Kisalföld, 2017. május (72. évfolyam, 100-125. szám)
2017-05-29 / 123. szám
14 Postabontás Olvasói levelek 50 éves osztálytalálkozót tartottak a Röjtökmuzsaji Általános Iskola 1967-ben végzett diákjai. A rég nem látott osztálytársak örömmel köszöntötték egymást és mesélték el életük történetét. Megemlékeztek elhunyt tanáraikról, osztálytársaikról. Örömteli volt a hangulat, egy jó vacsora után még dalra is fakadtak. A képet és a hírt Balikáné Lakatos Ibolyától kaptuk. I • j PTíiETTFK Li ! w Jó utat mindenkinek! Harmincnyolc éve vezetek balesetmentesen, szabályosan. Minden alkalommal találkozom versenyzőkkel, jellemzően nagy, gyors autóval villogva, kopasz homlokon napszemcsi, agyontetovált kézben telcsi, üvölt a tuc-tuc zene. Jobbról, balról előzve, dudálva, záróvonal, terelősziget, piros lámpa nem számít, mert ő a menő és bután dudál és mutogat! És a motorok még ki sem rajzottak! Az autó nekünk létszükséglet. Orvoshoz, kezelésekre, hetente egyszer bevásárolni kell járni. Mert fáj a láb gyalog és cipekedve. Soha nem megyek csúcsidőben és hétvégén. Olyan helyen lakom, ahol nincs busz, vagy el kell jutni odáig. Győr területén szerintem a fenti előlegényeknek is 50 kiométer per óra a megengedett. Az élet rendje, hogy mindenki megöregszik, a most ifjak is. Persze, ha megérik, mert az útszéli fejfák többnyire fiatal életeket jeleznek. A legtöbb baleset a gyorshajtásból és a szabálytalan előzésekből fakad. Jó utat mindenkinek! Név és cím a szerkesztőségben Szívmelengető Hollókő csodálatos, turizmusa virágzik. A nemrég megnyitott szállodája nemcsak szép és kényelmes, hanem lelke is van, amit részben egy Sopronból elszármazott gasztronómiai szakemberünk, egykori várkerületi vendéglősünknek köszönhet. Étlapján fantasztikus a kínálat, melynek alapanyagai részben hollókői termelők és manufaktúrák készítményei, vagyis a méz, a sajt, a péksütemény néhány méterről érkezik a szállodába. A stáb fiatal és kedves. A soproni szakemberre mindenki jó szívvel emlékszik, még ha szigorúságát emlegetik. Ami írásra sarkallt, az az összetartozás szívmelengető érzése, hogy mindez egy soproni szakember munkáját is dicséri, aki a „mi fiunk”. Hasonló jó érzés öntött el, amikor édesanyám Tolna megyei szülőfalujából meghívót kaptam az elszármazottak találkozójára. A meghívás tulajdonképpen édesanyámnak szólt, de nekem is elküldték, mondván, engem is várnak a gyermekeimmel együtt. Szívmelengető, mert bár én sosem laktam Varsádon, de valami mégis visszahív. A találkozót lelkiismeretesen szervező Elisabeth még rám is szólt: „János, már az NSZK-ból(!) is válaszoltak, akkor ti hányan jöttök?” Meg tudtam volna akkor ölelni, mert én meg az ő fiuk is vagyok. Az ottani közösségé. Tamási Áront szokták idézni: „Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne.” Gebhardt János, Sopron „A Csornai I. Számú Általános Iskola 1971-ben végzett évfolyama a tavalyi sikeres 45 éves találkozó után ismét találkozott a földszigeti vadászházban. Sajnos idén csak kisebb létszámban, de nagyon jó programokkal és hangulatban. A lovas kocsis hansági kirándulás után, a program részeként a vadászház udvarán a Hanság egyik őshonos fáját, egy tölgyfát ültettünk, hogy az évfolyam emlékét s az ökológiai lábnyomunkat megőrizzük, illetve ezzel példát mutassunk a felnövekvő nemzedéknek. A jó hangulatról és a finom vadpörköltről osztálytársunk, Király Imre gondoskodott. Köszönjük a kitűnő szervezést főszakácsunknak, illetve Zsemlye Sándorné Ginczli Veronikának, aki időt és fáradságot nem kímélve mindent megszervezett.” A képet és a beszámolót a résztvevőktől kaptuk. Megismételték a jó hangulatú találkát ! Példakép Amerikából Annak idején rövid felsőoktatási tanárkodásomhoz én is egy Egyesült Államokban és Kanadában oktató, korábban győri asszonytól vettem a példát. Akadémista éveim alatt nyaranta Balatonfüreden, a rokonaimnál nyaraló Rechnitzer Sári és Mária nénitől hallottam és olvastam unokahúguk amerikai oktatói gyakorlatáról és életviteléről. Ehhez még megkaptam az előző évi Elle folyóirat példányait is, ami nagy szám volt akkor. A professzor asszony még a forradalom előtt emigrált és Leuvenben szerzett közgazdászdiplomát és férjet. Meghívták őket Amerikába oktatni és az öt tó környékén több intézményben adott elő külkereskedelmi gazdaságtant a magyar származású oktató. Az oktatásról készült néhány fotó mellett a fogadásokról készült fényképek jelentettek nekünk szenzációt. Ő estélyiben, a férje szmokingban vagy frakkban, ahogy ez nálunk még ismeretlen volt az ötvenes-hatvanas években. Leírta, hogy az előadás kezdetén a hallgatók írásbeli kérdéseire kell válaszolni, majd még tehetnek fel szóbeli kérdéseket is, és csak ezt követően adja elő a meghirdetett témájú előadását. Amennyiben a hallgatók nem kérdeznek és elmaradnak az előadásról, akkor megszüntetik az oktatói állásukat. Adjunktusként én is bevezettem a kérdésfeltevéses előadásokat, közepes sikerrel. Strébereken kívül már a szakmát ismerők is kérdeztek. Ezt emlegették is később a találkozókon. A népszerűséget közvetve Rechnitzer Líviának köszönhettem! Szeretném, ha unokáink már így hallgatnának a felsőoktatásban! Szilágyi Ákos, Győr Megkésett emlékező gondolatok Dr. Hochenburger Emil főorvos úr már egy éve nincs közöttünk. A győri Bisinger liget rendszeres látogatóinak feltűnt, hogy kedves mosolyával nem közeledik az emlékmű mögötti padhoz. E sorokat olvasva sokan fognak hálatelt szívvel emlékezni rá. A nagy nyilvánosság előtt eddig csupán egy - hasonló kvalitású - kollégája, dr. Szabó Pál sebész főorvos mondta ki kitüntetésük alkalmából, hogy „mellet tem kellene állnia most dr. Hochenburger Emil főorvos úrnak is”. Sok szenvedést követően szerényen, csendben távozott az élők sorából a címzetes főorvos úr. A doktor urat a karrierépítés soha nem érdekelte. Az ő becsvágya a minőségi betegellátás, a szenvedőkön való azonnali segítés volt. A kórházi asszisztensek számos tagja tanúja volt annak, hogy minden komplikáltabb esethez őt riasztották akkor is, ha éppen nem ő volt az ügyeletes. A főorvos úr ezt szinte természetesnek vette. Beült éjszaka is a kis Wartburgjába és már indult is a kórházba. Sok gyermek betege volt. Szeretetteljes kedvességgel bánt velük. Avatott kézzel, nagy tudással, biztos, precíz mozdulatokkal oly gyorsan, kíméletesen végezte a műtéteket, hogy mire a kis beteg félni kezdett volna, már be is fejeződött a művelet. Sokszor megesett, hogy nem várva a beteghordóra ő maga kapta ölbe a gyermeket, vigasztalva vitte az ágyacskájába. Orvosi tevékenységével, tudományos munkásságával, szervezéseivel szakembernek kellene foglalkoznia. Szenvedélye volt az utazás, a fényképezés, az irodalom. Hangversenyen is láthattuk, színházban is találkozhattunk vele. Sokoldalúságának, a művészetek iránti fogékonyságának családi gyökerei voltak. Mint tudomásunkra jutott, nagyapja a kor országosan elismert irodalomtörténésze, Császár Elemér volt, és Fadrusz János szobrász is rokonai közé tartozott. A főorvos úr hívő ember hírében állt. Családi sugallat e téren is bőven rendelkezésére állt. Lelki üdvéért egy éve a győri bazilikában unokatestvére, dr. Rédly Elemér mondott misét. Egykori asszisztens munkatársai KISALFÖLD 2017.05.29., hétfő A kisgólya már kukucskál Világra jöttek a kisgólyák - tudósított Darnózseliről Nagy Ferenc olvasónk és képet is küldött. Mint írta, egyelőre kettőt látni közülük. Székelyföldön jártak a győri Kazinczy Ferenc Gimnázium diákjai „A győri Kazinczy Ferenc Gimnázium 7. évfolyamos tanulóival április 29. és május 3. között, a Határtalanul pályázat keretein belül székelyföldi kiránduláson vehettünk részt. Meglátogattuk a parajdi sóbányát, Tamási Áron farkaslakói és Orbán Balázs szejkefürdői síremlékét, a csíksomlyói kegytemplomot. Körbejártuk a szovátai Medve-tavat, pisztrángoztunk a Gyilkos-tónál és átsétáltunk a Békás-szoroson. Korondon felkerestük Józsa János fazekasműhelyét és csodaszép ajándékokat hoztunk haza. Mindenki kedvence a székelyek szent hegye, a Hargita lett, oda traktorral mentünk fel. Örömünk nem tartott sokáig, mert a gyalogutat hóban-sárban kellett megtenni. Miután felértünk, rájöttünk, hogy megérte, mert csodás látvány várt minket. Mesés képeket lehetett készíteni 1800 méter magasból. A Madarasi-Hargita csúcsán megkoszorúztuk a Turul-szobrot és még egy kis keresztet is állítottunk. Nagyon sok emléket hagyott bennünk ez a kirándulás.” A képet és a beszámolót Búza Gábortól, a Kazinczy-gimnázium 7. b osztályos tanulójától kaptuk.