Kisalföld, 1999. április (54. évfolyam, 76-100. szám)
1999-04-24 / 95. szám
II. A hang különös varázslat Szívügye a szép beszéd Tiszteld s tanuld más mívelt népek nyelvét is...; de soha ne feledd, miképpen idegen nyelveket tudni szép, a hazait pedig lehetségig mívelni kötelesség.” Kölcsey Ferenc Parainesise nem csupán magunknak, de gyermekeink, unokáink útravalójául is szól. „Édes” anyanyelvünket többnyire édesanyánktól tanuljuk, és - valljuk be - bizonyos élethelyzetekben megfeledkezünk az érthetően és szépen beszélt anyanyelvről. Akad viszont, aki egész életét szenteli a folyamatos tanulásnak, önképzésnek és a szép magyar szó, beszéd terjesztésének. Dibusz Éva mestere az anyanyelvnek. A népszerű bemondónő a Magyar Rádióban tizenhét évig szolgálta a hallgatókat. Ebből több éven keresztül szerdánként Pintér Dezsővel együtt „ébresztgette” a fél Magyarországot (ha nem az egészet). Dibusz Éva a magyar nyelv hete alkalmából látogatott Győrbe, a városi könyvtár klubhelyiségébe, ahol a nyelvről, a kommunikációról beszélgetett az érdeklődőkkel, akik azonnali véleményt is fűztek a hallottakhoz. - Megnyerő és okos. Hallottam már róla, élőben is ilyennek képzeltem el - mondta róla a hallgatók közül Horváth Józsefné. - Élvezetesen és kellemes hangon beszélt, oda kellett rá figyelni. A jó bemondó talán ezért vállalkozik arra, hogy átadja, közvetítse a híreket, közérdekű információkat. Az éter hullámain a láthatatlan is láthatóvá válik. Dibusz Éva legalábbis esküszik arra, hogy az igazi egyéniség „átjön” a hanghullámokon, vagy a képernyőn. Sok éve az egyéniséget, a tehetséget leginkább felfedezték. Ma egészen másról szól a történet. - Azelőtt lettek a sztárok, ma csinálják őket - véli Dibusz Éva. - A nézettség a fontos és nem ügy, ha emiatt teszik félre az embert. Többek között a népszerűség hajtja erre a pályára a fiatalokat. - Szakítottál a rádióval. Miért? - Szerettem és a mai napig is szeretem a munkámat, azonban kreatívabb, igényesebb feladatokra vágytam. Hajtott az alkotókedv, és gondoltam, más területen is kipróbálom magam. Hívtak a Juventus Rádióhoz. Hat évig hírigazgatóként dolgoztam. - Milyen főnök voltál? - Állítólag jó. Kiváló csapat dolgozott a kezem alatt, de egy női főnöknek nem könnyű: a szigorúság mellett nem fér el a haverkodás, a bratyizás, így aztán most szabadúszó vagyok. Narrátori munkát, műsorvezetést vállalok. Ha úgy tetszik, „hűséges” maradtam Pintér Dezsőhöz is: a TV 2-ben tanítok, a fiatalokat készítem fel Stahl Judittól Batiz Andrisig és sorolhatnám a képernyőről és a hangjuk alapján ma már jól ismert neveket. Számomra ma a legnagyobb sikerélmény, ha a megbeszélt dolgok úgymond „visszaköszönnek” a képernyőről és észreveszem, hogy ezzel is jobb a műsor. - A Tények műsorvezetőit is te készíted fel. Szerinted kiből lesz jó bemondó? - Rátermettség, empátia kell hozzá, és nélkülözhetetlen a nyitottság, a természetes kíváncsiság. Aki hiteles és jó, idővel megszeretik a hallgatók, a nézők. A bemondónak ezenkívül tájékozottnak, intelligensnek kell lenni, gazdag szókinccsel kell rendelkezni. Már a mi időnkben is megkövetelték a rádióban a felsőfokú, általában egyetemi végzettséget és legalább egy felsőfokú nyelvvizsgát. Úgy tudom, ma sincs ez másként. - Szerinted ma miért fontos a nyelv, a szép beszéd? - A rendezetlen gondolatok sajátosan üzennek a személyiségről. Nem mindegy, mit és mennyire hangsúlyozunk, milyen szavakat építünk be az írott vagy beszélt nyelvhasználatunkba. A beszéd elárul bennünket. Fél- vagy talán még több siker, ha valaki szépen, választékosan beszéli anyanyelvét. - Ha éppen nem vagy úton, nem tanítasz és nem vezetsz műsort, mit csinálsz szívesen a szabadidődben? - Szeretem a színházat, a zenét, nagy a mozgásigényem, bár sajnos erre marad a legkevesebb időm. A szlovákiai Naszvadon születtem, s ha csak tehetem, hazalátogatok a családomhoz, akik mindig várnak. Időnként régi bemondó kollégáimmal: Korbuly Péterrel, Szalóczi Palival, Zahorán Adriennel és Pintér Sanyival is találkozom. Jó velük összejönni, beszélgetni, ezeket az emberi, baráti kapcsolatokat is őrzöm a rádióból. HARCSÁS JUDIT • Fotó: SZŰK ■ Dibusz Éva Különböző húrok, azonos hangok Muzsikáló szőttesek A képzőművész és a zeneszerző, Pereli Zsuzsa és Tolcsvay László különböző szülői indíttatásból lett hasonlóan kisugárzó személyiség. Külső megjelenésük egymásra rímelése rögtön szembeötlött mindazoknak, akiknek „megért egy misét”, és nemrég eljöttek a zenés beszélgetésre a győri Zichy-palotába. Ugyanarra az angolnyelv-tanfolyamra iratkoztak be, megismerkedtek és kapcsolatuk intenzívebbnek bizonyult a képzésnél. Azóta a biokert és a textilek mellett jól megférnek a digitális hangszerek. Közösen megteremtett otthonukban, a legendássá vált szentendrei vincellérházban készülő alkotásaik a társ gondolatvilágát átérző, mégis egyéni művészi nyelvezetük tanúságtételei. A dzsesszzongorista fiának és a színésznő lányának gyermekkorában egyformán meghatározók voltak a kávéházak. A zenetanár édesapa fizetését egészítette ki, a bohém Péreli szülők pedig a New Yorkban és a Luxorban szórakoztak. Ezek csak a távoli egyezések, azonban a társak később találkoztak. Hogyan indult a sorsát determináltnak érző előadóművész pályája? Születésekor éppen államosították a kórházat, így a hazával egyszerre élt ált jelentős fordulópontot. Kottát előbb olvasott, mint betűket. A magyar rock hőskorában, a hatvanas évek generációjának legjobb megnyilvánulásakor Tolcsvay László, klasszikus zenetanulmányai mellett szerezte az első saját kompozícióit. Akusztikus hangszereken szólaltak meg a dallamok és a Tolcsvay-trió „Ki mit tud?”-ot nyert. A népszerűség eldöntötte a pályaválasztást. A tervgazdaság idejében működő Fonográf együttes intellektuális világzenéje zenei-baráti társulásban született. Igenis fontosnak tartották a lovagi eszméket, és nem a vállalkozás üzleti része dominált. Egész nemzedék dúdolja még ma is a Kék színű virágot és a Sárga rózsát. - Nem szeretek szerepelni, inkább elbújok a Madách Színház kulisszái mögé - mondja a zeneszerző, ám ezt nehezen hisszük el neki annyi átrombolt koncert után. Tagadhatatlan, hogy Müller Péterrel a színpadi előadás műfajaiban is maradandót hoztak létre. Magyar mise, Dr. Hertz, Mária evangéliuma, Bábel a Győri Balettel, követték egymást a sikertörténet állomásai és az elismerések, az Erkel- és az Erzsébet-díj, a Magyar Köztársaság tiszti keresztje. Méltatlan lenne a populáris és hangos sikerek mellett a női nemet, a tárgyalkotást háttérbe szorítani. A Munkácsy-díjas Péreli Zsuzsa mikor családjáról kérdezzük, büszkén említi meg, hogy édesanyja darabját Psota Irén több mint százszor játszotta el. A Vigadó Galériában és a Fészek Klubban kiállított munkáinak nagyobb része a legkedvesebb tartózkodási helyén, a szövőszéken készült. Az alkotóművésznő szarkaként odahordoz mindent, amit szeret, akár a társtól udvarlás jegyében kapott, aranyszalaggal szálanként átkötött vörösrózsa-csokrot. Budapesten született és tizenhétszer költözködött, ezután nem rendkívüli, hogy sikerült jól belaknia a szentendrei házat és most már egészen jól áll neki a vidéki nénike szerepe.A városi ember arról ismerszik meg, hogy mindig azt hiszi, valamiről lemarad, ezért eleinte állandóan berohangáltam a fővárosba - állítja a művésznő, akinek nem kell félnie, hogy az ismeretlenség homályában fog elsorvadni. Éppen fordítva sült el és zarándokhely lett a műterme. Ide fogadta be a sok természetes anyag mellé társának a hangszereket. Míg a házistúdió a technika fejlődésével nagyobb részt nem kívánt és a padlásra került. „...mert én komolyan gondolom, hogy hozzám tartozol és én hozzád tartozom...” - szól az örök sláger. Nem csodálkozhatunk harmonikus életükön, ha tudjuk, hogyan hatottak remekműveik és ihlettek újabbakat. Mikor a zeneszerző éppen Bella István Testamentum című versére írt szimfonikus oratóriumot, a Don-kanyar áldozatainak emlékére, közben felesége egy katonát kezdett el rajzolni. Csak a kész grafika láttán jött rá, hogy mit is hall, hogy mi is van a papíron. Máskor az intuitív, boszorkánymegérzésű asszony lecsukott szemű Máriát szőtt a kisgyermekkel, és nem sokkal utána megfogant a Magyar mise a férj képzeletében. A múzsák néha találkoznak. RIMÁNYI ZITA • Fotó: SZ. Ö. A művész házaspár: Péreli Zsuzsa és Tolcsvay László. Esténként, amikor elcsendesül a forgalom, egy rövid időre elhagyja posztját. Lesétál a partra, botjára támaszkodva nézi a sötét vízben lubickoló csillagokat, miközben az aranyglóriás kisfiú kagylókkal, kavicsokkal játszik. Ezekben a pihenésre szánt percekben is felfogja a segítséget, oltalmat kérő autósok, hajósok fohászát, s továbbítja a legfelsőbb helyre. Neki ez a feladat jutott, ezt várják tőle a hívők, s ő becsülettel eleget tesz a megbízatásnak. Miként Péter apostol, aki a mennyország kapujának kulcsait őrzi vagy Orbán püspök, aki a gondos gazdák szőlejét, borát vigyázza... A Szamó-béli Kristóf - az utasok védőszentje - több mint fél évszázada jelent meg Szántódon. Kezdetben főként a balatoni hajósokat, révészeket, vízen kóborló halászokat védelmezte a szeszélyes-veszélyes viharok óráiban. S noha keménykötésű védencei többször káromkodtak, mint imádkoztak, ő megértően legyin- SZOMBATI TÁRCA A szántódi szent tett, s nem vonta meg tőlük pártfogását. Hiszen a szent is gyarló, hétköznapi ember volt valaha, s nem feledte legendabéli életútját. Azt a hiúságból eredő vágyát például, hogy ő, a nagy erejű óriás a leghatalmasabb urat szolgálja! El is ment egy királyhoz, aki úgy tetszett, mindenkinél hatalmasabb, de amikor megtudta róla, hogy fél az ördögtől, faképnél hagyta, és a Sátán szolgálatába állt. Ám rádöbbent, hogy a pokol ura meg retteg a kereszttől, ezért otthagyta a Sátánt és Krisztus keresésére indult... Egy remete tanácsára kunyhót épített a folyóparton, s roppant erejét arra használta, hogy a vízsodrástól félő zarándokokat átsegítette a túlsó partra. Egy éjjel valaki a nevét kiáltotta. A kalyiba előtt egy szegényes külsejű fiúcska állt, s a segítségét kérte. Kristóf készségesen a vállára vette a gyermeket, s a könnyű teher a folyó közepén már iszonyú súlyként nyomta. Minden erejére szükség volt, hogy a csodát elbírja. A kisgyermek pedig, aki természetesen maga az Úr volt, ekképpen szól a megdöbbent Kristófhoz: „Ami a válladat nyomta, több volt, mint az egész világ, mert a Teremtő volt, akit a válladon áthoztál, én ugyanis az a Krisztus vagyok, akinek szolgálsz.” „És az isteni gyermek jutalmul megajándékozta a jó óriást a vértanúsággal.” Szapudi András RIPORT 1999. április 24., szombat Találkozás Benkő Péterrel Egy kis térzene Sopronban . Folytatás az I. puuiM. - Színész édesapaként mit ad tovább gyermekeinek? - Nehéz a kérdés, hiszen ezt ők tudják majd megmondani egyszer. A gyermeknevelés nagyon keskeny ösvény. Apaként nem lehetek sem túl szigorú, sem túl engedékeny. Nehéz az ideális utat meglelni. Mindenesetre ma a gyerekneveléshez intelligencia és jó idegzet kell. Sok beszéddel nem tudtam orientálni, ám szeretettel mindig célba értem. Az érzelmi kapcsolódás az alapja mindennek. - Egyetlen színész sem kívánhat magának jobb, értőbb, empátiásabb közönséget. Zseniálisak... Jó nekik adni, s ami jó, kapunk is... Az előadások után, a színpadon, az utcán. Nem akarok udvarolni a soproniaknak, de kimondhatatlanul szeretem ezt a várost. Ha valaha lakhelyet változtatok, csakis Sopronba költöznék. Soha sehol nem éreztem olyan jól magamat, mint a leghűségesebb, történelmi Sopronban, noha ízig-vérig budapesti vagyok. Mikó István színidirektorral ugyan erről még nem beszéltem, de művészként is szó „A hivatásomon és a családomon kívül hatalmas szenvedélyem a lovaglás. ” - Milyen szerepekben láthatja a közönség az év hátralévő részében? - A mostani bemutatót követően a „Mindhalálig Beatles” című nagy sikerű zenés darabot mutatjuk be a Margit-szigeti szabadtéri színpadon. Ezenkívül most forgatunk egy televíziós sorozatot, amely döntően a taxisok életéről szól. Usztics Mátyás írta a részeket, s ebből máris kiviláglik, hogy humortól sem mentes... Egy külföldről hazalátogató, sok mindent megélt fickót alakítok. - Mit jelent az életében Sopron, az itteni közönség éretnék minél több időt Sopronban tölteni... - Mivel foglalkozik, ha nincs színpadon, ha nem játszik? Mi jelenti a töltődést, a kikapcsolódást? - A hivatásomon és a családomon kívül hatalmas szenvedélyem a lovaglás. Öt lovam van, közülük kettő már huszonkét esztendős. A velük való foglalatosság, a lovaglás teljes felfrissülést, töltődést ad. Ha tehetném, feleségemmel, gyermekeimmel és a házasaimmal együtt Sopronba költöznék... TÖRÖK MAGDOLNA Fotó: HAJDÚ LÁSZLÓ