Kisalföld, 1992. augusztus (47. évfolyam, 181-205. szám)
1992-08-08 / 187. szám
10 KISALFÖLD 1942. augusztus 8., szombat. Reggel 6 órakor, a Don partján hosszan elnyúló Sztorozsenoje falu szélén ellovagolt egy lovas, és utána sűrű tömegben megindult az orosz támadás. A korábban mögénk telepített 15-ös gépvontatású tüzérek azonnal zárótűzzel lőtték a hömpölyögve előnyomuló ellenséges gyalogságot. Ágyútüzükhöz nyomban csatlakoztak bénító tüzükkel aknavetőink, géppuskáink, nehézpuskáink, golyószóróink, páncéltörő ágyúink és gránátvetőink nagyerejű tűzcsapásukkal. Később, amikor közelebb került az ellenség, lövészeink puskatüzével még fokozódott a tűzerőnk. Az orosz támadók ekkor a földre vetették magukat, és vártak. De amint tűzcsapásunk lanyhulni kezdett, és leállt, fölkeltek és tovább nyomultak felénk. Sőt! Mögöttük újabb hullámban friss tömeg indult. Jöttek. Nem lőttek. Előnyomulásukat a faluból ránk zúdított aknatűzzel támogatták. Mi szakadatlanul lőttük a felénk özönlő óriási tömeget. Fél 9- re a lőszerünk elfogyott. Kerestem a századparancsnokomat, hogy jelentést tegyek, és utánpótlást kérjek. Azt mondták, hogy rosszul lett, és a sebesültvivők a kötözőhelyre szállították. Távbeszélőn hívtam a zászlóaljparancsnokot: - Halló Sirály, itt Csendes. - Itt Sirály. Azonnal jelentkezett. De ez a kétszavas felelet szokatlanul ingerültnek hatott. Nem tévedtem. - Jelentem, szakaszom védősávjában reggel 6-kor támadást indított az ellenség. Körülbelül egy zászlóaljnyi erővel, mintegy 8-900 méteres szélességben, nyolc-tíz hullámban, 100-150 méteres mélységben. Azóta állandó tűz alatt tartjuk őket. Jelenleg 200 méterre lehetnek állásainktól. Lőszerünk elfogyott. Azonnal utánpótlást kérünk, valamint a tüzérségi zárótűz sürgős felújítását. Vége. -Halló Csendes, halló Csendes, itt Sirály - recsegett fülembe az alezredes hangja. Szavai pattogtak, mint a becsapódó puskagolyó, majd így folytatta: - Puska van? - Válaszom: - Puska van. - Mennyi? - Fejenként egy. - Szurony van? - Szurony van. - Mennyi? - Puskánként egy. - Kézigránát van? - Kézigránát van. - Mennyi? - Fejenként kettő. - Egy puskával, egy szuronnyal, két kézigránáttal a támadást visszaverni! Lőszerutánpótlás, tüzérségi támogatás nincs! Meghátrálás, visszavonulás nincs! Végső esetben ellentámadást kell indítani! Végeztem. Lehangolva, szó nélkül tettem le a kagylót. Ezt nem lehet megmondani a katonáknak. Ennek beláthatatlan következménye lenne. Mikor visszatértem a szakaszomhoz, helyettesem izgatottan kérdezte: jön-e a lőszer? Már rakják, feleltem. Pirosra festette arcomat a „pia fraus”, a kegyes csalás. De mintha felmentést kaptam volna, megérkezett két raj erősítés, így némileg hihetővé vált, amit mondtam: segítenek. Mégiscsak van valami erősítő utánpótlás, ha nem is a várt lőszer. Végigjártam a szakaszt. A lövészekkel feltűzettem a szuronyokat, előkészíttettem a kézigránátokat, és közöltem velük, hogy ellentámadást indítunk. Majd ismertettem a részletes tervet. Nem maradhatunk reszkető nyusziként meglapulva a kiásott lövészteknőkben, amelyek tehetetlenségünkben előre megásott sírjaink lettek volna. Az erősen megtizedelt orosz tömeg azonban csak hömpölygött felénk. Mikor körülbelül 10-12 méterre értek, kézigránát-összdobást vezényeltem kétszer egymás után, és parancsot adtam a szuronyrohamra. [ CsepelfŐ] KÖZELHARC Irtózatos közelharc kezdődött. A kidobott kézigránátok takarófüstjében katonáink kiugráltak fedezékeikből, és irtózatos ordítás közepette rárontottak a megdöbbent ellenségre. Folyt a gigászi „birkózás", a test-test elleni erőharc. Az oroszok visszavonultak. Elfogták és magukkal hurcolták nyolc emberemet, de Lakcsik tizedesnek és Manojlovitz honvédnek sikerült megszökniük. Menekülés közben géppisztollyal lőtték őket. Több sebet kaptak. Közben beérkezett a tartalékban lévő 1. század az erősítésünkre. Azonnal csatlakoztak hozzánk. Visszavertük a támadókat. Közben az oroszok szórványos, időnként felerősödő aknatűzzel fedezték visszavonuló egységüket. Itt-ott bevágott közénk egy-egy gránát. Ritkán elsüvített fülünk mellett néhány kósza puskagolyó. Egységem rendezése közben megjelent mellettem a századírnok. Mappájába precízen jegyezgette a veszteséget. Vékonyodó hangú süvítéssel épp akkor csapódott be közel hozzánk egy aknagránát. „Menj innen!, menj innen!-kiáltottam rá. A nagy robbbanás után beállott csendben, mögöttem .A szerző naplójából, egy méterre halk, sóhajtásszerű mondat hallatszik: -Jaj, meghalok... Megfordultam. A tizedes akkor esett össze. Jobb keze a hasa táján lógó gázálarc tokját szorította. Mellé térdeltem. Kibontottam a zubbonyát. Derékmagasságban véres volt a ruhája. Haslövést kapott. Orosz puskagolyó ölte meg. Többet nem is szólt. De még nem volt vége a szörnyű napnak. Amikor golyózáporban, aknatűzben visszatértem a szakaszomhoz, a távbeszélő mellett, a golyószórós tűzfészekben, egy ellenséges akna telibe találta és megölte Deák szakaszvezető, szakaszparancsnok-helyettesemet, és Mózer golyószórós irányítót. Újra temettünk. Egy friss, rohamsisakos katonasírt lefényképeztem. Ez áll a kereszten: Szabados Jenő, karp. tsz. 1942. VIII. 8. A. sz. 1612-11- 0170. Karpaszományos tizedes volt. A pannonhalmi olasz bencés gimnázium rajztanára. Festőművész. Jó barátom. A fronton beszélgetőpartnerem. Versolvasótársam. Éltél 31 évet. Béke poraidra! SZIVÁRVÁNY 1992. augusztus 8., szombat *A szerző verse. Kézitusa Támadott az ellenség, Mi fel sem ocsúdtunk még. Jöttek fenyegetőzve. Félelmesen sokan voltak Szemben az arcvonalunknak, Úgy éreztük, itt a vég. Hadállásunk egysoros, Támadóink sokszoros Lánca egyre közelebb. Védárokból lőttük őket, Lefeküdtek, s újra jöttek, így támadott az orosz. A lőszerünk fogyóban, Utánpótlás sehonnan. Mit tehet egy kis egység? Szuronyt tűztünk a puskára, Kézigránát összdobásra. Készülünk a rohamra. Már csak tíz méter a táv. Repül a magyar gránát. Megtorpan a sok orosz. Jön a parancs: fel, rohamra! - Rájuk rontunk kirohanva. Eszünkbe jut jó anyánk. Megdöbben az ellenség, De a tusa most jön még: Ember az ember ellen. Torzult arcok, meredt szemek, Káromkodás, szuronyhegyek. Nincs itt kegyes emberség! Döfés, vágás, ütlegek Puskatussal... Sebhelyek És halál az eredmény. De a magyar itt most jobb volt. Véres mezőn a sok meghalt... Kivívtuk a győzelmet. f Tudományt gazdagító évkönyv Adalékok a Sopron megyei zsidóság történetéhez A budapesti Országos Rabbiképző Intézet - kiemelkedő felkészültségű igazgatója, Scheiber Sándor professzor szorgalmából - korábban rendszeresen jelentette meg Évkönyvét. A tudóst hat esztendeje ragadta el a halál, azóta szünetelt, s most újra napvilágot látott a hazai tudományt gazdagító évkönyv. Lapjain számos olyan megyei adalékot leltünk, melyek eleddig nagyrészt ismeretlennek számítottak. A négyszázoldalas Évkönyvben a magyar történettudomány zsidó vonatkozású újabb termése meghatározó helyet foglal el. A megemlékezések sorában zsidó tudósok életútjáról olvashatunk, és az 1848-49-es polgári forradalom halálra ítélt orvosáról, Goldmark Józsefről is. Gyermekkorát a Nagycenkkel szomszédos Németkeresztúron töltötte, majd kitűnő vegyész, később orvos lett belőle. Nyomorgó öccsét Károlyt nagylelkűen segítette. Hogy Goldmark Károlyból nagy hírű muzsikus lett - a Sába királynője című opera szerzője a soproni színházban is működött - a kortársak szerint a szerető fivér érdeme. Róla fennmaradt, hogy a Magyar Orvosok és Természetvizsgálók 1847 augusztusi soproni nagygyűlésén A foszfor új előálllítási módszeréről címmel feltűnést keltő előadást tartott. Goldmark Józsefet a császári reakció a szabadságharc leverése után halálra ítélte. Amerikába menekült, vegyészeti üzemet alapított. Csillag István írásából megtudhatjuk, a Goldmark családban a továbbiakban több kiválóság született. Henrik vasúti mérnökként a Panama-csatorna egyik tervezője, Rubin híres zeneszerző, Gershwin professzora lett. Goldmark Péter Károly pedig fizikusként az első, gyakorlatban bevált színes tv megalkotójaként ismert. Érdekes adalék egy ifjú magyar arisztokratának, gróf Széchenyi István idősebbik fiának, Bélának az 1857. évi angliai utazásairól készített, a zsidók ügyében humanista felfogásra mutató naplójegyzete. Egy másik adat Gergely Ferenc kutatási eredménye. Ebből kiviláglik, hogy 1937-ben - más megyéktől eltérően - a cserkészek Sopron vármegyei és városi intézőbizottsága a fajüldöző törekvésektől elhatárolta magát. A cserkésztisztek úgy foglaltak állást, hogy „a cserkészet, a krisztusi evangélium alapján állva, nem zárhatja ki azokat a zsidó vallású derék gyerekeket és ifjakat, akik cserkészekké vágyalak lenni”. Landeszmann György és Schweitzer József közös munkája az 1944. évi holocaust előtti állapotokról, a magyar zsidóság hitközségeiről nyújt adatgazdag képet. Megrendítő számsorokkal szembesülünk itt. Az auschwitzi deportálás előtt a soproni kongresszusi zsidó hitközséghez kilencszáz lélek tartozott, rabbijuk dr. Pollák Miksa volt. Elemi iskolájukban 115-en tanultak. Az ortodoxok soproni hitközségében hatszáz lelket tartottak számon. Az elnöki feladatokat Goldschmiedt Szigfrid kereskedő, a rabbiét Müller Lajos látta el. A barbár erőszakkal elpusztított hitközségek nemcsak a hitélet, az ősi kultúra ápolásának magas színvonaláról, de több humanitárius intézmény fenntartásáról is gondoskodtak. Elgondolkodtató olvasmány Vincze László „Min múlt az élet?” című munkájának az évkönyvben publikált részlete. Az 1944. évi szörnyű hónapokat felidéző írásában megemlékezik Raffel Ivánról, a Sopron Megyei Állattenyésztő Egyesület igazgatójáról. Ez a nemes lelkű kolléga - már a német megszállás harmadik napján! - jószántából, embermentési célzattal keresztény személy papírjait küldte a zsidósága miatt halálos veszélybe került Vinczének. „Csorna járási főszolgabírói hivatal feladásában vastag ajánlott-express levelet kaptam. Fogalmam sem volt, mi lehet benne. Érdeklődéssel nyitottam fel. Saját fényképemmel ellátott egyesületi igazolvány, azonos nevű születési anyakönyvi kivonat, bejelentőlap szelvénye és még néhány hasonló személyi okmány. A nála lévő fényképeim egyikével készítette el az igazoló iratot." Raab Márton korábban a Soproni Szemlében is fontos tanulmányt tett közzé a soproni zsidóságról. Az évkönyvben hagyatékából a soproni zsidó temetők történetét összefoglaló írása kapott helyet. Alapos levéltári kutatásai alapján bemutatja a zsidók múlt századi Sopron megyei ismételt letelepedését, a hitközségi sírkertjeik kijelölésére, megszerzésére tett lépéseket. Sopron zsidó lakossága 1881-ben 1152 fő volt, 1920- ra ez a szám több mint a kétszeresére nőtt. A zsidók aránya ekkor volt a városban a legmagasabb, mert a lakosság hét szálékát tették ki. V . Szita Szabolcs