szép fogadalom, menynyi nagy elhatározás! És higgyyék el, kedves Olvasók, nekem meggyőződésem, hogy ezek a szép fogadalmak, ezek a nagy elhatározások valóban őszinték, ténylegesen az emberek szívének, lelkének mélyéről fakadnak. Ha máskor nem, legalább egyszer az esztendőben, ilyenkor újév napján kicsordul az emberekből a jó, a szép iránti őszinte vágy, ilyenkor mindenki úgy érzi, hogy erősebb lesz, mint az elmúlt esztendőben, határozottabb, keményebb, figyelmesebb, egyszóval jobb, emberebb ember lesz, új szakaszt nyit az életében. Aztán jönnek a »szürke« hétköznapok, egy ideig még bennünk él az újévi hangulat varázslatos melege, de sajnos, az újév napján felizzott parázs többnyire nem bizonyul elegendőnek ahhoz, hogy végigkísérjen bennünket a következő újévig. Ismét akadnak?óbarátok«, akik »csak egy pohár ma invitálnak bennünket fizetés napján a sarki kiskocsmába, és másnak meg ismét feltűnik valahol egy nő, akit bizonyára nem gyötörnek úgy a háztartási gondok, mint a hűtlenül otthon hagyott asszonyt. Minek folytassam? Valljuk be, hogy igen gyakran gyorsan megkopik az őszinte újévi fogadalmak fénye, hogy újabb tizenkét hónap múlva ismét magunkba szállva tegyük meg újabb fogadalmainkat. Nos, nem lehetne-e valahogy úgy intézni sorsunkat, hogy a szép újévi fogadalmak, nagy elhatározások végigkísérjenek bennünket a »szürke« hétköznapok buktatóin is? Azt hiszem, lehetne. Meggyőződésem, hogy ha minden jóakaratai, jobbra, szebbre, emberibbre vágyó ember együttesen úgy indulna neki az új esztendő hétköznapjainak, hogy egymást segítve, vagy ha szükséges, egymást figyelmeztetve mindennap mindnyájan megtartsák az újévi fogadalmakat, akkor egy csapásra sokkal szebbé válna az élet. Homo homini lupus — az ember az embernek farkasa — hoszszú évezredek óta ez a mondás járta. Sajnos, a való élet kegyetlen tapasztalata adta az ember ajkáraezt a szomorú igazságot. Mert igazság volt ez, az urakra és szolgákra, gazdagokra és szegényekre, uralkodókra és elnyomottakra szabdalt társadalom keserű igazsága. A mi nemzedékünknek jutott az a mindennél szebb hivatás, hogy ezt az évezredes farkastörvényt egy új igazsággal cserélje fel, amely valahogy így hangzanék: az ember az embernek barátja, segítője, támasza. I gén, ez a mi rendünk új, a magasabb erkölcsének lényege. A több kenyér mellé több emberség, a jobb lakásban több szeretet, a több tudáshoz igaz, őszinte emberi kapcsolatok — ezek együttesen teszik minden korábbinál szebbé, jobbá, magasabbrendűvé a mi társadalmunkat. Ha terveket készítünk új gyárakra, új lakótömbökre, új iskolákra, miért ne készíthetnénk terveket az emberi együttélés megjavítására is. És ha van erőnk új városokat teremteni a pusztaság helyén, ha van erőnk vad folyókat az ember szolgálatába állítani, ha van erőnk arra, hogy a csillagokat ostromoljuk, miért ne lenne erőnk szép és nagy erkölcsi elhatározásaink megvalósításához is? Bennünk szunnyad ez az erő, csak értenünk kell hozzá, hogy a felszínre bányásszuk. És ha már az újévi fogadalmaknál tartunk, miért ne toldannánk meg még eggyel: megfogadjuk, hogy az újévi szép elhatározásokat a következő 365 napon valóra is váltjuk. Ehhez kívánok kedves Olvasóinknak sok sikert, erőt és egészséget az új esztendőben.