Félegyházi Közlöny, 1996 (5. évfolyam, 1-26. szám)
1996-01-19 / 2. szám
6. oldal „Országosan is elismerték a munkámat” Major Dóra, akinek írásait gyakorta olvashatják a Közlöny hasábjain, az elmúlt év decemberében megkapta az Amatőr Írók és Költők Országos Szövetsége nívódíját. Ez alkalomból kérdeztük írói munkásságáról. Februárban lesz 23 éve, hogy első cikkemet megírtam. Az akkori Vegyipari Gépgyár Pinceklubjának farsangjáról tudósított az írás. Tehát én is, mint a kollégák zöme, apró tudósításokkal, riportokkal kezdtem a pályát. Hét évvel ezelőtt kezdtem el irodalmi jellegű írásokat közreadni az akkori Félegyházi Hírek főszerkesztőjének, Czakó Jánosnak biztatására. Ezek a rövid terjedelmű munkák egy kötetbe szedett, publicisztikai gyűjtemény anyagát képezik, ami sajnos még kiadásra vár. Az írói vénát, pontosabban a valamihez való tehetséget családi örökségként kaptam. Édesanyám kézimunkázott, édesapám festegetett, én pedig a már korábban említett képességet nagyon nehéz és küzdelmes munka árán fejlesztettem ki. Aztán eljutottam oda, hogy az írás szokásommá, napi létszükségletté vált. Témaválasztásomat meghatározza az, hogy nagyon jól látom a valóságot, magasfokú szociális érzékenységgel bírok, s egy-egy ember élethelyzetéből képes vagyok megfogalmazni azt ami korunkban, társadalmunkban általános, de ugyanakor egyedi vonásokat is őriz. Fiatal koromban még törekedtem arra, hogy megnevettessem az embereket, ma azonban már ezt a Part pour Tart nevettetést nem tartom célravezetőnek. 3-4 éve figyelem a különböző irodalmi pályázatokat, és úgy érzem ezzel a mostani elismeréssel egy korszakom zárult le. Elért eredményeim különböző újságokban, folyóiratokban megjelent írásaim arra ambicionálnak, hogy tovább folytassam az írást és megcélozzak országos irodalmi lapokat is. Természetesen még sokat kell fejlődnöm. Leghőbb vágyam, hogy támogatót szerezzek könyveim kiadására, hiszen ezek olyanok mint a gyermekeim, s szeretném már a kezemben tartani őket. -baráth- „Nem dicsérni, hanem venni kell” Több mint negyvenen jelentek meg a Helyőrségi Klub vadásztermében január 17-én a Kiskun TV lakossági fórumán. Az est bevezetéseként Gyürky László emlékezett meg a TV elmúlt nyolc évéről, beszélt a tavalyi is idei évben kialakított új műsorstruktúráról, és kérte a jelenlévőket, hogy véleményükkel segítség további munkájukat. Majd bemutatta a stáb tagjait és a műsorok szerkesztőit. A kollektíva bemutatkozása után kezdődött a tulajdonképpeni fórum. Elsőként Kormányos Imre részben mint képviselő, részben mint egy civil szervezet elnöke, s mint néző mondta el észrevételeit. Hiányolta a felhőtlen kapcsolatot az önkormányzat és a Kiskun TV között. Ezt azért hangsúlyozta, mert a TV törekszik a közszolgálatiságra. Ezt az állítását arra alapozta, hogy a civil szervezetben végzett munkájához sok segítséget kapott tőlük. A következő felszólaló azt kifogásolta, hogy túl sokat foglalkoznak az önkormányzati ülésekkel és a bizottságok munkájával. Mindezek ellenére a TV műsorát jónak tartja. Egy újabb felszólaló éppen ellentmondó véleménnyel bírt: szerinte csak a Kiskun TV értesíti a lakosságot az előbb említett kérdésekről. Elmondta még azt is, hogy nem dicséri a műsort, mint ahogy a boltban is ha valaki egy árut megvásárol és megtetszik neki, legközelebb is azt veszi le a polcról. Alács Tibor képviselőtársai véleményét tolmácsolva kérte, a testületi ülések közvetítéseinek vágását úgy oldják meg, hogy a néző ne csak azt lássa, a bizottságok vitatkoznak, hanem azt is tudja, mi a vita tárgya. A fórumról csak a teljesség igénye nélkül tudtunk beszámolni, mivel az még lapzártánk után is tartott. Mátyus Imre HIRDETMÉNY Kiskunfélegyháza Város Önkormányzata pályázatot hirdet a tulajdonában álló Kiskunfélegyháza, Asztalos J. u. 24. IV/15. sz. alatti 2 szoba összkomfortos önkormányzati lakás megvételére. A részletes pályázati felhívás az Önkormányzat hirdetőtábláján és a Polgármesteri Hivatal Igazgatási Osztályán, Kossuth u. 1. (I. em. 51.) tekinthető meg. Kiskunfélegyháza, 1996. január 8. Kormányos Imréné dr. osztályvezető a jegyző megbízásából FÉLEGYHÁZI KÖZLÖNY 1996. január 19. HONISMERETI MOZAIK Minden középületnek sajátos rendeltetése és közszolgálati feladata van, amellyel kapcsolatban évek hosszú során át állandóan változó körülmények között kialakul saját története, amely adott esetben egy város közösségének, tágabb értelemben egy táj emberi sokaságának jelent emberi megnyilvánulásokra, cselekvésre késztető és értékhordó történelmi hagyatékot. A több, mint 175 éve ipari, kereskedelmi célra épült Hattyúház a neves Petrovics család mészárszékbérlete révén vált országosan ismert Petőfiemlékké - tudva azt -, hogy falai látták és befogadták a gyermek Petőfi Sándort. A Hattyú fehér falai ezzel akaratlanul is részeseivé váltak annak a gyerekkori emlékképnek, amelyből táplálkozott később a nagy költő félegyháziságának tudata. A jeles épület történeti- és szimbólumértéke akkor teljesedett ki igazán, amikor a külsőleg megújult, eredeti állapotába visszaállított, belsőleg kulturális hasznosításra átalakított építmény Petőfi Sándor nevével a könyv csarnokává, a kultúra otthonává vált. Az épület újjászületése mellett járási, megyei szervek Petőfi-tisztelői bábáskodtak lelkesen, fáradhatatlanul. Az újat, szebbet akarók között zászlóvivő vezéralak volt Mezősi Károly, a tudós Petőfi-kutató, akinek neve örökre összeforrott Petőfi szellemi hagyatékát őrző és ápoló intézménnyel. 30 éve annak, hogy fejlődő intézményünk nevéhez, feladatköréhez méltó, jobb teljesítményekre lehetőséget adó elhelyezést kapott. E korszakos jelentőségű eseményre emlékezünk most. Az 1996. január 30-án tartandó évfordulós ünnepség alkalmából az olvasók nevében köszöntöm a jubiláló könyvtárt, annak hozzáértő, lelkes könyvtárosait. Az olvasók üdvözleteként az alábbiakban rövidítve közreadom Szabó Pál kétszeres Kossuth-díjas írónknak a 30 évvel ezelőtti könyvtáravatónkon elmondott ünnepi beszédét. „Kedves Közönség! Meghatódva állok itten Önök előtt ebben az új könyvtárban, amely könyvtár Petőfi Sándornak emlékét őrzi, viseli és a szellemét, életének minden hitét és reménységét próbálja átadni a mai és a holnapi nemzedékeknek. Nem először vagyok könyvtárban, nem először találkozok Petőfi emlékével, Petőfi Sándornak életével, hiszen úgy telítve van Petőfi szellemével az egész ország, főként a mi vidékünk, a Tiszántúl, hogy az a nép és Petőfi Sándor szellemi emlékezete egymástól elválaszthatatlan. Nagyon kicsi gyermekkoromban találkoztam már vele, találkoztunk már vele hasonló korú gyermek nemzedék, mint mi vagyunk, vagy én vagyok, hiszen az első iskolakönyvünkben, az ABC-ben már Petőfi vers volt, és a Petőfi szellem, Petőfi lélek átallengte, átalszotte, árasztotta az egész iskolát. Aztán iskolákon túl olvasókörök, könyvek mindenhol, mindenütt Petőfi Sándorról beszéltek. Főként az én falum élete beszélt erről, hiszen Petőfi Sándor Bem tábornokhoz menet Erdélybe a szabadságharcba való új részvétele végett - Mezőberényből jövet - az én falumban szállt meg, aludt utolsó éjszaka - Ugrán, a papnál. Levelet írt Arany Jánosnak és ezt a levelet a mi papunk küldte el Szalontára Arany Jánosnak másnap vagy harmadnap. Elég közel volt hozzánk Szalonta, körülbelül 14-15 km-re légvonalban. Tehát ilyen emlék fűződik hozzám Petőfi Sándorral kapcsolatban. De én meg is írtam valamelyik könyvemben egy alakot, egy embert, aki megtanulta Petőfi Sándor össze munkáját könyv nélkül a legelső betűtől a legutolsóig. Ez olyan nagy dolog, hogy alig hihető, de tény, hogy ez megtörtént. Parasztember volt ráadásul. Petőfivel találkoztam külföldön is többször, ami azt jelenti, hogy Petőfi Sándor élete semmiképp sem zárulhatott le az ország határain belül. Túl áradt azokon, és talán még ma is árad, mint a tenger vize, hogy árad és hullámzik tovább és tovább. Egy ilyen találkozást mondok el csupán. Belgrádban, amikor ottjártam, kinn az akadémián arról volt vita, hogy egyik versét hogyan fordítsák - mert akkor újra fordítgatták. Ez olyan vita volt, hogy fejezzék ki lehető leghűbben szerb nyelven, amit magyarul olyan szépen ki lehet ejteni. És ez olyan nagy dolog volt nekem ott kintlétemkor, hogy máig büszkeséggel tölt el. No, de hangsúlyozom, hogy ezt lehetne így mondani tovább és tovább. És valahányszor tragikus dolgok szakadtak ránk, nemzetünkre, az országra, mindig eszembe jut, hogyha nekünk nem volna Petőfi, Sándorunk, Vörösmartynk, Balassink, tehát az a nagy líra, a nagy irodalom, ami elárasztotta a nagyon nehéz időkben is az országot, talán nem is tudnánk egymással beszélni magyarul, mert a legnehezebb időkben mindég, mindenkor ez a hang szólalt meg költőinkben, íróinkban és ez a hang lett az élő népnek mindenkor az élő lelkiismerete. Arról van szó, hogy erre a hangra, erre az egészen nagy emberségre, ami Petőfi Sándorban talán fokozottabban megvolt, mint bármely más költőnkben, azért van szükség, hogy az alkotó munkánknak azt a lendületét, amit nekünk el kell végezni, jobban, hamarabb tudjuk elvégezni - mintha nem tudnánk, hogy ki az a Petőfi Sándor és nem tudnánk, hogy mi az, hogy irodalom és mi az, hogy művészet. Máshol már elmondtam, de itt csak elmondom azt, hogy a könyv ismerete, az irodalom szeretet nélkül nincs általános műveltség, általános műveltség nélkül nincs alkotó, lendületes munka nem lehet, mert csak egy ilyen szakmai műveltség önmagában már nem elég. Mert mint, ahogy szűnőfélben van és szűnik szemlátomást a társadalomban, hogy ez szellemi foglalkozás, ez munkás, ez paraszt, éppúgy kell, hogy elárassza az embert általában az, hogy értse meg azt, hogy mit parancsol számára az élet. Olyan szépen lehetne akkor beszélni békéről, akkor tudnánk lelkiismerettel belekiabálni a világba, ha tetteinkkel, az életünkkel, mindennapi munkánkkal tudnánk alátámasztani, hogy igen, a békét így kell szolgálni... Hangsúlyozom: én előttem nem lehet dolgokat szétválasztani. Összetartozik itt minden, ami emberséget teremt, emberi foglalkozást jelent. Én csak azért mondtam el ezt a néhány szót itt, hogy Petőfi Sándor emlékének és életének én is adózzak újra valamivel, mert mindig adózom, mióta a betűt megismertem. És szeretném azt, hogy pont a szülővárosa, ez a hely lenne az, ami teljes egészében és teljes skálájában vállalná, élné mindazt, ami Petőfi Sándor élete munkájával megindult és megpendített.” Fekete János Petőfi Sándor nevével Az Alföld jövője II. Az Alföld természeti tájvédelmét és fejlesztését két, illetve három dimenzióban kellene végiggondolni - térben, időben és emberben. Egyrészt világos általános ökológiai és közgazdasági irányelveket kellene az egész Alföldre érvényesíteni, másrészt pedig a helyi érdekeknek megfelelő olyan kistérségi programokat kidolgozni, melyek megfelelnek az alföldi alapelveknek. Minden egyes kistérségben el kellene végezni a természeti, környezeti, települési, gazdasági, társadalmi tájértékelést, figyelembe véve az Alföld Program általános irányelveit. A kistérségi programok alulról építkező, a helyi erőforrásokra alapozó területfejlesztési programok. A Kiskunság tipikusan alföldi, hosszú távra is védelmet igénylő térség a volt mezővárosi és tanyás településszerkezet, a súlyos vízháztartási problémák, az őshonos természeti flóra és fauna, természetvédelem és területhasznosítás, stb. érdekében. A Kiskunság táji történetiközjogi alapú, etnokulturális középfokú egység, melynek vonzáskörzeti alapú kistérsége Kiskunfélegyháza. A térség területe 7444 km 2, népessége 54306 fő (1990), a települések száma 10. A városi népesség aránya az egy városban 63%. 1994. május 9-én a „Kormány megerősíti, hogy a térség területfejlesztési, tájvédelmi, tájhasznosítási feladatait a kormányzat, az önkormányzatok és a vállalkozói szféra hosszú távú folyamatos együttműködésével, az anyagi erőforrások koordinált felhasználásával kell megoldani. A tájvédelmet és a tájhasznosítás feladatait a kistérségekre kidolgozott területfejlesztési programok keretében kell összehangolni és végrehajtani. A kistérségi programnak az Alföld programmal négy közös, fő elvet kell követnünk. - az „alföldiséget és másságot” kifejező tényezők, folyamatok, melyek megkülönböztetnek az ország más területi egységeitől; - a helyi lehetőségekre, adottságokra építő fejlesztési koncepció összehangolása; - a komplex fejlődés lehetőségeinek kimutatása; - koordináció a szaktudománnyal, az országgyűlési képviselőkkel, a megyével, a civil szervezetekkel és a sajtó nyilvánosságával. A kormányzati területi- és településfejlesztési segítség és politikai megerősítése mellett a helyes erőforrásokra lehet építeni. A területfejlesztés, a tájvédelmet és a tájhasznosítás feladatait komplexen értelmezzük. A projektek az ipar és az agrárfejlesztésre, az infrastruktúrára és a településhálózatra, népességre és a társadalomra vonatkoznak. A Homokhátság természet és ember alkotta értékeinek, a Kiskunság tájsajátosságainak további feltárásáról, megőrzéséről és rehabilitációjáról a továbbiakban szólok. KJ. (folytatjuk)