Kisalföld, 1984. május (40. évfolyam, 102-126. szám)

1984-05-03 / 102. szám

■ örömüket lelték a májusi ünnepi ha­jók azonban a győriek, üröm az örömben, hogy tegnap felszedte horgonyát a Bogdány sétahajó, s a Dunakapu téri kikötőből a fővárosba indult. Van kiút alkoholjából .... t —1 — —­­A klubban teát szolgálnak fel !.. — Alkoholista vagy — mondta a lány. A fiú szemé­ben a döbbenet és a gyűlölet fénye lobbant. Sarkon for­dult és otthagyta a lányt. Többet nem találkoztak. -V1 Az alkoholistának nincs betegségtudata, sőt többnyi­­­­re azt sem ismeri be, hogy alkoholista. Az alkoholizálót a normális életbe nem lehet visszavezetni a­ beteg közre­működése nélkül. Minden­képpen erős ráhatásra van szükség ahhoz, hogy a beteg — mert szögezzük le, az al­koholista az — legalább föl­mérje, hogy mit nyer vis­-­­ saa az életben, ha távol tart­­­­ja magát a pohártól. Nem­csak zilált családi életekről, kocsmapulti duhajkodásokról van itt szó, hanem emberi éle­tekről is. A negyven éves férfiak halálozási arányában első helyen állnak az alkohol­­ okozta szövődmények.­­ A győri alkohol-beteg gon­­­­dozóban évente több mint 5 ezer páciens fordul meg. Olyanok, akik jószántukból kérik az orvosi segítséget, s olyanok is, akiket köteleznek a gyógykezelésre, mert ma­­­­gatartásukkal, deviáns visel­­­­kedésükkel rossz hatással vannak a környezetükre.­­ A gyógyulás lassú folya­­­­mat, és semmi garancia nincs arra, hogy a beteg valóban egy életre lemond káros­­ szenvedélyéről. Magyaror­szágon a gondozottak egy­negyedénél van hosszabb-rö­­videbb időre sikere az alko­holelvonó kúrának. Mégis minden alkoholistában bízni kell. Hátha... A kezelés első fázisában mindenképpen kórházban kell tartani a beteget, mert az alkohol erőszakos megvo­nása olyan fiziológiai és lel­ki reakciókat vált ki a gon­dozottaknál, amit gyógyszer­rel lehet és kell enyhíteni. Az persze leszögezhető, hogy magát az alkoholizmust gyógyszerrel nem lehet meg­szüntetni. Az alap „gyógy­­helyzet” az alkohol teljes megvonása. E többhetes kú­rát követi a pszichoterápia, amely a beteg úgymond lel­ki gyógyítását segíti. A mód­szer a beszélgetésre épül. A gondozott és az orvos dialó­gusából kiderül: miért, ho­gyan jutott a beteg az alko­­holizmusig, melyek azok a körülményeik, melyeik ivásra késztetik, s melyek lehetnek azok, melyek kivezetnék e szenvedély szorításából. És ezen a ponton már a családot is be kell vonni a kezelésbe. A gyógyulóban lé­vőt segítheti, ha látja, kör­nyezete is akarja ezt a visz­­szatérést. S ha már erről esett szó, érdemes a munka­helyek felelősségét megemlí­teni. Amikor a beteg kórhá­zi kezeléséről szóló igazolását kitöltik, azon szerepel egy olyan rubrika, amelybe a be­tegség elnevezését kell beje­gyezni. Háj, ha a munkaadó erre az igazolásra úgy rea­gál, hogy elbocsátja a dolgo­zót, az egyáltalán nem hasz­nál. Jóllehet, a munkahe­lyen pontosan tudták koráb­ban is, hogy az illető iszik, mégsem figyelmeztették... A környezet segítsége — a tapasztalatokat ismerve — nélkülözhetetlen. Aki a kór­házból hazamegy, annak ön­erőből kell távoltartania ma­gát az ivóktól. De nem köny­­nyű programot adni, szabad­idős elfoglaltságot találni az olyan embernek, akinek éve­ken keresztül csak a söntés­­pult mellett volt kellemes az időtöltés. Ezt az űrt igyek­szik betölteni a győri alko­holellenes klub, melynek lét­rehozásában nagy érdeme van a Vöröskeresztnek, a megyei kórház férfi pszichi­átriai osztályának és a Me­gyei Művelődési Központ­nak. A négy éve alakult klub célja, hogy a gyógyulni aka­róknak helyet, programot ad­jon szabadidejük eltöltésé­hez, hogy olyan közösséggé szervezze tagjait, melyben az egymás segítése is szerephez jut. A klub félszáz tagja he­tente két délután találkozik — most átmenetileg az áfész­­i klubban. Az ideális persze az lenne — s a végső cél ez is —, hogy a klub mindennap legyen nyitva, s kínáljon he­lyet a városban az oda beté­rőnek. Valóban nem nagy kívánság, hogy Győrben vég­legesen helyiséget, s min­dennapos , nyitvatartási időt élvezhessen az a klub, ahol csak teát, és üdítő italt szol­gálnak fel. A klub négyévi működése után őszinte, családias kö­zösséggé kovácsol­ódott. Sőt úgy fejlődött, hogy felmerült az igény: jó volna külön cso­portot szervezni a „haladók­nak” és az „újoncoknak”. Aki a klubba eljut, az már nagyon bízhat — élete nem fut vakvágányra az italozás miatt. Milyen kár, hogy évente alig tíz emberrel bő­vül ez a kellemes társaság! Mónus Ágnes 4 —jfl/MPCU) A Magyar Tudományos Akadémia 144. közgyűlésének programjáról A biológiai kutatások társadalmi hatása A Magyar Tudományos Akadémia 1984. évi közgyű­lésének programjáról tájé­koztatták a sajtó képviselőit szerdán az MTA tudósklub­jában. Mint azt Pach Zsig­­mond Pál, az MTA alelnöke az újságíróknak elmondotta: a Magyar Tudományos Aka­démia május 10—11-én tart­ja 144. közgyűlését. A tudo­mányos osztályoknak a köz­gyűléshez kapcsolódó prog­ramjai május 7-én kezdőd­nek és 9-én fejeződnek be. Az osztályrendezvényekkel kapcsolatban az MTA alel­nöke hangsúlyozta: a kor­szerű tudományfejlődés kö­vetelményeihez igazodva több együttes ülést is szer­veztek, gondolva arra, hogy a valóság változásai nem szoríthatók egy tudomány­­csoport keretei közé. A nyelv- és irodalomtudomá­nyok osztályának tudomá­nyos ülése programjából ki­emelte a kulturális és törté­nelmi hagyományaink feltá­rásával foglalkozó referátu­mot, amelyben e központi kiemelt kutatási téma eddigi munkálatairól és a jövő ter­veiről ad számot Klaniczay Tibor akadémikus. A filozó­fiai és történettudományok osztályának tudományos ülé­sén „Gazdaság, társadalom, értékrend” összefoglaló cím­mel egyebek közt a magyar gazdaságban tapasztalható magatartási normákról, a gazdasági, társadalmi válto­zást gátló tényezőkről hang­zanak el előadások. „Gazda­sági reform és társadalmi szerkezet a nyolcvanas évti­zedben” a témája a gazdaság és jogtudományok osztálya tudományos ülésének. Ezen a tanácskozáson a gazdasági és társadalmi kérdések köl­csönhatásairól, a gazdasági reformnak a szocialista tár­sadalom fejlődésében betöl­tött szerepéről folytatnak eszmecserét a szakemberek. A matematikai és fizikai tu­dományok osztályának tudo­mányos ülésén a fizika fej­lődési irányairól lesz szó, a föld- és bányászati tudomá­nyok osztályának tudomá­nyos tanácskozása az ásvá­nyi nyersanyagfelhasználás és a környezet kapcsolatával foglalkozik. A Magyar Tudományos Akadémia 144. közgyűlésé­nek május 10-i kibővített zárt ülésén — amelyen az MTA tagjain kívül a tudo­mányos osztályok képviselői, a kutatóintézetek igazgatói, a kormány tagjai és az or­szágos hatáskörű szervek ve­zetői is részt vesznek — Straub F. Brúnó akadémikus tart előadást „Biológia és társadalom” címmel. A refe­rátum azt vázolja fel, hogy a társadalmi fejlődés miként hat a biológiai tudományok kibontakozására, illetve e tudományág újabb ismeretei hogyan befolyásolják a tár­sadalmi fejlődést. A témának az ad különös jelentőséget — hangsúlyozta az MTA alelnöke —, hogy napjainkban a biotechnoló­gia és a génsebészet fejlődé­se révén már egyes élőlé­nyek tulajdonságainak meg­változtatására is lehetőség nyílik. A közgyűlés kibőví­tett zárt ülésén adják át az akadémiai aranyérmet és az 1984. évi akadémiai díjakat. A közgyűlés zárt ülésén, má­jus 11-én az MTA elnöke, illetve főtitkára tart vitain­dítót. Az elnöki referátum a kutatások hatékonyságával, minőségével foglalkozik, hangsúlyozva a tudományos élet kiemelkedő tehetséges megbecsülésének fontosságát. A főtitkári beszámol­ó a ha­zai tudományos kutatások­­ távlati feladatait vázolja fel, különös tekintettel a társa­dalmi, gazdasági élet hosszú távon prognosztizálható fej­lődésére. Szól a tudományos kutatás számítógépesítésének korszerű megvalósításáról, az alapkutatások helyzetének javításáról. Részletesebben is elemzi három fontosabb kutatási irány: az anyagtu­dományi, a biológiai és a társadalomtudományi kuta­tások jövőbeli alakulását — mondotta végezetül Pach Zsigmond Pál. Csak a Sajtosréten, pásztorszívvel A kutyának hűséges szeme van, azzal nézi a lébényi ut­cát, a szélben kavargó port. Ha álmodik, csak a Sajtos­rétről. Ugrál a gazda lábá­nál, ne, te, ne, mozdulna a máshova igyekvő tehénre Varga Lajos, a kék szemű, s a beszélgetés után nem ért­hetetlen, miért ragaszkodik annyira a legelőhöz a het­venöt éves ember, miért a csordához az álmában futó kutya. Lassan nőni kezd a fű az állatok lába alatt, elmúlt a juhok kiverésének ideje, csakhogy a vetéseket nem járták meg sehol a nyájak, ahogy egykor. Most a csorda, a háztáji készül kifelé, de már nem Szent György he­tében, utóbb, májusi kihaj­tással, második napival. Ráncosképű az eb, nyug­tatja az öreg, nem mennek sehova, legfeljebb a házépí­téshez, ide a szomszédba, az utca túloldalára, ahol az egyik fiú rakat otthont. Ha a pásztoroknak az első héten segítség kell, akkor azért mozdulnak, fordulnak a rét felé, elballagnak Klein Ist­vánnal és Unger Jánossal, akik szintén nyugdíjasok. Nehéz kedvére tenni az embereknek, emlegeti Mol­nár László, a termelőszövet­kezet háztáji ágazatának ve­zetője. Nem könnyű találni pásztort. Néhányan kijelen­tették, kihajtanak, de a fa­lun nem mennek keresztül. Akkor meg mit ér az egész! Világot látni a legelőn nem lehet, de kézen van százöt­ven állat — Mecséren száz, Miklóson hetvenöt a háztáji állomány —, ennyire kell vi­gyázni, ennyire kell vigyáz­ni, ennyit útnak indítani, hazahajtani. Az első nap nem füstön keresztül terelik a tehenet, hogy a rontástól védjék! Kását se szórnak a jószágra, nehogy elvegye a fejét valami bűbájosforma asszony. Elfelejtődnek a má­gikus cselekedetek, ahogy Varga Lajos — sok helybe­linek csak Lala — kürtje. Valaha az hangzott rajta: „Jaj, istenem, mi lesz velünk, ha ez évben nem lesz ke­nyerünk!” Később a nóta más lett: „Zöld erdőben jár­tam, virágok között...” Előhozza a vékony férfi a kürtöt, elő a két karikást. Megfújja a hangszert, áll a konyhában, szuszog. — Nem megy úgy már, nincs szusz, nem passzol a dallam olyan szépen — mondja. Visszaül a székre, térdére teszi a kürtöt, tapogatja. — Adja el. — Ezt?! Ilyent kérdezni nem illik, ahogy azt se: taszította föl tehén? Se a Nagyszegleten, se a Sajtosréten! Utóbb már békességesebb a szó. Húsz esztendeig feje volt a téesz­­ben, 1959-től tag­ közben őr­zött, az első időben négyen voltak a csorda mellett, még Hágel József, Pápai József, Frühbirt István. Adtak a gazdák pünkösdi pénzt, a nö­vendék állatokért ebben a világban tíz forintot. Volt, aki szívesen adta, volt, aki sajnálta. Karácsonykor, ha jól viselkedett Szent György­től a pásztor, került a zsák­jába tojás, dió, kalács. Aki pipázni szeretett, meg az, aki rossz őrzője volt a gu­lyának, macskát kapott. Tudni való, a jó pásztorra nem lehet panaszkodni. Meg­történt, a pásztort leszoktat­ták a trombitálásról. Hogy hogyan? Igen zavart egy asz­­szonyt a kürt hangja, kiment az öreghez egy reggel, pálin­kát vitt neki, dicsérte, igen csudálatosan játszik. Így tör­tént másnap is, hanem har­madnap hiába várta a félde­cit a pásztor. Nem ment az asszony. No, mérges lett az öreg, nem mondott bókot, esküvel fogadta meg, többé nem fújja a szép dalt ingyen az ablak alatt. Nem Varga Lajossal esett meg, amit az előbb elmond­tunk. Az biztos, csodáiói, ha­ragosai egyaránt akadtak ré­gen a pásztoroknak. Ember a Sajtosrétről. — A karikást, az ostort nem merem ráncigálni az ut­cában. A trombitára jobban figyelnek. Engem melegít a hangja. Ez a mostani hang­szer a tűzoltó testületé volt, kiselejtezték. A másikat a múzeumnak adtam. Menne a legelőre. Hajnal­ban összenéz ember és ku­tya, dehát az állandó kihaj­láshoz, a novemberig tartó szolgálathoz a tegnapi lélek nem elég. Se az ostor, se a bot. Ha a kéz igen fáj, ha a láb sem az már, mint ta­valyelőtt, akkor csak a ra­gaszkodás marad a tárgyak­hoz, a hűség a Sajtosréthez. Meg a ráncosképű kutya a bokrok árnyékában, vagy ta­lán a mindent elnyelő lege­lőn, ahol lábát botlasztja ta­vasszal a fű. J. J. Ahol Leibniz, Lessing és Goethe tanult Jubileumra készül a lipcsei egyetem Európa egyik legrégibb egyeteme, a lipcsei, az idén ünnepli fennállásának 575. évfordulóját. Az NDK-ban szinte nincs olyan kutató in­tézet, kórház, oktatási intéz­mény, vagy akár nagyválla­lat, amelynek munkatársai, sokszor vezetői között ne lennének itt végzett tudósok, szakemberek. Emellett az el­múlt 30 évben Európa, Ázsia, Afrika és Latin-Amerika or­szágaiból érkezett diákok ez­rei tanulnak itt; a Herder intézet, amely 1956. óta tar­tozik az egyetemhez, alapítá­sa óta 120 ország 18 ezer fia­talját készítette fel főiskolai tanulmányokra. A virágzó szász vásárvá­ros 1409-ben alapította egye­temét. Négy klasszikus fa­kultáson, a művészeti, a jo­gi, az orvosi és a teológiai karon indult meg az oktatás. A XVI. századból fennma­radt egyetemi nyilvántartás szerint olyan személyiségek tanultak itt, mint Ulrich von Hutten, a németországi hu­manizmus jeles képviselő­je, Thomas Münzer, a­­német parasztlázadás vezetője, Ge­orgius Agricola, a metallur­gia, az ásványtani tudomány megalapítója. Itt tanult Le­ibniz, majd később Lessing, Goethe neve fémjelzi az egyetem történetét. A XIX. század közepe óta működnek az egyetemhez tartozó termé­szettudományos és orvosi in­tézetek, laboratóriumok. 1906. óta vesznek fel nőket is a hallgatók soraiba. 1933 után a fasiszták sok diákot és professzort távolí­tottak el — politikai és fajr okokból — az egyetemről. 1944-ben alig ezer hallgatót tartottak nyilván — 1933-ban számuk még hétezer volt. Az egyetem valamennyi létesít­ményének 70 százaléka a háborúban rombadőlt. Az 1946-os tanévben 767 diák kezdte meg tanulmányait,­ közöttük az egyetem történe­tében első ízben tudatos prog­ram keretében munkás és parasztszülők gyermekei is. 1953-ban vette fel az egye­tem Marx Károly nevét. A jubileumi évben külön­féle természet - és társada­lomtudományos témákban 120 szakmai tanácskozást rendeznek. Az egyik legna­­gyobb szabású közülük a 22.­ nemzetközi energia-konfe­rencia, amelyre júliusban több mint ezer fizikus érke­zik Lipcsébe. A nagyhírű intézmény története, az itt végzett kiemelkedő személyi­ségek életútja nyolc különfé­le kiállítás témája lesz. A rendezvények lebonyolításá­ban részt vesz az egyetemen tanító 3700 tudós, az egyéb feladatokat ellátó 7 400 al­kalmazott, a több mint 15 ezer hallgató és az 1 600 lele­velező hallgató is. 1984. május 3.– csütörtök

Next