Kisdednevelés, 1912 (41. évfolyam, 1-24. szám)
1912-01-01 / 1. szám
3 nem lehet olyan koldus, hogy egyes egyedül legmostohábban fizetett és legfontosabb kultúrmissziót teljesítő alkalmazottainak valamennyi között a legszerényebb feltételeit a megélhetésnek biztosítani ne tudná. Ha ez az ország annyira szegény és kimerült volna, akkor kétségbe kellene esnünk jövendőjén és reményevesztetten lemondanunk arról, hogy azok az álmaink, melyeket nagyságáról, dicsőségéről és főképp magyarságáról szövögetünk, valaha is megvalósuljanak. Mosolyognunk kell azon az ellenvetésen, mely az óvónők fizetése rendezését a tanítókéval kapcsolja össze. Hát el akarják-e felejteni, hogy a tanítók fizetését már éppen négyszer emelték azalatt, mialatt az óvónők fizetése mindig ugyanaz maradt? Miért nem jutott soha eszükbe, hogy a tanítók fizetését nem lehet addig emelni, míg az óvónőkét nem emelik ? Hiszen a logika ezt diktálta volna! Mert hiszen az csak bizonyos, hogy az óvónői nyomor sokkal nagyobb, mint a tanítói. Persze, a kvalifikácionális különbség! De ez bürokratikus fölfogás. Mert a mi kvalifikációnk értéke, nemzeti munkánk értéke semmivel sem alábbvaló a tanítókénál. Az igazság ez. Azonfölül pedig kérdezzük, hogy mi vagyunk-e az okai, mi tehetünk-e róla, hogy az óvónőképzés időtartamát olyan rövidre szabták? Hogy, bár reformja szükségességéről már minden faktor meggyőződött, azt mégsem alkották meg? Mi annyit és úgy tanultunk, amennyit és ahogy az államkormányzat élőnkbe szabta. De különben se hallottuk soha, hogy az óvónők testülete nem töltené be azt a nemzeti hivatást, melyre kijelölték. Ellenkezően! Mindig magasztalták ezt a testületet, de azt a jutalmat, sőt azt a harapás kenyeret, amelyet nálánál jobban senki meg nem érdemelt és nagyobb alázattal senki sem kért, mindig másnak adták. S ha már mindenáron csak megkülönböztetést kívánnak az elv, a mindenható és dicsőséges elv nevében, ám különböztessenek meg. Legyen az óvónők kezdő és alapfizetése 1200 korona s ez emelkedjék tízévenként 200—200 1*