Katolikus Főgimnázium, Kolozsvár, 1873
I. Némely alapnézetek az „ismeretek eredete“ körül. (Noeticai tanulmány.) Sokáig vajúdott az emberi szellem, míg egy alapjában egészséges, az idő által megtermékenyíthető eszmét producálhatott. Mi, kik e szellemet jelenleg az anyag felett uralkodó hatalomnak ismerjük, kétkedve állunk meg e magában sajátszerű jelenetnél, s tűnődve kérdjük : hol van ennek ismeretlennek látszó, de nem megismerhetlen oka? De aki az érzék-szellemi ember kettős organismusával tisztában van, könnyen legombolyíthatja a csomót, kivált ha ez organismust a fejlődés minden tünetein keresztül elfogulatlanul kíséri. A psychologok állítása szerint az ember lényege a positív és negatív elv (lélek és test) egységében határozódik. Nekünk nincs okunk ez állítással szemben külön állást elfoglalni, csak az a kérdés, hogy a két elv egysége, harmóniája eredeti-e, vagy pedig a fejlődés különböző fokain keresztül lett bevégzett egységgé? Véleményünk szerint az egységet alkotó két elv súlyegyenének megszilárdítása s így egysége időt (századokat, talán évezredeket) kívánt; e megszilárdulást a két elv folytonos hullámzásának, egymással szemben az absolut létért való küzdelemnek, a legmerevebb antagonismusnak kellett megelőzni. Ez volt a két elv (princípium) majdnem élet-halál harczának, a jövőre kiható termékek előállításában meddő, terméketlen korszaka, melyet a positív elv ideig való elnyomása s a negativ uralomra vergődésének kezdőpontja zár be. Uj tan, mely a hagyományos felfogástól — az érzék-szellemi ember őskoráról— merőben eltérő. De e subjectiv véletép oly jogosult az emberiségnek bölcsészet előtti koráról, mint annyi, újabb időben „Die Annäherung ist es einzig und allein, worauf die eigentliche Tendenz des menschlichen Geistes gerichtet ist. Diese Annäherung zum Ziele doch nicht unmöglich, wenn auch die Erreichung desselben unmöglich sein sollte.“ Krug. felkapott lelketlen theorianak ritkán indokolt, mindig főre állítása a történelem előtti korról. A negatív elv túluralma rabjává tette a kormányra jogosultabbat, a positivot, midőn ez csak az előbbiért, az előbbinek szolgálatában látszék mozogni. E kor a negatív elvnek, vagy köznyelven szólva, az állatembernek kora, melynek erőtlen alakítmányait csak gyanítani, bebizonyítani alig lehet. E két kor ragikkus éje után vajmi későre látjuk a szellembert (a positív elvet) alkotó munkásságának alanyául föllépni a létalakok megszámlálhatlan sokasága között, hogy missióját betölthesse. Itt kezdődik az ébredés kora, melyet csakhamar a lázas tevékenység, a sokoldalú munkásság kora vált föl, melyben a szellemember összes erőit mozgósítva iparkodott előre törni azon magas, lényegéhez egyedül méltó czélpont felé, mely missiójának határköve, melyet megközelíthet ugyan, de — végességénél fogva — elérni nem fog. Mintha kárpótolni akarta volna magát a szellem azon rabságért, melyet a negatív elv békéiban szenvedett................. S minő sajátos jelenségekkel találkozik itt a figyelmes vizsgáló? Mint a gyermek, ki a vegetatív élet nyűgei közül kibontakozván, kis világának minden megközelíthető alakját a kezdő buzgalmával vágyik megismerni anélkül, hogy először magát, saját metaphysicai énjét tudná vagy akarná ismerni, ép úgy a szellemember ébredésének első phasisaiban csak azt vizsgálja, mi körüle van, csak annak törekszik absolut létokát kutatni, mit érzékel, mi mint tárgy. 1*