Kisdednevelés, 1912 (41. évfolyam, 1-24. szám)

1912-01-01 / 1. szám

3 nem lehet olyan koldus, hogy egyes­ egyedül legmostohábban fizetett és legfontosabb kultúrmissziót teljesítő alkalmazot­tainak valamennyi között a legszerényebb feltételeit a meg­élhetésnek biztosítani­ ne tudná. Ha ez az ország annyira szegény és kimerült volna, akkor kétségbe kellene esnünk jövendőjén és reményevesztetten lemondanunk arról, hogy azok az álmaink, melyeket nagyságáról, dicsőségéről és főképp magyarságáról szövögetünk, valaha is megvalósuljanak. Mosolyognunk kell azon az ellenvetésen, mely az óvó­nők fizetése rendezését a tanítókéval kapcsolja össze. Hát el akarják-e felejteni, hogy a tanítók fizetését már éppen négyszer emelték azalatt, mialatt az óvónők fizetése mindig ugyanaz maradt? Miért nem jutott soha eszükbe, hogy a tanítók fizetését nem lehet addig emelni, míg az óvónőkét nem emelik ? Hiszen a logika ezt diktálta volna! Mert hiszen az csak bizonyos, hogy az óvónői nyomor sokkal nagyobb, mint a tanítói. Persze, a kvalifikácionális különbség! De ez bürokratikus fölfogás. Mert a mi kvalifikációnk értéke, nem­zeti munkánk értéke semmivel sem alábbvaló a tanítókénál. Az igazság ez. Azonfölül pedig kérdezzük, hogy mi vagyunk-e az okai, mi tehetünk-e róla, hogy az óvónőképzés időtarta­mát olyan rövidre szabták? Hogy, bár reformja szükséges­ségéről már minden faktor meggyőződött, azt még­sem alkot­ták meg? Mi annyit és úgy tanultunk, amennyit és ahogy az államkormányzat élőnkbe szabta. De különben se hallot­tuk soha, hogy az óvónők testülete nem töltené be azt a nemzeti hivatást, melyre kijelölték. Ellenkezően! Mindig magasztalták ezt a testületet, de azt a jutalmat, sőt azt a harapás kenyeret, amelyet nálánál jobban senki meg nem érdemelt és nagyobb alázattal senki sem kért, mindig más­nak adták. S ha már mindenáron csak megkülönböztetést kíván­nak az elv, a mindenható és dicsőséges elv nevében, ám különböztessenek meg. Legyen az óvónők kezdő és alap­fizetése 1200 korona s ez emelkedjék tízévenként 200—200­ 1*

Next