Kisalföld, 1967. január (12. évfolyam, 1-26. szám)
1967-01-01 / 1. szám
1967. január 1. vasárnap A felelős paraszt Az angol királyt tartotta kora legnagyobb emberének, Dózsa Györgynek viszont csak a nevét hallotta. Ez a parasztképviselő, Jenes András, első parlamenti beszéde után nyilatkozott a Pesti Napló munkatársának. „Szívből jövő harsogó derűvel fogadták a Ház minden oldalán a kedélyes, anekdotázó jóízű beszédet” — írta róla 1935- ben Bálint György, a két világháború közti időszak figyelemre méltó publicistája. Felháborodott a Naplóban megjelent nyilatkozat után, szembeszállt Jenes András hitvallásával és leleplezte örökül az utókornak acsizmás képviselőt”. Jenes így nyilatkozott: „Felelős paraszt vagyok. Felelős a földért, a családért, a hazáért” Kétezer hold földbérlete volt, és 810 hold a saját földje. „Egyébként — írta róla Bálint György —, híve a haladásnak, nem ítéli el a rúzst és a selyemharisnyát. Kíváncsian várjuk, milyen mértékben harcol majd a haladásért melyhez a selyemharisnyán és a rúzson kívül az is hozzátartozik, hogy a zsellérek emberi életet élhessenek, s ők is valamennyien felelős parasztokká nőjenek.’" Közgyűlések emlékei tolakodnak. Arcok, fáradtak, érdeklődők és közönyösek. Felelős parasztok. Ezer holdakért kell vállalniuk a felelősséget Felnőttek-e hozzá mind? Még nem. Azok sem, akik kihasogatták részüket a közös kazalból, akik kitörték lopva a kedvükre valót a közös kukoricából. És akik szenvtelen közönnyel ültek végig egyegy közgyűlést, ahol éppen szólni kellett volna az 1000 holdakért vállalt felelősséggel. De az élet szigorú törvényei a többséget megtanították egymásért, együtt élni. Mert rosszul sikerült és vesztesége mindnyájukat sújtotta, a terhet sok váll vette át, s a közönyösök, a maguk hasznát hajszolók „tétlensége” százak pénztárcáját soványította. A munkájához nem értő vezető százakat károsított. Mondom, a parasztember már többé-kevésbé megtanulta a felelősséget az 1000 holdakért, de ezekben az években nő majd igazán felelős paraszttá. A falu mai ellentmondásai között a régi osztályrétegeződés maradványai már nem elsőrendűek. De élnek a szövetkezetekben ellentmondások, ha nem is osztály jellegűek, mint a tagok és az alkalmazottak viszonya, vagy a jobban és rosszabbul dolgozók jövedelemkülönbsége. Ezeknek az ellentmondásoknak a kiéleződése, vagy a megszüntetése kihat a termelésre. Az érdek-ellentétek miatti viták gyengítik a közösség erejét. A földért vállalt felelősség jogán minden szövetkezeti tagnak kötelessége, és saját érdeke a termelést akadályozó ellentmondások megoldása. De nem olyan módszerrel, mint nemrég az egyik szövetkezetben tették, hogy az alkalmazottakat felszólították: lépjenek be a szövetkezetbe, vagy nincs munka a számukra. Ez nem a felelős paraszt módszere, mert ez nem az ellentmondások megoldását szolgáló módszer. Erősödött a tsz-demokrácia. De gyakorolni a demokráciát, mint jogát a tsztagnak, nem lehet másként, csak felelősséggel. Nem lehet a tsz-demokrácia ürügyén „leszavazni” például a gépvásárlást. Ami elengedhetetlenül szükséges lenne a termelékenység növeléséhez, de mivel miatta esetleg kevesebb lesz a kiosztható jövedelem, nem kell a gép. Nem szabad a tsz-demokrácia ürügyén cserélgetni a szakembereket, vagy egyáltalán nem fogadni meg a szükséges szakembereket, mert fizetni kell a szaktudásukért. Nem lehet a tsz-demokráci ürügyén fegyelmezetlenül megbontani a közgyűlés rendjét, amíg a megfontolt, józan határozásra hivatott. Rengeteg lehetőséget kapnak a szövetkezetek az önálló gazdálkodásra. De az önállóság növekedésével a felelősségnek is nőnie kell. Nemcsak a földért, az állatért, a gépért kell felelnie a mai parasztnak, hanem azért is, hogy a saját terve, célja mennyiben szolgálja, segíti majd a népgazdasági tervek megvalósítását. Az 1967. évi népgazdasági terv mezőgazdaságra vonatkozó adatai szerint a mezőgazdasági termelés értéke 2,3 százalékkal lesz magasabb a tavalyinál. De a nagymérvű beruházások hatására az egy holdra jutó gépi munka az idén 9 százalékkal lesz több mint az elmúlt évben. A termelőszövetkezetek a tavalyinál 20 százalékkal több műtrágyát, 6,7 százalékkal több növényvédőszert használhatnak fel. Lehetőség lesz a termelést kiszolgáló alap- és járulékos beruházások növelésére, mivel az idén a mezőgazdaság 8,7 milliárd forint beruházást kap! Ezt elfogadni, felelősséggel jár Ezzel úgy gazdálkodni, hogy mielőbb visszatérüljön terményben, húsban, gyümölcsben — nagy felelősség. Ma joggal emlegetheti valamennyi termelőszövetkezeti tag: felelős paraszt vagyok. Felelős a földért, a közös vagyonért és egymásért. Híve a haladásnak, az egyre korszerűsödő mezőgazdasági termelésnek, s annak, hogy a mai paraszt emberi életet élhessen. Mert Bálint György szavaival: „Az ember egyedül hal meg, de másokkal él... Csak az él igazán, aki együttél."’ G. Szabó Mária KISALFÖLD A bélyegművészet „nagydíja" A párizsi őszi filatéliai kiállításon összegyűlt a „bélyegművészet nagydíjának” bíráló bizottsága és a következő bélyegeket jutalmazta díjaival az 1966. évre: G. de la Tour „Az újszülött” című festményének reprodukciója kapta a nagydíjat, második helyre „A Sainte Chapella üvegablaka” került. A tengerentúli francia nyelvterületek bélyegei közül a Wallis és Futuna-szigetek „Mata—Utu-i dokkok” és az Elefántcsontpart „Híd kúszónövényekből’" című bélyegeit díjazták. Kincs a tengerben Howard K. Ricketts londoni lakos úgy véli, hogy nyomára jutott egy értékes kincsnek a tenger mélyén. A floridai partok közelében rábukkant egy elsüllyedt spanyol hajóra, amelyben állítólag mesebeli értékű türkizek, gyöngyök és rengeteg arany van. A hajó 250 évvel ezelőtt süllyedt el, belsejében mintegy 42— 56 millió dollár értékű drágakővel és arannyal. A hajótörésben akkor több mint ezer ember vesztette életét. A kincs egy részét azonban mentőcsónakon megpróbálták elszállítani. A mentőcsónak is elsüllyedt, s az esetnek írásos nyoma maradt a londoni hajózási központban. Ott talált rá Ricketts, aki most expedíciót szervez az elsüllyedt hajó és mentőcsónak felszínre hozatalára. Van nekem egy kedves barátom, nevezzük Bélának. Foglalkozása építészmérnök, családi állapota nős, fő erénye a szorgalom, gyengéje pedig a könnyelműség. A felesége sohasem tudta mellette a pénzt beosztani, mert Béla sokat költött; ahogy mondják, lyukas volt a tenyere és nagyok az igényei. Második sikertelen házassága után jobb mutatóujját a nyakához emelte és esküszerű fogadkozással többször egymás után elismételte az oly sokszor hallott közhelyet: — Ide szúrd a rozsdás tűt, ha én még egyszer megnősülök. Széles gesztusaira már fel sem figyeltem, annyira megszoktam, de a fogadkozásán mosolyogtam. — Nem akarok neked rozsdás tűvel vérmérgezést okozni — mondtam. — De erre úgysem kerülhet sor, mert az olyan könnyelmű ember, mint amilyen te vagy, nem is kapna még egyszer feleséget. De persze kapott feleséget: öt évvel ezelőtt — negyven esztendős korában — a nála pontosan tíz évvel fiatalabb Szokoli Annát vette el. Az asszony akkoriban vált el iszákos férjétől és bár sohasem hivatkozott a rozsdás tűre, megfogadta, hogy többé nem megy férjhez, nem köti az életét egyetlen férfiéhoz sem.. Önálló, elvált és független aszszony volt Anna, üzemgazdász és statisztikus, havi kétezerhétszázért egy nagyvállalatnál, tehát hitelesnek látszott az elhatározása. — Nem hiszek magának Annuska — jegyeztem meg mégis a fogadkozás hallatán. — Nem hisz?! — csattant fel. — Maga jól ismerte a férjemet! Torkig vagyok a házassággal... — A világért sem kételkedem ebben — mondtam meghunyászkodva az erélyes hangra. — De nem minden férfi olyan, mint a férje volt és maga túl csinos ahhoz, hogy egyedül éljen. És túl fiatal is. Anna valóban átlagon felüli csinos asszony nőtt, jólápolt, művelt és kedves teremtés. Komoly munkája mellett is vidám, és annyi kislányos báj volt benne, hogy tíz évet nyugodtan letagadhatott volna az alig harminc esztendejéből. Béla velem együtt már régóta ismerte Annát, de csak akkor fedezte fel, amikor elmeséltem neki, hogy Anna elvált a férjétől. — Látod, ilyen asszony kellene nekem, mint Anna — mondta egy kis nyugtalansággal, de határozottan. — Ilyen asszony kellene — ismételte. — Anna asszony a talpán! — Fogadkoztál, hogy nem nősülsz többé! — Az igaz, de Annáért meggondolnám. — Okos asszony az! Nem menne férjhez még egyszer olyan könnyelmű emberhez, mint amilyen te vagy. — Majd meglátjuk — mondta nevetve Béla és attól kezdve minden nap megvárta Annát az irodaház kapujában, elkísérte, vagy beültek valahová egy kis tereferére. Alig néhány hét telt el és Béla nagy hévvel máris megmondta Annának, hogy elvenné, sőt úgy érzi, nem tud nélküle élni, amire az asszony rövid egyszerűséggel azt felelte, hogy kár a gőzért. Aztán még néhány hét múlt el, de akkor már nem mondta, hogy kár a gőzért, hanem azt mondta, hogy teljes gőzzel előre, de ha Béla könnyelmű lesz, akkor éppen úgy elválik tőle is, mint az első férjétől, mert ő csak tisztán és nyugodtan tud élni, így is élt Bélával és nagyon jól élt vele. Az újdonsült férj még ha akart volna, akkor sem lett volna képes a régi könnyelműséggel költekezni. Bélának ugyanis a normális zsebpénzen felül nem volt mit elköltenie. De mégsem panaszkodott soha. — Hogy csinálja ezt, Anna? — kérdeztem egyszer, amikor összefutottam vele. — Béla, teljesen megváltozott, szolid, megelégszik a zsebpénzével, sőt még spórol is belőle. — Tervszerű a beruházási program. Okos az ügyvitel — felelte Anna, de úgy nevetett, hogy szinte még a könnyei is kicsordultak. — Nem a vállalati ügyekről kérdeztem. — Tudom.. Nem is arról tájékoztattam magát, hanem a háztartási beruházási programunkról. — S ez változtatta meg Bélát? — De még mennyire rájött a vásárlás örömére és azóta nem folyik szét a pénz a kezei között, de nem is folyhat. Egyszerű a módszerem. — Nagyon érdekelne! — Először egy betétkönyv televízióra — kezdte sorolni Anna. — Ez leköti a pénzünket, nem lehet költekezni fölöslegesen. Ha együtt van a pénz, megvesszük a televíziót. Óriási az öröm! Akkor megint elkezdünk gyűjteni egy külföldi utazásra. Megint, betétkönyv, megint együtt van a pénz és nem jut fölösleges dolgokra, megjárjuk külföldet és élményekben gazdagon térünk haza. Megintcsak nem lehet könnyelműsködni. Béla még a zsebpénzét is összekuporgatja és külön betétkönyvbe teszi, hogy meglepetést szerezzen nekem és könnyítsen a gondjaimon. — Valóban jól megtervezett beruházás — jegyeztem meg elismeréssel — Most ugyanígy megvesszük az új bútort — folytatta Anna, — kicseréljük a régit, pénzünk soha, nincs, csak takarékbetétünk, ahhoz nem nyúlunk. Béla nem könnyelműsködhet, mert nincs miből. És tudja, hogy fizetnünk kell a beruházási részösszegeket. — Mi a további program? — kérdeztem. — Kocsira gyűjtünk — felelte Anna, — veszünk egy Wartburgot — És Béla? Mit szól ehhez az önmegtartóztatáshoz? — Mit szólna? Boldog, hogy így élhet. Nem hagyott nyugton, a kíváncsiság és egy alkalommal, amikor Bélával beszélgettem, rátereltem a szót Annára. — Nincs még egy ilyen asszony! — dicsérte lelkendezve. — Képzeld el, mindig tele vagyok pénzzel? Vettem már televíziót frizsidert, magnót, most cserélem a bútorainkat, másfél év múlva veszek egy Wartburgot, meg a zsebpérszemet sem költöm el. — Hallottam Annától! Minden házasságnak ilyennek kellene lennie — jegyeztem meg egyetértőleg. — Ez teljesen lehetetlen — tiltakozott Béla. — Miért volna lehetetlen? — Ne haragudj, kedves barátom. — felelte mély meggyőződéssel. — elvégre nem lehet minden feleséget egy személyben üzemgazdásznak és statisztikusnak is kiképezni. Földes György Okos ügyvitel ÚJ ÉS RÉGI Nagy Éva felvétele z Árfolyam gyiletemben először történt meg reszélem, hogy beleszerettem két cső kukoricába. Két sárgáspiros kukoricacsőbe, amelyikről nem tépték le a háncsot. Alkalmasint azért, hogy össze lehessen kötni őket, aztán egy kötélen átvetve csörgőre száradjanak a tornác huzatában. Ezek a kukoricacsövek nem madzagon, hanem szögön lógtak. Szobában, olajfestmény, rézkarc vagy lino helyett. Amint beléptem barátom modernül berendezett irodájába, szemembe ötlött a kukorica, és attól kezdve nem tudtam másfelé nézni. Beleszerettem. Nem először járok így élettelen dolgokkal, bár a kukoricául ezt most egyik értelmében sem mondhatnám. Talán gyerekkori örökségemet dédelgettem át a felnőttkorba Hónapokig, s talán évekig nézegettem a kirakatban egy cipőre szerelt korcsolyát. Néztem, néztük egymást, naponta, ahányszor csak az üzlet felé mehettem, aztán valami megmagyarázhatatlan kapcsolat alakult ki közöttünk, így jártam egyszer egy viharkabáttal, máskor meg más tárgyakkal. A korcsolya, és a viharkabát, amiben élvezet lehet esőben csatangolni, elérhetetlen maradt számomra, beértem hát a kirakati barátsággal, a tárgyakkal való titkos szerelemmel. De ez a két cső kukorica!... Elmondtam a barátomnak: ha örömet akar szerezni, nekem adja irodájának díszét. Heves tiltakozással válaszolt. — A kukoricát nem adom. Kérd a ruhámat, a pénztárcámat, bármi mást, hiszen ismersz. A kukoricát nem adom. Az ott a falon én vagyok. És apám, bátyáim, rokonaim, a falu. — Mit szólhattam erre? Két napja most már igazán otthonosnak érzem az otthonomat, két cső kukorica fekszik egy lakkozott, fonott kosárban a szobánk asztalán. Gonddal rendezgettem, úgy ahogy a divatlapban láttam, s közben arra gondoltam, egy foltnyi természet került a szobámba. Nem kétséges, az utóbbi hónapokban, „tőzsdenyelven” szólva, felszökött a kukorica árfolyama. Az élelmes árusok szánt szándékkal viszik piacra a csöves kukoricát, hisz mindinkább ezeket keresik. A kukorica bevonult a lakásokba, az otthonok díszítő eleme .Kft. Nézegettem az én két cső ritka fogú kukoricámat, csábítják a szemet. Milyen jól mutatnak ott a szoba sarkában! Csak ezért kellettek nekem? Nem tudnám eldönteni. Az biztos, hogy a barátomnak mást jelent a kukorica, mint nekem. Neki az a két cső ott az íróasztala mellett, a városra került falusi gyerek emlékmécsese. Nem lelkiismeretébresztgető, csak fonál. Bevallom, én díszeimet valóban csak dísznek tekintem, de annak is nagyon szépek. Ülök a kályha mellett, és nézegetem új szerzeményeimet. A két cső kukorica fölött ott lóg a két Bélaváry festmény. Miért ne tekinteném a kukoricát meg a festményt is egyformán alkotásnak? Úgy mint az apámtól kapott kovácsoltvas lámpát. Izzadság fűződik a cikornyázott, szépen ívelő lámpatartóhoz, de a kukoricát is ugyanolyan alkotói veríték hozta létre. Inas kezű parasztembert kell látnom, aki szántott, majd kapált hétszámra, szívrepesve várta a júliusi és augusztusi esőt, kémlelte az eget, hogy nem hoz-e jeget a viharfelhő? Hát nem él ez a két cső kukorica? Magában hordozza a mű nagyszerűségét, az ember küzdelmét. Kis és nagy küzdelmét, ki tudja? Nem gyönyörű a kiteljesedett remek? Felül szabálytalan szemek, aztán lefelé nagyszerű harmóniával kisebbednek. Magam előtt látom a törő parasztembert, amint megsimogatta a kukoricát, mielőtt a csomóba dobta volna, és látom a fosztó asszonyt, amint énekelve lehúzta róla háncsot, s talán arra gondolt, hogy ez már kész: egy év termése. Mindezekre csak most gondolok, hogy egymás mellett áll a kukorica és apám kovácsoltvas lámpája. A piaci keresletet néha a szeszély irányítja, és figyelmen kívül hagyja a lényeges dolgokat Az árustól kérnelt két cső kukoricát nem tudhatja, hogy galambnak lesz-e vagy a vitrinbe kerül. Az alkotó mindenféleképpen ott van a kukoricában. De mennyivel értékesebb a mű, ha felfedezzük. Mint az ismeretlen szerzőnek tulajdonított képben a megtalált Michelangelo műremeket. — Ferenczi —