Kisalföld, 1967. január (12. évfolyam, 1-26. szám)

1967-01-01 / 1. szám

1967. január 1. vasárnap A felelős paraszt Az angol királyt tar­totta kora legnagyobb em­berének, Dózsa Györgynek viszont csak a nevét hallot­ta. Ez a parasztképviselő, Jenes András, első parla­menti beszéde után nyilat­kozott a Pesti Napló mun­katársának. „Szívből jövő harsogó derűvel fogadták a Ház minden oldalán a ke­délyes, anekdotázó jóízű be­szédet” — írta róla 1935- ben Bálint György, a két világháború közti időszak figyelemre méltó publicis­tája. Felháborodott a Naplóban megjelent nyilatkozat után, szembeszállt Jenes András hitvallásával és leleplezte örökül az utókornak a­­csiz­más képviselőt”. Jenes így nyilatkozott: „Felelős pa­raszt vagyok. Felelős a föld­ért, a családért, a hazáért” Kétezer hold földbérlete volt, és 810 hold a saját földje. „Egyébként — írta róla Bálint György —, híve a haladásnak, nem ítéli el a rúzst és a selyemharis­nyát. Kíváncsian várjuk, milyen mértékben harcol majd a haladásért melyhez a selyemharisnyán és a rú­zson kívül az is hozzátarto­zik, hogy a zsellérek embe­ri életet élhessenek, s ők is valamennyien felelős pa­rasztokká nőjenek.’" Közgyűlések emlékei tola­kodnak. Arcok, fáradtak, érdeklődők és közönyösek. Felelős parasztok. Ezer hol­dakért kell vállalniuk a fe­lelősséget Felnőttek-e hoz­zá mind? Még nem. Azok sem, akik kihasogatták ré­szüket a közös kazalból, akik kitörték lopva a ked­vükre valót a közös kuko­ricából. És akik szenvtelen közönnyel ültek végig egy­­egy közgyűlést, ahol éppen szólni kellett volna az 1000 holdakért vállalt felelős­séggel. De az élet szigorú törvé­nyei a többséget megtaní­tották egymásért, együtt él­ni. Mert rosszul sikerült és vesztesége mindnyájukat sújtotta, a terhet sok váll vette át, s a közönyösök, a maguk hasznát hajszolók „tétlensége” százak pénztár­cáját soványította. A mun­kájához nem értő vezető százakat károsított. Mon­dom, a parasztember már többé-kevésbé megtanulta a felelősséget az 1000 holdak­ért, de ezekben az években nő majd igazán felelős pa­raszttá. A falu mai ellent­mondásai között a régi osz­­tályrétegeződés maradvá­nyai már nem elsőrendűek. De élnek a szövetkezetek­ben ellentmondások, ha nem is osztály jellegűek, mint a tagok és az alkalmazottak viszonya, vagy a jobban és rosszabbul dolgozók jöve­delemkülönbsége. Ezeknek az ellentmondásoknak a ki­éleződése, vagy a megszün­tetése­­ kihat a termelés­re. Az érdek-ellentétek mi­atti viták gyengítik a kö­zösség erejét. A földért vál­lalt felelősség jogán min­den szövetkezeti tagnak kö­telessége, és saját érdeke a termelést akadályozó ellent­mondások megoldása. De nem olyan módszerrel, mint nemrég az egyik szövetke­zetben tették, hogy az alkal­mazottakat felszólították: lépjenek be a szövetkezet­be, vagy nincs munka a számukra. Ez nem a felelős paraszt módszere, mert ez nem az ellentmondások meg­oldását szolgáló módszer. Erősödött a tsz-demokrá­­cia. De gyakorolni a demok­ráciát, mint jogát a tsz­­tagnak, nem lehet másként, csak felelősséggel. Nem le­het a tsz-demokrácia ürü­gyén „leszavazni” például a gépvásárlást. Ami elen­gedhetetlenül szükséges len­ne a termelékenység növe­léséhez, de mivel miatta esetleg kevesebb lesz a ki­osztható jövedelem, nem kell a gép. Nem szabad a tsz-demokrácia ürügyén cserélgetni a szakembere­ket, vagy egyáltalán nem fogadni meg a szükséges szakembereket, mert fizetni kell a szaktudásukért. Nem lehet a tsz-demokráci ürü­gyén fegyelmezetlenül meg­bontani a közgyűlés rend­jét, amíg a megfontolt, jó­zan határozásra hivatott. Rengeteg lehetőséget kap­nak a szövetkezetek az ön­álló gazdálkodásra. De az önállóság növekedésével a felelősségnek is nőnie kell. Nemcsak a földért, az ál­latért, a gépért kell felel­nie a mai parasztnak, ha­nem azért is, hogy a saját terve, célja mennyiben szol­gálja, segíti majd a nép­­gazdasági tervek megvalósí­tását. Az 1967. évi népgaz­dasági terv mezőgazdaságra vonatkozó adatai szerint a mezőgazdasági termelés ér­téke 2,3 százalékkal lesz magasabb a tavalyinál. De a nagymérvű beruházások hatására az egy holdra jutó gépi munka az idén 9 szá­zalékkal lesz több mint az elmúlt évben. A termelő­­szövetkezetek a tavalyinál 20 százalékkal több műtrá­gyát, 6,7 százalékkal több növényvédőszert használhat­nak fel. Lehetőség lesz a termelést kiszolgáló alap- és járulékos beruházások nö­velésére, mivel az idén a mezőgazdaság 8,7 milliárd forint beruházást kap! Ezt elfogadni, felelősséggel jár Ezzel úgy gazdálkodni, hogy mielőbb visszatérüljön ter­ményben, húsban, gyümölcs­ben — nagy felelősség. Ma joggal emleget­heti valamennyi termelőszö­vetkezeti tag: felelős pa­raszt vagyok. Felelős a földért, a közös vagyonért és egymásért. Híve a hala­dásnak, az egyre korszerű­södő mezőgazdasági terme­lésnek, s annak, hogy a mai paraszt emberi életet élhessen. Mert Bálint György szavaival: „Az em­ber egyedül hal meg, de másokkal él... Csak az él igazán, aki együttél."’ G. Szabó Mária KISALFÖLD A bélyegművészet­ „nagy­díja" A párizsi őszi filatéliai kiállításon összegyűlt a „bé­lyegművészet­ nagydíjának” bíráló bizottsága és a kö­vetkező bélyegeket jutal­mazta díjaival az 1966. év­re: G. de la Tour „Az újszü­lött” című festményének reprodukciója kapta a nagy­díjat, második helyre „A Sainte Chapella üvegabla­ka” került. A tengerentúli francia nyelvterületek bélyegei kö­zül a Wallis és Futuna-szi­­getek „Mata—Utu-i dokkok” és az Elefántcsontpart „Híd kúszónövényekből’" című bélyegeit díjazták. Kincs a tengerben Howard K. Ricketts lon­doni lakos úgy véli, hogy nyomára jutott egy értékes kincsnek a tenger mélyén. A floridai partok közelében rábukkant egy elsüllyedt spanyol hajóra, amelyben állítólag mesebeli értékű türkizek, gyöngyök és ren­geteg arany van. A hajó 250 évvel ezelőtt süllyedt el, belsejében mintegy 42— 56 millió dollár értékű drá­gakővel és arannyal. A ha­jótörésben akkor több mint ezer ember vesztette éle­tét. A kincs egy részét azon­ban mentőcsónakon meg­próbálták elszállítani. A mentőcsónak is elsüllyedt, s az esetnek írásos nyoma maradt a londoni hajózási központban. Ott talált rá Ricketts, aki most expedí­ciót szervez az elsüllyedt hajó és mentőcsónak fel­színre hozatalára. Van nekem egy kedves barátom­, nevezzük Bélá­nak. Foglalkozása építész­mérnök, családi állapota nős, fő erénye a szorgalom, gyengéje pedig a könnyel­műség. A felesége sohasem tudta mellette a pénzt be­osztani, mert Béla sokat költött; ahogy mondják, lyukas volt a tenyere és na­gyok az igényei. Második sikertelen házassága után jobb mutatóujját a nyaká­hoz emelte és esküszerű fo­gadkozással többször egy­más után elismételte az oly sokszor hallott közhelyet: — Ide szúrd a rozsdás tűt, ha én még egyszer megnő­sülök. Széles gesztusaira már fel sem figyeltem, annyira megszoktam, de a fogad­kozásán mosolyogtam. — Nem akarok neked rozsdás tűvel vérmérgezést okozni — mondtam. — De erre úgysem kerülhet sor, mert az olyan könnyelmű ember, mint amilyen te vagy, nem is kapna még egyszer feleséget. De persze kapott felesé­get: öt évvel ezelőtt — negyven esztendős korában — a nála pontosan tíz év­vel fiatalabb Szokoli Annát vette el. Az asszony akkori­ban vált el iszákos férjétől és bár sohasem hivatkozott a rozsdás tűre, megfogad­ta, hogy többé nem megy férjhez, nem köti az életét egyetlen férfiéhoz sem.. Ön­álló, elvált és független asz­­szony volt Anna, üzemgaz­dász és statisztikus, havi kétezerhétszázért­ egy nagy­­vállalatnál, tehát hitelesnek látszott az elhatározása. — Nem hiszek magának Annuska — jegyeztem meg mégis a fogadkozás halla­tán. — Nem hisz?! — csattant fel. — Maga jól ismerte a férjemet! Torkig vagyok a házassággal... — A világért sem kételke­dem ebben — mondtam meghunyászkodva az erélyes hangra. — De nem minden férfi olyan, mint a férje volt és maga túl csinos ah­hoz, hogy egyedül éljen. És túl fiatal is. Anna valóban átlagon fe­lüli csinos asszony nőtt, jól­ápolt, művelt és kedves te­remtés. Komoly munkája mellett is vidám, és annyi kislányos báj volt benne, hogy tíz évet nyugodtan le­tagadhatott volna az alig harminc esztendejéből. Béla velem együtt már régóta ismerte Annát, de csak akkor fedezte fel, ami­kor elmeséltem neki, hogy Anna elvált a férjétől. — Látod, ilyen asszony kellene nekem, mint Anna — mondta egy kis nyugta­lansággal, de határozottan. — Ilyen asszony kellene — ismételte. — Anna asszony a talpán! — Fogadkoztál, hogy nem nősülsz többé! — Az igaz, de Annáért meggondolnám. — Okos asszony az! Nem menne férjhez még egyszer olyan könnyelmű emberhez, mint amilyen te vagy. — Majd meglátjuk — mondta nevetve Béla és at­tól kezdve minden nap megvárta Annát az iroda­­­ház kapujában, elkísérte, vagy beültek valahová egy kis tereferére. Alig néhány hét telt el és Béla nagy hévvel máris megmondta Annának, hogy elvenné, sőt úgy érzi, nem tud nélküle élni, amire az asszony rövid egyszerűség­gel azt felelte, hogy kár a gőzért. Aztán még néhány hét múlt el, de akkor már nem mondta, hogy kár a gőzért, hanem azt mondta, hogy teljes gőzzel előre, de ha Béla könnyelmű lesz, akkor éppen úgy elválik tő­le is, mint az első férjé­től, mert ő csak tisztán és nyugodtan tud élni, így is élt Bélával és na­gyon jól élt vele. Az új­donsült férj még ha akart volna, akkor sem lett volna képes a régi könnyelműség­gel költekezni. Bélának ugyanis a normális zsebpén­zen felül nem volt mit el­költenie. De mégsem pa­naszkodott soha. — Hogy csinálja ezt, An­na? — kérdeztem egyszer, amikor összefutottam vele. — Béla, teljesen megválto­zott, szolid, megelégszik a zsebpénzével, sőt még spó­rol is belőle. — Tervszerű a beruházá­si program. Okos az ügyvi­tel — felelte Anna, de úgy nevetett, hogy szinte még a könnyei is kicsordultak. — Nem a vállalati ügyek­ről kérdeztem. — Tudom.. Nem is arról tájékoztattam magát, ha­nem a háztartási beruházási programunkról. — S ez változtatta meg Bélát? — De még mennyire rá­jött a vásárlás örömére és azóta nem folyik szét a pénz a kezei között, de nem is folyhat. Egyszerű a mód­szerem. — Nagyon érdekelne! — Először egy betétkönyv televízióra — kezdte sorol­ni Anna. — Ez leköti a pén­zünket, nem lehet költe­kezni fölöslegesen. Ha együtt van a pénz, meg­vesszük a televíziót. Óriási az öröm! Akkor megint el­kezdünk gyűjteni egy kül­földi utazásra. Megint, be­tétkönyv, megint együtt van a pénz és nem jut fölösle­ges dolgokra, megjárjuk külföldet és élményekben gazdagon térünk haza. Me­­gintcsak nem lehet könnyel­­műsködni. Béla még a zseb­pénzét is összekuporgatja és külön betétkönyvbe te­szi, hogy meglepetést sze­rezzen nekem és könnyítsen a gondjaimon. — Valóban jól megterve­zett beruházás — jegyez­tem meg elismeréssel — Most ugyanígy meg­vesszük az új bútort — folytatta Anna, — kicserél­jük a régit, pénzünk soha, nincs, csak takarékbetétünk, ahhoz nem nyúlunk. Béla nem könnyelműsködhet, mert nincs miből. És tudja, hogy fizetnünk kell a be­ruházási részösszegeket. — Mi a további program? — kérdeztem. — Kocsira gyűjtünk — felelte Anna, — veszünk egy Wartburgot — És Béla? Mit szól eh­hez az önmegtartóztatás­hoz? — Mit szólna? Boldog, hogy így élhet. Nem hagyott nyugton, a kíváncsiság és egy alkalom­mal, amikor Bélával beszél­gettem, rátereltem a szót Annára. — Nincs még egy ilyen asszony! — dicsérte lelken­dezve. — Képzeld el, min­dig tele vagyok pénzzel? Vettem már televíziót fri­zsidert, magnót, most cse­rélem a bútorainkat, más­fél év múlva veszek egy Wartburgot, meg a zsebpérs­­zemet sem költöm el. — Hallottam Annától! Minden házasságnak ilyen­­nek kellene lennie — je­gyeztem meg egyetértőleg. — Ez teljesen lehetetlen — tiltakozott Béla. — Miért volna lehetetlen? — Ne haragudj, kedves barátom. — felelte mély meggyőződéssel. — elvégre nem lehet minden felesé­get egy személyben üzemgaz­dásznak és statisztikusnak is kiképezni. Földes György Okos ügyvitel ÚJ ÉS RÉGI Nagy Éva felvétele z Árfolyam­ gyi­letemben először történt meg re­szé­lem, hogy beleszerettem két cső kukoricába. Két sárgáspiros kuko­ricacsőbe, amelyikről nem tépték le a hán­csot. Alkalmasint azért, hogy össze lehes­sen kötni őket, aztán egy kötélen átvetve csörgőre száradjanak a tornác huzatában. Ezek a kukoricacsövek nem madzagon, hanem szögön lógtak. Szobában, olajfest­mény, rézkarc vagy lino helyett. Amint beléptem barátom modernül berendezett irodájába, szemembe ötlött a kukorica, és attól kezdve nem tudtam másfelé nézni. Beleszerettem. Nem először járok így élettelen dolgok­kal, bár a kukoricául ezt most egyik ér­telmében sem mondhatnám. Talán gye­rekkori örökségemet dédelgettem át a fel­nőttkorba Hónapokig, s talán évekig néze­gettem a kirakatban egy cipőre szerelt kor­csolyát. Néztem, néztük egymást, napon­ta, ahányszor csak az üzlet felé mehettem, aztán valami megmagyarázhatatlan kap­csolat alakult ki közöttünk, így jártam egyszer egy viharkabáttal, máskor meg más tárgyakkal. A korcsolya, és a viharkabát, amiben él­vezet lehet esőben csatangolni, elérhetetlen maradt számomra, beértem hát a kirakati barátsággal, a tárgyakkal való titkos sze­relemmel. De ez a két cső kukorica!... Elmondtam a barátomnak: ha örömet akar szerezni, nekem adja irodájának dí­szét. Heves tiltakozással válaszolt. — A kukoricát nem adom. Kérd a ru­hámat, a pénztárcámat, bármi mást, hi­szen ismersz. A kukoricát nem adom. Az ott a falon én vagyok. És apám, bátyáim, rokonaim, a falu. — Mit szólhattam erre? Két napja most már igazán otthonosnak érzem az otthonomat, két cső kukorica fekszik egy lakkozott, fonott kosárban a szobánk asztalán. Gonddal rendezgettem, úgy ahogy a divatlapban láttam, s közben arra gondoltam, egy foltnyi természet ke­rült a szobámba. Nem kétséges, az utóbbi hónapokban, „tőzsdenyelven” szólva, felszökött a kuko­rica árfolyama. Az élelmes árusok szánt szándékkal viszik piacra a csöves kukori­cát, hisz mindinkább ezeket keresik. A ku­korica bevonult a lakásokba, az otthonok díszítő eleme .K­f­t. Nézegettem az én két cső ritka fogú kukoricámat, csábítják a szemet. Milyen jól mutatnak ott a szoba sarkában! Csak ezért kellettek nekem? Nem tudnám eldön­teni. Az biztos, hogy a barátomnak mást jelent a kukorica, mint nekem. Neki az a két cső ott az íróasztala mellett, a városra került falusi gyerek emlékmécsese. Nem lelkiismeretébresztgető, csak­­ fonál. Beval­lom, én díszeimet valóban csak dísznek tekintem, de annak is nagyon szépek. Ülök a kályha mellett, és nézegetem új szerzeményeimet. A két cső kukorica fö­lött ott lóg a két Bélaváry festmény. Miért ne tekinteném a kukoricát meg a festményt is egyformán alkotásnak? Úgy mint az apámtól kapott kovácsoltvas lámpát. Izzad­ság fűződik a cikornyázott, szépen ívelő lámpatartóhoz, de a kukoricát is ugyan­olyan alkotói veríték hozta létre. Inas kezű parasztembert kell látnom, aki szántott, majd kapált hétszámra, szívrepesve várta a júliusi és augusztusi esőt, kémlelte az eget, hogy nem hoz-e jeget a viharfelhő? Hát nem él ez a két cső kukorica? Ma­gában hordozza a mű nagyszerűségét, az ember küzdelmét. Kis és nagy küzdelmét, ki tudja? Nem gyönyörű a kiteljesedett remek? Felül szabálytalan szemek, aztán lefelé nagyszerű harmóniával kisebbednek. Magam előtt látom a törő parasztembert, amint megsimogatta a kukoricát, mielőtt a csomóba dobta volna, és látom a fosztó asszonyt, amint énekelve lehúzta róla hán­csot, s talán arra gondolt, hogy ez már kész: egy év termése. M­indezekre csak most gondolok, hogy egymás mellett áll a kukorica és apám kovácsoltvas lámpája. A piaci keresletet néha a szeszély irányítja, és fi­gyelmen kívül hagyja a lényeges dolgokat Az árustól kérnelt két cső kukoricát nem tudhatja, hogy galambnak lesz-e vagy a vitrinbe kerül. Az alkotó mindenfélekép­pen ott van a kukoricában. De mennyivel értékesebb a mű, ha felfedezzük. Mint az ismeretlen szerzőnek tulajdonított képben a megtalált Michelangelo műremeket. — Ferenczi —

Next