Kisalföld, 1986. május (42. évfolyam, 102-128. szám)
1986-05-01 / 102. szám
A munká dicsérete Guruló múlt, négy keréken Horváth János koroncói kavics fiatal volt és életerős. Ezerkilencszáznegyvenöt július harmadikén születésnapjának ünnepléséhez készült. A sorstól azonban kegyetlen ajándékot kapott. Éppen a győri kórházban töltötte napjait, amikor közölték vele, a vacsorát megvonják tőle, mivel másnap reggel a műtőasztalra kerül. "Amputálják a bal lábát. Hogy mit érezhetett a fiatalember nem tudjuk, elképzelni azonban nem nehéz. A lelki megpróbáltatást leküzdve szembe nézett a keserű ténnyel, hogy egyik lábáról örökre le kell mondania. A testi és a lelki gyógyulás hosszú időt vett igénybe. Tanulta a mankójárás keserves útját, s hasztalanul próbálkozott a műláb beszerzésével. Amikor ez sikerült, újabb gyötrelmek következtek. — A műláb nehezen idomult a testcsonkhoz, — emlékezett a múltra Horváth János — kegyetlen fájdalmakat éltem át. Krisztus szenvedhetett annyit a kereszten, de az orvosok bíztattak, s görcsösen kapaszkodtam a gyógyulás mankójába. Fél évvel a műtét után munkába állt, lakatos lett Győrött, a Vagongyárban. Majd visszatért eredeti szakmájába, s szülőfalujában, Koroneón szolgálta a kovácsok mesterségét. A kipótolt láb azonban nehezen illeszkedett az üllőhöz, minden mozdulat, minden munkaperc kétszer annyi energiát emésztett fel, mint korábban. Összeszorított fogakkal viselte a sors megpróbáltatását, dolgozott. Bizonyítani akart masának és környezetének. Teljes értékű emberként akarta a kenyeret keresni, s közben újabb munkahelyet keresett. Fertődön lett szerelő, a kisvasúthoz kötötte életét, az ingázás után azonban átkardó munkahelyre vágyott. Ezerkiencszázötvennégyet írtunk, amikor újsághirdetés útán lakatosokat keresett a Győri Keksz- és Ostyagyár. Horváth János bebicegett leendő munkahelyére, együttérzést és szánalmat érzett lakato-zásai pillantásából. ..Fél lábbal ezt a munkát?” — mepdbik a felvételi irodán, s könnyebb munkát ajánlottak számára. Ő azonban úgy érezte, kitartó akaratereje fölvértezte a legnehezebb mesterség elvégzésére is, lakatos akart lenni — ott és akkor. Az lett. Kovácsként ismerte a fémek hajtogatásának minden csínját-bínját, s próbaként bemutathatta mesterségét. Egy nap múlva már az üllő mellett dolgozott, s a szférák zenéjéhez hasonló csodálatos hangokat varázsolt kalapácsával. Szépen szólt az üllő, kezdte eloszlatni a bizalmatlan fogadtatás kínos légkörét. Huszonnyolc évig őrizték munkakönyvét a győri gyárban, majd 1381-ben eljött a nyugdíjazás ideje. Ha itt fejeződne be az írás, tán ennyi is kifejezné Horváth János nem mindennapi erőfeszítéseit. Ám a fentiek csupán bevezetésként szolgálnak. A nyugdíjas mester ugyanis múltmentéssel foglalkozik szabadidejében, parasztkocsikat készít miniatürizált formában. A négy keréken guruló kis alkotásokat emlékezetből készíti, s munkái után nem kis érdeklődést mutat a Közlekedési Múzeum. A szépen kivitelezett kocsik értékét az adja, hogy az eredeti és a makett változat között nincs eltérés. — Nem kell nekem könyv, láttam elég kocsit Korongon — mondta Horváth János. — Minden apró részlet a fejemben rögződött, elég ha azt „fellapozom”. Jól emlékszem a múltra, s ezt a múltat akarom kocsikba önteni. Azt szeretném, hogy a lányom és az unokám is megismerje a régi falusi életet. Ők már városinak születtek, s csodálkozással tekintenek a régi parasztkocsikra. Ezerkilencszázhetvenkettőben, amikor elkészült az első darab, a lányom azt mondta: Apu, normális vagy te? Milyen kocsi az, amelyiknek az első kereke kisebb, mint a hátsó?” Hát látja, ezért csinálom. Egyszer eljön az idő, amikor Szent Mihály lován kivisznek a temetőbe. De a kocsik itt maradnak ... Sok van már belőlük. Ökrösszekér, bivaly vontatta lajtoskocsi, nehéz parasztkocsi piacra járó könnyűkocsi, homokfutó és ki tudja még, hány változat. Díszes sorban állnak a szekrény tetején. Készítőjük fogadást ajánl. Lökjem le őket a földre — biztat a mester — ha összetörik, pezsgőt fizet. Ha hibát találok, nekem adja valamennyit. Persze, ennek is története van. Párádon kirándult Horváth János, s betévedt a kocsimúzeumba. Árgus szemekkel vizsgálgatta a kiállított darabokat, közöttük egy „Győr jellegű” kocsit. Majd panaszt tett a múzeum igazgatójánál, ilyen kocsit nem ismertek a megyében. Megkeresték a szakemberek, őt is meghívták a Közlekedési Múzeumba. Kezébe adtak egy darabot, s figyelmeztették, óvatosan, nehogy szétessen. Majd megrendelést kapott. Két évig dolgozott a kocsin, tizenötezer forintot kapott a Közlekedési Múzeumtól. Ez nem törik szét. A küllő akácfa, a kerékagy kőris, a talp bükkből készült. A házi műhely terméke valamennyi. — Nekem csak addig tetszenek, amíg készülnek — mondta befejezésül Horváth János, majd nagy lendülettel meglöki a kocsikat. Négy keréken gurul a múlt, a munka dicséretét csikorogják a kerekek. Koloszár Tamás 4 Azt mondják, Sopronban már alig néhányan kötözik a szőlőt szalmával, kevesen tudják már azt is, mi az a karóhúzás, a régi dűlők nevein pedig megbotlik a fiatalok nyelve. Ha valaki mégis tudni szeretné, hogy fenyeget-e a határban peronoszpóra, melyik domboldaltól riad vissza jégeső, és ha úgy általában a szőlészet tudománya felkeltené érdeklődését, akkor Pettenkoffer Lászlóhoz kell fordulni. A Pettenkoffer ma is „névnek” számít a szakmában. A családban évtizedeken át örökített hagyomány volt a szőlészet és borászat iránt: vonzalom. A nagypapa Pettenkoffer Sándor, herceg Eszterházy Móric legkiválóbb kasznárja volt, ami a későbbi gazdatisztnek megfelelő beosztás. Tőle tanulta meg a gazdálkodás alapjait ifjabb Pettenkoffer Sándor, az apa, aki a kiegyezés évében látta meg a napvilágot. Ő is gazdatisztként kezdte a pályáját a csákvári uradalomban — mondja fia, Pettenkoffer László. — Még a múlt században elvégezte a felsőbb szőlő- és borgazdasági tanfolyamot. Ezután egy életre elkötelezte magát a szőlészet és borászat iránt. 1897-ben a kecskeméti Miklóstelepen kezdte pályáját. — Apám szűkszavú, szigorú ember volt, de soha nem kényszerített ki bennünket a szőlőbe. Mentünk mi magunk, heten testvérek és már szinte „pendelyes” korunkban megtanultuk kötöttti a szőlőt. Tudós ember lévén hamar észrevette, hogy míg a szőlőművelés magas színvonalon ál hazánkban, addig a borászat csak valahol mögötte kullog. Ezért kezdett el foglalkozni a borászat elméleti és gyakorlati ismereteinek kutatásával. A millenniumi borászati kiállításon öregbítette elsőként a magyar bor hírét, ő volt ugyanis a főrendezője az eseménynek. Hetekkel később audenciára invitálták a császárhoz, aki kitüntetést nyújtott át neki. Azt a nyakkendőtűt, amit akkor viselt, megőrizte a család. A század elején a budafoki pincemesteri tanfolyamot oktatott, Rácz Sándor halála után átvette az igazgatói teendőket. A budafoki pincegazdaság alapjait ők ketten rakták le. — Védte a magyar bor érdekeit szinte foggal -körömmel. 1021-ben például felvásároltatta az állam részére a soproni poncilterek borait, nehogy a „soproni vörös” Bécsben kössön ki. Budafoki évei után a Földművelési Minisztériumba került mint gazdasági főtanácsos, szőlészeti és borászati főfelügyelő. Akkorra már úgy ismerte szőlővidékeinket, mint a tenyerét, de továbbra is a borászat fejlesztésére fordította minden figyelmét — emlékezik édesapjára Pettenkoffer László. — Az egyszerű emberek számára is hozzáférhetővé kívánta tenni a szakirodalmat. 1910-ben írta meg első könyvét, „Útmutatás a must és a bor helyes kezelésére” címen. Ezt akkoriban húszezer példányban ingyen osztották ki. A borászat kézikönyvét 1922-ben adták ki, ami hosszú éveken keresztül a borgazdaság egész területét áttekintő, legalaposabb és legtudományosabb szintű műnek számított az országban. A szőlősgazdák ezt a könyvet „a borászat bibliájaként” tisztelik. Idősebb korában sem hagyta abba a munkát, 1937- ben jelent meg utolsó nagy munkája, a „Borgazdaság” rövidesen sikert aratott, 1941-ben másodszor is kiadták, a szerző halála előtt hat esztendővel. Nem érhette már meg az új korszakot, szakírói munkásságának kutatásai egy részének gyakorlattá érlelődését. Fiai tovább folytatták, amit ő elkezdett: a legidősebb báty, Pettenkoffer Sándor a Balatonboglári és a Villányi Állami Gazdaság alapítója lett. Pettenkoffer Gábor pedig főkertész, a Sopronba került Pettenkoffer László ezen a borvidéken kamatoztatta tudását. A Pozsonyból áttelepített soproni szőlészeti és borászati szakiskola tanára lett. Majd egészen 1948-ig Sopron, Győr, Vas megye szőlészeti és borászati felügyelője. Később tíz évet dolgozott a Soproni Állami Gazdaságban, hármat a Lajta-hansági Állami Gazdaságban, volt kertészeti főelőadó, a Győr- Sopron megyei növényvédő állomástól ment nyugdíjba tizenöt évvel ezelőtt. A szőlészet és a borászat, úgy mint apjának és nagyapjának, neki is az életéhez nőtt. Száz négyszögöles szőlejében időjárás-megfigyelő műszereket állított fel. Május közepétől augusztus végéig gondja van arra, hogy mindenkit figyelmeztessen a ne-, ronosznóra-veszélyre. Csak azért fáj a feje, mert ,az ő családjában nincsen senki, aki a Pettenkofferek tudományát örökítené. Kuntz Z. Audencián a császárnál A szőlőben tudós Pettenkofferek A borászat bibliája A néptáncművészet reneszánsza Sopronban Lajtháék újra bemutatkoztak fegyelmezett mozdulatok, önfeledt gesztusok Az Ürmös együttes emlékezetes decemberi bemutatkozása után most a soproni Lajtha László néptáncegyüttes lépett közönség elé egész estét betöltő műsorral. Bár a Petőfi Színház nézőterén s táncosok hozzátartozói is ott ültek, a telt ház és a lelkes fogadtatás korántsem csak ennek tudható be . .. Mint minden művészeti ágnak, a népi táncnak is megvan a maga művészettörténete: a maga „tudománya”. Azonban, mint egyetlen más művészeti ág sem, a néptánc sem vállfülű szakértők tudós gyülekezetének, hanem a legszélesebb laikus közönségnek szól. Mint minden más művészet, ez is csak azt várja el nézőjétől, hogy nyitott lélekkel, előítéletek nélkül üljön be az előadásra , hogy engedje hatni a produkciót magára. Én sem vagyok avatott értője a táncművészetnek, mégis lelkes nézője vagyok minden ilyen előadásnak. Hogy mit szeretek benne, és hogy miért szeretem a népzenét és a népi táncot, azt aligha tudnám elmagyarázni. Azt viszont nézőként is meg tudom fogalmazni, miért tartom rendkívül fontosnak mind a kettőt. Talán úgy kellene pontosan feltenni a kérdést: miért rendkívül fontosak itt és most, a mi számunkra. Egyrészt azért, mert a népzene és a néptánc a legérzékletesebb és leglátványosabb módja a mindannyiunk szokáyait, gondolkodását, vérmérsékletét eredendően meghatározó, mégis feledésben levő közös múltunk, közös kultúránk felidézésének, felelevenítésének. Annak, amelynek értékeit — saját teljességünkért és kiegyensúlyozottságunkért, hiszen évszázadok óta öröklődő beidegződéseket nem is lehet figyelmen kívül hagyni — gyorsan változó modern világunkban is érdemes, sőt éppen ebben kell mindenképpen megőriznünk. Nem zárkózva el múltba révedén az újtól, de a múlt értékeinek biztonságot adó alapjára építve az újat. Ehhez segít: nem érvekkel, hanem a művészet sajátos módján, az élmények erejével az igazi tiszta népzene és a néptánc. Segítségével ráadásul olyan elvont fogalom, mint a magyarságtudat is, átélhetővé válik... És ezzel még mindig nem fogytak el az érvek. Mert a népzene és a néptánc — hála a táncház-mozgalomnak — mindenki számára birtokolható, aktív művészet. Nem kell megelégednünk a hallgató és a néző tétlen szereplésével. Elérhető közelségben van a lehetőség, hogy magunk is beálljunk és ropjuk ... Vagy ha magunk talán már nem, fiaink és leányaink mindenképpen. Miközben járjuk, egy életmódot elevenítünk fel, s annak értékeit, mentjük át magunkévá. De ugyanez a varázslat játszódik akkor is le, ha csak nézzük , ha jó együttes jó produkcióját látjuk. Mert itt két, az élet más területein egymásnak általában ellentmondó követelménynek kell egyszerre megfelelni: az a jó néptáncegyüttes, amelyik profi módon táncol, de amelynek tagjai ugyanakkor amatőr módon lelkesednek azért, amit csinálnak. Az a jó együttes, amelynek tagjai nemcsak a lábukat emelik egyszerre és minél magasabbra, hanem azt az életérzést is önfeledten és a lehető legmagától értetődőbb módon átélik és sugározzák, ami ennek a kultúrának, a legnagyobb értéke. • Talán első hallásra túlzásnak tűnhet, én mégis úgy érzem: Sopronban különös örömre van okunk a magyar népművészet széleskörű lelkes fogadtatása láttán. Mert a határmenti Sopron nemcsak két évszázados múltja során volt értékteremtő találkozási pontja a magyar és idegen kultúrának, de ma is ez a város, ahol a legtöbb idegen szót hallani az utcán vagy a kultúra legnagyobb közvetítőjévé vált televíziókészülékekben. Ahol nagyobb a kínáiút, ott a választásnak is nagyobb az értéke. És Sopronban fellendülőben van a „modern”, azaz a miáltalunk is gyakorolható népművészet. . A nagytudású és előadóként is remek Lajtorja zenekar kíséretével a legkisebbek két lajbi csoportján kívül is négy néptáncegyüttes működik a városban: a Vasas, a Német Testvériség, a Lajtha László és a kiemelkedően jó Ürmös. Szentenciaszerű, bölcs tanácsokat én, az avatatlan néző nem adhatok egyiknek sem. Egy dolgot mégis mindenképpen le kell írnom. Azt, hogy a legfontosabb: a tánc örömét megismertetni, s annak az életformának az üzenetét, amelyet, a néptánc felidéz, megértetni a minél fiatalabb táncosokkal. Az a produkció ad csak igaz élményt a közönségnek, amelynek szereplői őszintén, természetesen, és a táncba, s az általa megjelenített gazdag kultúrába vetett ,hittel,fegyelmezettmozdulatokkal, de önfeledt gesztusokkal mozognál a színpadon. Nem is jó a szóhasználat, mert nem produkcióról van szó, hanem egy elsajátított kultúra önfeledt gyakorlásáról: a táncosok és a közönség együttes örömére. M. T. –1986. május 1., csütörtök