Tükör, 1923 (11. évfolyam, 1-12. szám)
1923-09-17 / 1. szám
V FEI-ELOS SZERKESZTŐ: TÓTH SÁNDOR. SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL CLUJ-KOLOZSVÁR, „transylvánia”- szálló. "P f?Sl Románnak és magyarnak, akik ebben az országban élünk, össze kell fogni, kezet nyújtani nyíltan és becsületesen, mert ez az óra az a bizonyos tizenkettedik, amikor már azért az időért is kár, amíg a mutatóra nézünk. Ebben a gyönyörű, gazdag országban a közállapotok nemhogy közelednének, hanem egyre és ijesztőbben távolodnak attól a bizonyos konszolidációtól, mely alatt nyugalmunkat, biztonságunkat, felújulásunkat értjük valamennyien. Munkánk után élni akarunk : ez milliók és milliók vágya, imája ebben az országban s a hitet, melyet esztendők óta mardos a kétség, nem lehet és nem szabad lerombolni. Kapcsoljuk ki, románok és magyarok, egyelőre a politikát. A politizálás luxus, mi pedig most ehhez nagyon szegények vagyunk. Ráérünk majd vitatkozni, ráérünk apróbb ügyeink elintézésére. Teremtsük meg végre az országban, magunk közt a konszolidációt, melytől már a holnapunk és holnaputánunk függ. A konszolidációnak két alapfeltétele van : a munka és a munka megbecsülése. Ne nézzük azt, hogy milyen nyelven beszélünk, tekintsünk mindenkiben, aki dolgozik, egy darabka nemzeti értéket. Abban pedig, aki nem dolgozik s munkánkon élősködik, ne lássunk mást, mint ellenséget. Mert az ellenség, higgyék el végre a hatalom birtokosai, nem jön kívülről, hanem belülről. Itt élősködik derék, dolgozónépek testén. Nincs az élőseknek faja és vallása. Egyaránt termeli minden nép annál a természetes folyamatnál, melyet kiválasztásnak neveznek. A legnagyobb bűn faji kérdést csinálni, mikor a hibákat és bűnöket keressük. A hibák keresését kezdje mindenki önmagán, ez egy régi bölcs igazság s ez vonatkozik népekre és nemzetekre is. Úgy érzi várjon a románság : megtett-e mindent, hogy a körülötte élő kisebbségeknek ne legyen okuk és joguk panaszkodni? És a kisebbségek mai vezetői is tisztán álljanak e kérdés elé : megvan-e minden kellékük ahhoz, hogy két millió magyart képviseljenek s nem-e buknak meg nagy érdekek apró személyi és hiúsági kérdéseken ? Itt élünk románok és magyarok évszázadok óta s meg kell értsük és becsüljük egymást. Ha nem más, a természet, a hegyek, a völgyek, az erőt jelentő mezők és folyók parancsolják ezt ránk. Egymástól külön csak mindannyiunk kárára dolgozhatunk. S ennek az önző munkának mérges gyümölcse azt öli meg, aki a magot elvetette s dús aratást remélt. A Tükör az építés munkájának szolgálatában áll s felajánlja a maga szerény eszközeit és becsületes és tiszta szándékait. Azokkal akarunk egy uton haladni, akik a konszolidációt szolgálják. Akár románok, akár magyarok. Ez a programmunk. S ebben a programmban nem ismerünk megalkuvást s ha hangunk néha rideg és erős, ez olyan természetes, mint mikor a banditáktól megtámadott segítségért kiált- Sorstragédia. Irta : Györi Ernő. Néhány szó a tragédia hősnőjéről. Az indus legenda mondja Arvaizárók a győzhetetlen és irgalmatlan királyfiról : nem volt szíve. Irtózatos seregei élén városokat égetett fel, amelyeknek büszke falai a földdel tétettek egyenlővé és ahol nemrég még a gyermekek édes kacagása trillázott a napsugarakban, ott a lelketlen királyfi elvetette a halált és a mérges harapásu kobra-kigyók is álmélkodva sziszegtek csupán a királyfi kegyetlenségéről. És az nem könyörült meg senkin : kiirtotta az anyákat, hogy ne adjanak több életet a feldúlt földnek és szentéretű remetéket kihurcolt barlangjaikból, hogy gyönyörködjék vad katonáiban, akik e bús, magános, védtelen, felette sovány öregeket kenderkötélen felaggatták a lombos tamin-fák ágaira, ahol azok szelíden hintáztak a szélben, mint valami pokoli ősz néma, kiszáradt gyümölcsei, amig a királyfi gyöngéd tapssal fejezte ki tetszését. . . És a vad elefántok csordái tapostak neki véres országutat a virágzó falvakon keresztül, amerre a királyfi gőgös mosollyal elvonult és nem volt irgalom sem az öregeknek, sem azoknak, akik még nem ízlelték meg mohószájjal a szerelem gyönyöreit. . . Modnyák, hogy Buddha oltára előtt ölette meg a menyasszonyt s azután így szólott az érv’M ■ '!-en'.'.'-lipz : f -1 — Hiszen édes megadással karjaidban alszik a te mátkád ! . .. Mért nem esküszöl neki örök hűséget? Nem, ennek a királyfinak szívében halvány nyoma sem volt az isteni részvétnek. És,h így szól az ősi legenda, amelyet leginkább vén szénégetők mesélnek ámuló unokáiknak, késő, lomha éjszakában, ha beáll az esős évszak és a nedvesség eloltja a rőzsék vörösen lobogó füzét,— az a szívtelen királyfi egyszer egyedül lovagolt az erdőn, amikor észrevette, hogy egy kis veréb fióka kiesett a puha fészkéből, egyenesen a ravasz róka elé, amely azonnal kitátotta torkát, hogy hamm ! egy harapással kioltsa a bús, ügyetlen verébkölyök életét. . . Akkor a királyfi olyasmit érzett, amit még soha, soha. . . kardjához kapott és leugorva lováról, a kétségbeesetten csipogó madárfióka védelmére sietett. . . Egy pillanat. . . Már-már odaért, amikor a róka elkapta a menekülő kismadár szárnyát és eltűnt gyönge zsákmányával a bokrok sűrűjében .. . Nem én mondom, a vén indiai szénégetők lelkén száradjon, ha nem igaz , akkor a szívtelen Arvaira királyfi szeméből könny csordult ki és soha, soha többé élő lelket nem bántott ... De megbánva véres bűneit, elvonult napnyugat felé egy irdatlan rengetegbe és mint alázatos, siró remete fejezte be földi életét. .. Mi, akik most élünk ezen a világon, valamennyien Arvaira királyfiak vagyunk ... Országok rombadőlnek, folyók sodorják partra a viaszsárga arcú hullákat, égő házakból százezrek bomlott üvöltése zeneiül, őrült anyák halk altatódalt dúdolnak halott gyermekeiknek : mit bánjuk mi ! . . . De íme, nézzétek : egy szürke ember-verebet emelek fel a porból, aki némán hanyatlott el a véres tornán, amit életnek hívnak . . . ÓT' nézzétek e tragédia hősnőjét, a könnyű, vidám táncosnőt, millió és millió szívtelen Arvaira királyfiak, hátha még tudtok sírni . . . Vásári szerelem. A tragédia hősnőjét, Dán Niels kisaszszonynak hívják és jelenleg egy kolozsvári mulatóhelyen táncol. Niels kisasszony, bármily szőke és légies, egy porszem a végtelen éjszakából, aki csillog és lobog és néha elég, a szerelem vásárán, ahol habkönnyű tüllruhája lángol a reflektorok vérző tűzében ... Ó, bizonyára ki is találtátok már: Niels kisasszony szegény, szőke táncosnő, banális árucikk részeg és szentimentális gazdagok számára . . . Nos, ennek a boldogtalan Niels kisasszonynak a történetét sokan ismerik: valaki szerette szegény táncosnőt, aki nem tudta máskép megoldani ezt a problémát, mint egy revolverrel ... A fegyvert először Niels kisasszony homlokára illesztette az őrült szerelmes, azután önmagát lőtte fejbe. Niels kisasszonyhoz kegyelmes volt a végzet : felgyógyult, míg az elszánt szerelmest kivitték a csöndes kisvárosi temetőbe . . . Ezt tette a sors Niels kisasszonnyal. Banális, rendőri hír. Az elátkozott. És a rendőrök tovább kutattak : nem két ember élete érdekelte őket, hanem a titokzatos browning . . . Hogy került a fegyver az öngyilkos kezébe ? A detektívek elszéledtek az éjszakában.Jók, bér avalamikor a szerelem vásárán. Niels kisasszonyt átkozta az idegen. És így szólt : én tönkrementem . . . legyen Niels is átkozott . . . Akkor mindenki nevetett rajta, a szőke táncosnő is ... Később az idegen eljött a mulatóhelyre és eladogatta holmijait. . . Egy téli bunda . . . Arra akadt vevő . . . Óra, óralánc, zománcos amulett ... Jó áron elkelt. Akkor az idegen egy revolvert hozott. Remek fegyver volt, könnyű, nemes browning ... Az emberek megbámulták, de senkinek sem volt kedve hozzá..Igaz, egy kicsit drágállották is talán. Nézzék meg, mondta az idegen, ezt a bonyolult és mégis oly kifogástalanul tökéletes szerkezetet, minden pénzt megér. Valaki szólott . Valóban szép darab, adja ide. Az idegen furcsán mosolygott. Önnek olcsóbban is adom. Látom, hogy ért a fegyverhez . . . A vásár megköttetett. Az idegen, aki megátkozta valamikor Niels kisasszonyt, mosolyogva tovább állt... Többé nem is látták ott soha. De három nap múlva, a vevő a revolvert Niels kisasszony homlokára illesztette, aki véresen hanyatlott el . . . Azután önmagát lőtte agyon. Ezeknek az „adómenteseknek“ nincs üzlethelyiségük, nincs házuk, sőt a legtöbbnek még rendes lakása sincs. Utaznak. Az útvonaluk Bécs, Budapest és Bukarest között van s így számukra Nagyvárad, Kolozsvár, Arad, Temesvár, csak egy-egy állomás. Ezeken az állomásokon néha hónapokig várnak, ha nem egyébre, egy kedvező üzleti alkalomra. S ezalatt fejedelmileg élnek. Elegáns hotelekben laknak. A legelső éttermeket látogatják s a legjobb vendégei a bároknak és mulatóknak. A háború alatt táncosoknak hívták őket, most valutáznak, csempésznek, kijárnak s hasonló kitűnő üzletekkel foglalkoznak. A vagyonuk, a keresetük kiszámíthatatlan s ellenőrizhetetlen. Az bizonyos, hogy nem egy közöttük vagyonokat keres. A pénzügyi hatóságok nagyon leleményesek abban, hogy lehet minél több adót az „alanyból“ kipréselni. Valami módot csak lehetne találni arra is, hogy ezeket az élősdieket megadóztassák. Ha másként nem, a legdrasztikusabb eszközzel, adózási razziákkal. De félős, hogy itt is a már agyonadózott közönséget molesztálnák. Akiket nem érint az adókivetés. A különböző adókivető bizottságok még nem fejezték be a munkájukat, szorgalmasan folyik az adókivetés és a behajtás. A pénzügyi hatóságok olyan hatalmas apparátussal dolgoznak, hogy azt lehetne hinni, hogy senki sem tud kibújni az adókivetés alól. De ez csak látszat. Mert míg a kereskedőket, iparosokat, orvosokat, ügyvédeket, sőt művészeket és írókat horribilis adókkal sújtják, addig egész csomó „adóalany" hárítja el magától azt a megtiszteltetést, hogy a közterhek viselőben részt vegyen. Ara 2lej 1923. szeptember 17. a muammown XI. évf. 1. szám MEGJELENIK MINDEN HÉTFŐN 7 . A magyar színészet büszkesége egy pesti lebujban, Kávéházi artistákkal lép fel Dezséri Gyula o’.sTLiil iCIop . i tus ic.'t/afiu .hp‘Or Dezséri Gyuláról, a kolozsvári Magyar Színház örökös tagjáról, aki három évvel ezelőtt hetven éves fejjel szánta el magát arra, hogy Budapestre repatriáljon. Dezséri Gyulának, aki a legnagyobb magyar színjátszók egyike, Kolozsvár volt a városa, idetartozik ő hozzánk s annak idején minden szerződési ajánlatot, mely Budapestről jött, kereken visszautasított. Leánya, Dezséri Emma és vajé, a kedves, de mindig fantasztikus terveken ábrándozó Gálosi Zoltán vették rá az öreg művészt, hogy hagyja itt Kolozsvárt, az ő színházát, a felesége virágos sírját a házsongárdi temetőben, régi barátait, megszokott vendéglőjét és szaladjon öreg lábaival rózsaszínű álmok után fel a magyar fővárosba . . . Mindenki tudja, hogy mennyit csalódtak azok, akik könnyelműen hűtlenek lettek ehez a földhöz. A legnagyobb csalódás azonban a mi drága öreg Dezséri bácsinkat érte s ami vele történt, azért a pesti magyarok és keresztények helyett mi, erdélyiek szégyelljük magunkat. Küzdelem után jutott egy kis szobához,, szerződést a Nemzeti Színház helyett a Rennaissance Színházban kapott, ahol az igazgató egy volt kolozsvári újságíró, Harsányi Zsolt, inasszerepeket játszatott a magyar művészet veteránjával. Abban az országban, ahol oly kevés már az érték, nem tudták megbecsülni Dezséri Gyulát. Budapesten, ahol báró Horváth Emil és társai palotákat vásárolhattak, csak padlásszoba jutott Dezséri Gyulának. De ez sem sokáig, mert kitették végül is a nyomorúságos kis odújából. Megtörtént vele az is, hogy szeptemberben nem kapott szerződést. Szaladgált az öreg Dezséri szerződés után, volt néhány régi erdélyi barátja, akik exponálták érte magukat, de hiába. A nagy pesti színházak, elsősorban a Nemzeti, nem szerződhette Dezsérit. Ezt írták meg a héten a kolozsvári lapok, most pedig a Szinház és Társaság közli budapesti értesülés alapján, hogy Dezséri Gyula mégis kapott