Kisalföld, 2017. május (72. évfolyam, 100-125. szám)

2017-05-29 / 123. szám

14 Postabontás ­ Olvasói levelek 50 éves osztálytalálkozót tartottak a Röjtökmuzsaji Általános Iskola 1967-ben végzett diákjai. A rég nem látott osztálytársak örömmel kö­szöntötték egymást és mesélték el életük történetét. Megemlékeztek elhunyt tanáraikról, osztálytársaikról. Örömteli volt a hangulat, egy jó vacsora után még dalra is fakadtak. A képet és a hírt Balikáné Lakatos Ibolyától kaptuk. I • j PTíiETTFK­ L­i ! w Jó utat mindenkinek! Harmincnyolc éve vezetek balesetmentesen, szabályosan. Minden alkalommal találkozom versenyzőkkel, jellemzően nagy, gyors autóval villogva, kopasz homlokon napszemcsi, agyonte­tovált kézben telcsi, üvölt a tuc-tuc zene. Jobbról, balról előzve, dudálva, záróvonal, te­relősziget, piros lámpa nem szá­mít, mert ő a menő és bután du­dál és mutogat! És a motorok még ki sem rajzottak! Az autó ne­künk létszükséglet. Orvoshoz, kezelésekre, hetente egyszer be­vásárolni kell járni. Mert fáj a láb gyalog és cipekedve. Soha nem megyek csúcsidőben és hétvé­gén. Olyan helyen lakom, ahol nincs busz, vagy el kell jutni odáig. Győr területén szerintem a fenti előlegényeknek is 50 kio­­méter per óra a megengedett. Az élet rendje, hogy mindenki meg­öregszik, a most ifjak is. Persze, ha megérik, mert az útszéli fejfák többnyire fiatal életeket jeleznek. A legtöbb baleset a gyorshajtás­ból és a szabálytalan előzésekből fakad. Jó utat mindenkinek! Név és cím a szerkesztőség­ben Szívmelengető Hollókő csodálatos, turizmusa virágzik. A nemrég megnyitott szállodája nemcsak szép és ké­nyelmes, hanem lelke is van, amit részben egy Sopronból elszármazott gasztronómiai szakemberünk, egykori várke­rületi vendéglősünknek kö­szönhet. Étlapján fantasztikus a kínálat, melynek alapanya­gai részben hollókői termelők és manufaktúrák készítmé­nyei, vagyis a méz, a sajt, a péksütemény néhány méterről érkezik a szállodába. A stáb fiatal és kedves. A soproni szakemberre mindenki jó szív­vel emlékszik, még ha szigorú­ságát emlegetik. Ami írásra sarkallt, az az összetartozás szívmelengető érzése, hogy mindez egy soproni szakember munkáját is dicséri, aki a „mi fiunk”. Hasonló jó érzés öntött el, amikor édesanyám Tolna megyei szülőfalujából meghí­vót kaptam az elszármazottak találkozójára. A meghívás tu­lajdonképpen édesanyámnak szólt, de nekem is elküldték, mondván, engem is várnak a gyermekeimmel együtt. Szív­melengető, mert bár én sosem laktam Varsádon, de valami mégis visszahív. A találkozót lelkiismeretesen szervező Eli­sabeth még rám is szólt: „Já­nos, már az NSZK-ból(!) is vála­szoltak, akkor ti hányan jöt­tök?” Meg tudtam volna akkor ölelni, mert én meg az ő fiuk is vagyok. Az ottani közösségé. Tamási Áront szokták idézni: „Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne.” Gebhardt János, Sopron „A Csornai I. Számú Általános Iskola 1971-ben végzett évfolyama a tavalyi sikeres 45 éves találkozó után ismét találkozott a földszigeti vadászházban. Sajnos idén csak kisebb létszámban, de nagyon jó programokkal és hangulatban. A lovas kocsis hansági kirándulás után, a program részeként a vadászház udvarán a Hanság egyik őshonos fáját, egy tölgyfát ültettünk, hogy az évfolyam emlékét s az ökológiai lábnyomunkat megőrizzük, il­letve ezzel példát mutassunk a felnövekvő nemzedéknek. A jó hangulatról és a finom vadpörköltről osztály­társunk, Király Imre gondoskodott. Köszönjük a kitűnő szervezést főszakácsunknak, illetve Zsemlye Sándorné Ginczli Veronikának, aki időt és fáradságot nem kímélve mindent megszervezett.” A képet és a beszámolót a résztvevőktől kaptuk. Megismételték a jó hangulatú találkát ! P­éldakép Amerikából Annak idején rövid felsőoktatá­si tanárkodásomhoz én is egy Egyesült Államokban és Kana­dában oktató, korábban győri asszonytól vettem a példát. Aka­­démista éveim alatt nyaranta Balatonfüreden, a rokonaimnál nyaraló Rechnitzer Sári és Mária nénitől hallottam és olvastam unokahúguk amerikai oktatói gyakorlatáról és életviteléről. Ehhez még megkaptam az előző évi Elle folyóirat példányait is, ami nagy szám volt akkor. A professzor asszony még a forra­dalom előtt emigrált és Leuven­­ben szerzett közgazdászdiplo­mát és férjet. Meghívták őket Amerikába oktatni és az öt tó környékén több intézményben adott elő külkereskedelmi gaz­daságtant a magyar származású oktató. Az oktatásról készült né­hány fotó mellett a fogadásokról készült fényképek jelentettek nekünk szenzációt. Ő estélyi­ben, a férje szmokingban vagy frakkban, ahogy ez nálunk még ismeretlen volt az ötvenes-hat­vanas években. Leírta, hogy az előadás kezdetén a hallgatók írásbeli kérdéseire kell válaszol­ni, majd még tehetnek fel szóbe­li kérdéseket is, és csak ezt kö­vetően adja elő a meghirdetett témájú előadását. Amennyiben a hallgatók nem kérdeznek és elmaradnak az előadásról, ak­kor megszüntetik az oktatói ál­lásukat. Adjunktusként én is be­vezettem a kérdésfeltevéses előadásokat, közepes sikerrel. Strébereken kívül már a szak­mát ismerők is kérdeztek. Ezt emlegették is később a találko­zókon. A népszerűséget közvet­ve Rechnitzer Líviának köszön­hettem! Szeretném, ha unoká­ink már így hallgatnának a felsőoktatásban! Szilágyi Ákos, Győr M­egkésett emlékező gondolatok Dr. Hochenburger Emil főorvos úr már egy éve nincs közöt­tünk. A győri Bisinger liget rendszeres látogatóinak feltűnt, hogy kedves mosolyá­val nem közeledik az emlékmű mögötti padhoz. E sorokat ol­vasva sokan fognak hálatelt szívvel emlékezni rá. A nagy nyilvánosság előtt eddig csu­pán egy - hasonló kvalitású -­ kollégája, dr. Szabó Pál sebész főorvos mondta ki kitünteté­sük alkalmából, hogy „mellet­­ tem kellene állnia most dr. Hochenburger Emil főorvos úr­nak is”. Sok szenvedést követően szerényen, csendben távozott az élők sorából a címzetes főorvos úr. A doktor urat a kar­rierépítés soha nem érdekelte. Az ő becsvágya a minőségi be­tegellátás, a szenvedőkön való azonnali segítés volt. A kórhá­zi asszisztensek számos tagja tanúja volt annak, hogy min­den komplikáltabb esethez őt riasztották akkor is, ha éppen nem ő volt az ügyeletes. A főorvos úr ezt szinte ter­mészetesnek vette. Beült éjsza­ka is a kis Wartburgjába és már indult is a kórházba. Sok gyermek betege volt. Szeretetteljes kedvességgel bánt velük. Avatott kézzel, nagy tudással, biztos, precíz mozdulatokkal oly gyorsan, kí­méletesen végezte a műtéte­ket, hogy mire a kis beteg félni kezdett volna, már be is fe­jeződött a művelet. Sokszor megesett, hogy nem várva a beteghordóra ő maga kapta öl­be a gyermeket, vigasztalva vitte az ágyacskájába. Orvosi tevékenységével, tu­dományos munkásságával, szervezéseivel szakembernek kellene foglalkoznia. Szenve­délye volt az utazás, a fényké­pezés, az irodalom. Hangver­senyen is láthattuk, színház­ban is találkozhattunk vele. Sokoldalúságának, a művésze­tek iránti fogékonyságának családi gyökerei voltak. Mint tudomásunkra jutott, nagyap­ja a kor országosan elismert irodalomtörténésze, Császár Elemér volt, és Fadrusz János szobrász is rokonai közé tarto­zott. A főorvos úr hívő ember hírében állt. Családi sugallat e téren is bőven rendelkezésére állt. Lelki üdvéért egy éve a győri bazilikában unokatestvé­re, dr. Rédly Elemér mondott misét. Egykori asszisztens munka­társai KISALFÖLD 2017.05.29., hétfő A kisgólya már kukucskál Világra jöttek a kisgólyák - tudósított Darnózseliről Nagy Ferenc olva­sónk és képet is küldött. Mint írta, egyelőre kettőt látni közülük. Székelyföldön jártak a győri Kazinczy Ferenc Gimnázium diákjai „A győri Kazinczy Ferenc Gimnázium 7. évfolyamos tanulóival április 29. és május 3. között, a Határtalanul pályázat keretein belül székelyföldi kiránduláson vehettünk részt. Meglátogattuk a parajdi sóbányát, Tamási Áron far­kaslakói és Orbán Balázs szejkefürdői síremlékét, a csíksomlyói kegytemplomot. Körbejártuk a szovátai Medve-tavat, pisztrángoztunk a Gyilkos-tónál és átsétáltunk a Békás-szoroson. Korondon felkerestük Józsa János faze­kasműhelyét és csodaszép ajándékokat hoztunk haza. Mindenki kedvence a székelyek szent hegye, a Hargita lett, oda traktorral mentünk fel. Örömünk nem tartott sokáig, mert a gyalogutat hóban-sárban kellett megtenni. Miután felértünk, rájöttünk, hogy megérte, mert csodás látvány várt minket. Mesés képeket lehetett készíteni 1800 méter magasból. A Madarasi-Hargita csúcsán megkoszorúztuk a Turul-szobrot és még egy kis keresztet is állítottunk. Nagyon sok emléket hagyott bennünk ez a kirándulás.” A képet és a beszámolót Búza Gábortól, a Kazinczy-gimnázium 7. b osztályos tanulójától kaptuk.

Next