Dolgozók Lapja, 1972. április (27. évfolyam, 78-101. szám)

1972-04-02 / 79. szám

1972 április 2, vasárnap DOLGOZOK LAPJA Kis Dénes. — Hát a tojásdobálásra em­­lékszel-e — kérdezte régi falu­beli ismerősöm, akivel csak­nem húsz éve találkoztunk utoljára. Ő is Pesten él. — Húsz év? ! — hihetetlen­kedve ingattuk a fejünket, mintha nem is velünk történt volna. Az ember hajlamos ar­ra, hogy az idő múlását csak másoknál érzékelje. A régi barátok, ismerősök arcvonása sem változik meg annyira szá­munkra, hogy ne ismernénk rá a hajdani kamasz­ arcra. Kü­lönösen, ha együtt jártunk is­kolába. — Hogyne emlékeznék a to­jásdobálásra, a húsvét hétfői locsolkodásra! — mondom, és a vállára ütök. A szótól-e, vagy a mozdu­lattól, jól látom magunkat templom alatti réten. Nagy ív­ű­ben hajigáljuk a festett hús­véti tojásokat. Megvillan kék, piros, tarka színük a tiszta ég alatt, és furcsa tottyanással hullnak a márciusi vagy ápri­lisi rét puha füvére. Ritka eset volt, hogy eltörött volna egy is! — Hát arra a húsvétra, és nagyszombatra emlékszel-e? — s a szavakat megnyomja. Hirtelenében nem kapcsolok. — Melyikre? — A negyvenötösre...— Szélesen mosolyog és már én is emlékszem. — Haha... — mondom, de nem mosolygok, mert az az egy nagyszombat és húsvét, elüt a többitől. Akkor élt még a nagyanyám és a nagyapám. Negyvenöt nagypéntekjén Laci barátom­mal a kertek alatt ásott és sebtében befedett „bunker­ben” őrizt.­k a teheneket, ne­hogy a németek elhajtsák. Több, mint egy hétig ott alud­tunk, hátul, a domboldalba vágott, ideiglenes istállóban. Aztán következett a nagycsü­törtök. Akkor a harangok „nem mentek Rómába”. Amint a németek elhagyták a falut, mindenki a hegyre igyekezett A „hegy” Zalában dombot je­lent. A présházakba szorult a falu népe. A németek még az utc­ai kis hidakat is felrobban­tották. Mindenki azt hitte, nagy harc lesz. Két dombsor közötti völgy­ben, a „Vargyasban” vártuk a világ változását. Mi kilenc-tíz évesek voltunk. Nem sokat tö­rődtünk azzal, hogy a völgy felett, csaknem egy napon át, vijjogva szálltak az aknák, az ágyúk lövedékei. Élveztük az izgalmat. Aztán csend lett. Nagyszombaton szállingózni kezdtek vissza, a három kilo­méterre lévő faluba az embe­rek. Nagyapám rosszul volt. Sze­kéren, párnák közt fekve vit­ték vissza a faluba. Pedig nemrég még kiabálva ígért po­font a csendőrnek fiatal, leventepuskás meg egy katoná­nak, amikor lövészárok-ásásra akarták elvinni. — Pont egy első világhábo­rús rokkantat, egy hatvanöt éves embert akartok tik el­vinni árkot ásni! Ástam én eleget az Isonzónál, — kiabál­ta a csendőröknek, dühében — amikor tik tegezve még pelenkásak voltatok! A csend­őr meg a katona elvörösödött. „Nem úgy van az... !” — kezdte, de akkor a nagyapa, a szelíd, ősz hajú kis öreg való­ságos tigris lett. — Takarodja­tok ki a házamból! Majd pont itt állítjátok meg a ruszkit!... Akkor már a Balaton felől napok óta mozgott az ég alja. Éjjel látni lehetett a villaná­sokat is. — Ki innen! — El­mentek, és én nagyon csodál­tam bátor nagyapámat. — Ó, persze, hogy emlék­szem! — mondom újra a ba­rátomnak és pillanatok alatt megélednek bennem a negy­venötös húsvét képei. Arra már nem emlékszem, hogy áp­rilis napjaira esett-e húsvét, vagy március végére. De a képek elevenek. Amikor visszaértünk a falu­ba, nagyapa otthon is került. Nagyszombat volt ágyba és elmaradt a feltámadási körme­net. Másnap derűs napra vir­radt a falu. Csönd volt lövés sem hallatszott. Dél Egy is elmúlt, amikor egy kis tatár, meztelen karddal végigsétált az utcán. Aztán jöttek a töb­biek. Szürkék voltak és lósza­­gúak. Mi gyerekek nem fél­tünk. Sokan elbújtak, de nem úgy nagyanyám, a pattogós, szókimondó, szikár öregas­­­szony. Neki már az sem tet­szett, hogy annyi toltak be a szobába. „talicskát” kerekes géppuskák voltak. — Tönkreteszitek mat! — porolt velük, a padló­mert büszke volt a korhadó, hasa­­dozott hajópadlóra. De a szür­ke köpenyesek csak nevettek. Körülvették, és egyszerre csak elkezdtek valamit mutogatni, beszélni. Liszt került elő és to­jás. Egy egész kosár tojás. Mu­togattak beszéltek. — Tudom is én mit karattyoltok! — mondta nagyanyám. Aztán az egyikük megfogta és bevezette könyökénél fogva a konyhába. Nagyapa ott feküdt. A katona felkiáltott. Már nem tudom mit, levette a falról a pala­csintasütőt és mutogatott. Végre nagyanyám is megér­tette, mit akar. — Ááá... Palacsinta kell nektek? ! — kikapta a kezük­ből a sütőt, és vette a lábaso­kat, keverte a palacsintának valót. Akkor még csak öt-hat katona volt ott. Nemsokára pattogott a tűz és sültek a pa­lacsinták. A katonák nevetve ették, dobálták egymásnak forró tésztát. Nem tudom há­n­nyat süthetett a nagymama, amikor elfogyott a vágott fa. — Fát! — mondta. — Vágja­tok! — és ő is mutogatott. Megértették, és mutatták, hogy hoznak, amennyi csak kell. Nem kell nekem a másé! — mondta nagyanyám. — Van nekem is! Ott a fűrész, a fej­sze, vágjatok! Fűrészeltek, vágtak! De egyre többen lettek. Nagy­anyámról folyt a víz. — Hát hányan vagytok még? — kiabálta. — Az isten se győzi, a fene a hasatokba! — a katonák nevettek és bíz­tatták, hogy süssön csak. De a nevetésük annyira felbosszan­totta a nagyanyát, hogy a pa­lacsinták egyre lettek, végül már vastagabbak kézvastag­­ságúakat sütött. A katonáknak ez nem tetszett, és valamelyi­kük mérgesen mutogatott. — Mutogathatsz! Mit bánom én! Akkor se sütök többet! Az is­tenit a hasatoknak!... — oda­vágta a sütőt és leroskadt az ágyra, de még mondta a ma­gáét. Olyannyira, hogy még a nagyapa is, aki sose volt vala­mi vallásos ember, megsokall­ta, és azt mondta: — Hagyd már, Kati, fogd be a szád! Mégiscsak feltámadás van ma!.... — Hát, persze, emlékszem arra a húsvétra is! — mond­tam a barátomnak. — Én is... — Elgondolko­dott. — Te, mit gondolsz, mostani gyerekek is dobálják a a tojást ott a réten? — Nem tudom... — vála­szoltam és az jutott eszembe, kár, hogy elmúltak azok a húsvétok. Kár, hogy nem hal­latszik gyereknevetésünk az otthoni réteken. Húsvéti palacsinta A következő pillanatban fültépő reccsenést hallott és irtóztató erő röpítette a ma­gasba, mint csúzli a kavicsot. Elsötétedett a világ előtte. Hirtelen reflektorok gyúltak fel, s izzó fényárba borult az éjszaka. Szemjonov alezre­des, a szovjet teherautó kara­ván parancsnoka döbbenten ugrott le az első kamion ve­zetőfülkéjéből. A hatalmas kerekei alatt gépkocsi véres gomolyaggá gyúródva hevert a két ló, a paraszt és a sze­kér. Néhány másodperc múl­va már mellette álltak a töb­bi kocsi pilótái is. Szemjonov tagbaszakadt sofőrje károm­kodott, akár a jégeső. — Nem volt kivilágítva a szekér, a teremtésit! — Valaki ült csin! — szólt közbe még a ko­valaki. — Azt is láttam, amikor le­ugrott! Hova lehetett? — Leugrott, barátom? Le­repült, akár egy ágyúgolyó! •— kiáltotta az alezredes. — Elvtársak! Csatárlánc! Meg­keressük! — Zseblámpák vil­lantak és a szovjet katonák nekivágtak a mezőnek. Me­nyét a vad ropogásra esz­mélt fel, ahogy a katonacsiz­mák alatt beszakadt a magas hóra fagyott jégkéreg. Feltá­­pászkodott és megpróbált el­futni. Épp Szemjonov előtt ugrott föl. Az alezredes szem­villanás alatt átnyalábolta. rm üstént észrevette, hogy a foglya egy kisfiú. Olyan gyengéden vitte az ismét elalélő legény­két, mint újszülött kölykét a tig­ris. „Egek!” döbbent meg m­agas, izmos, idősebb, dere­a­sedő halántékú, barna férfi. f.Akár a pihe, olyan könnyű főz a hosszú legényke! Mintha a rumit se vinnék!...” _ A városi rendőrkapitány dühösen nevetett, amikor Szemjonov belépett a szobá­jába Menyéttel. Izgatottan ki­áltott fel: — Á, továris podpolkovnik! Ez aztán a remek fogás! Ezt a kis gazfickót két napja körözzük! Maguktól mit lo­pott el? — Bolondság! Elütöttünk az országúton egy kivilágítat­­lan parasztszekeret! Ez a kis­fiú az eset egyetlen élő szem­tanúja, aki igazolni tudja, hogy mi ártatlanok vagyunk! Kerényi, a rendőrkapitány, akinek csak a zubbonya volt egyenruha és két napja lé­pett hivatalba, de azóta szem­­hunyásnyit sem aludt, fárad­tan bólintott: — Rendben van, alezredes elvtárs! Akkor is ki kell hall­gatnom! Neved? Apád? Anyád? Hol laksz? — hadar­ta vörösre gyulladt szemmel és forrt benne a méreg, hogy még ezzel a kis csibésszel is őt terhelik. Más sem kellett neki, minthogy meglássa. Menyét pimaszul elmosolyo­dik, amikor odavágja: — Ahol éppen rámestele­dik, nagyságos uram! Kerényi áthajolt az íróasz­tala fölött és nyakon csördí­­tette Ferit. Inkább csattant, mint fájt, de Menyét úgy üvöltött, mintha élve nyúz­ták volna. Szemjonov rákveresen pat­tant kapott:föl és a revolveréhez — Sztoj! Arra kértem önt, hallgassa ki ezt a boldogta­lan kis penészvirágot, nem pedig arra, hogy üsse agyon! — Az idős alezredes alig tud­ta elengedni a revolvere mar­kolatát: — Ez... fasiszta módszer! Mi pedig: kommu­nisták vagyunk! A magyar rendőrtiszt már röstellte magát, hogy így elvetette a suly­kot, hiszen titokban ő is saj­nálta ezt a kis vézna köly­kök Sápadt volt, esett, ma­gános, rongyos és bűzlött szegénységtől. Hanem a zász­ó­ló becsületét meg kellett vé­denie a rendőrkapitánynak: ■— Ügy, úgy! Csak védje! Adjon még lovat is alája! Tudja, ki ez a szemétláda? A város egyik legveszedelme­sebb tolvaja! Ha tudni akar­ja az alezredes elvtárs, tulajdon két szememmel lát­a­tam annak a háznak a pad­lásáról, ahol rejtőzködtem, hogy ez a kis csibész, két-há­­rom naponként ellopott egy­­egy villanymotort a Steiner­ Ruhagyárból! Neki köszön­hetjük, hogy nem tudjuk megindítani a termelést a gyárban! Szemjonov ajkába harapva hallgatott. Nem tehetett róla, valahogyan nagyon a szívébe zárta ezt a kis nyápic köly­­köt és a leghatározottabban érezte róla, hogy valahol ár­tatlan. Hirtelen bökte ki: — S azt már megkérdezte tőle, hogy... miért lopott? Az alezredes ezt a feleletet várta, ezért rábólintott, ami­kor a tolmács megszólalt: — Jelentem, azt mondja, azért mert éhes volt! S­zemjonov alig tudta megállni, hogy föl ne kacagjon. Eszébe ju­tott 1919, a saját gyermekko­ra. Falkákba verődve kóbo­roltak, örökké üresen horgott a gyomruk és csak vasúti mozdonyt, parazsat, meg az égről csillagot nem loptak, hogy elverhessék gyötrelmes éhüket. A kulákok odalöktek nekik egy-egy tányér bors­csot, egy cipőt meg egy da­rabka avas szalonnát és meg­engedték, hogy ott alhassanak a szénapajtájuk padlásán­. Az ősz halántékú csuda jó kedve alezredesnek kerekedett. Végtelenül boldog volt, hogy nem kellett kis magyar vé­dencében csalatkoznia. Lám, csak az éhség kényszerítette szegénykét a lopásra. Minden­kit végigkínált hosszú szopó­­kás Kazbek-cigarettával, az­tán Menyét vállára csapott s cinkosan reákacsintva dö­rögte a meglepett, értetlenül hunyorgó fiúnak: — Semmi baj, kisfiam! Et­től te még miniszter is le­hetsz! — Amikor a tolmács is kimondta „min­iszter”, vi­dáman belekarolt a nyakigláb legénykébe: — Gyere, ga­­lambocskám! Legfőbb ideje, hogy jól megvacsorázzunk. Már biztosan megfőzték a scsit a szakácsok! Másnap már kora reggel visszahozott mindent Szem­jonov egyik teherautója az alméni malomból. A szovjet teherautó-pilóták segítették visszaszerelni a helyükre villanymotorokat és még az­a nap délben megindult ismét a munka a Ruhagyárban. Me­nyéten lötyögött a felnőttr­e szabott pufajka, kocsma meg a csizma. Mégis, mint az ár­nyék, mindenüvé követte a szovjet alezredest a Ruha­gyárban. L­egföljebb arról lehetett­­ csalhatatlanul megál­lapítani, hogy gyerkőc van a pufajkában, hogy áll­kapcsa, mint az örökmozgó, állandóan őrölte a kockacuk­rot, amellyel valamennyi zse­bét degeszre tömték a szov­jet szakácsok. BATTONYÁTÓL Nemes­­medvesig, 1944. szeptember 23-tól 1945. április 4-ig. Több mint hat hónap, ádáz, elkese­redett harc. A debreceni pán­céloscsata, a tiszai átkelés, a parlamenterek legyilkolása, Budapest ostroma, a dunántú­li „Margitvonal” szétzúzása — címszavak Magyarország fel­szabadításához. Mögöttük — 27 év távlatában is — a vé­res valóság rejlik, a szovjet katonák áldozata egy ország életének jobb sorsra fordulásá­ért. A következőkben a II. világháború e féléves fejeze­tének történetéből villantunk fel néhány részletet. Nem is­meretlenek. Mégis különös ér­dekességet adhat nekik, hogy elbeszélőik a felszabadító szovjet csapatok parancsno­kai. Ami új: a magyarorszá­gi harcok a szovjet vezérkar­ból nézve. Sztyemenko had­seregtábornok, a Varsói Szer­ződés törzsfőnöke 27 évvel ezelőtt, — mint a vezérkar hadműveleti csoportjának fő­nöke — közvetlenül is részt vett a haditervek kidolgozá­sában. „Ahol a győzelmet ko­vácsolták” — 1969-ben ma­gyarul is megjelent — memo­árja után, most a „Znamja” című folyóirat hasábjain „Európa közepén” címmel emlékezett meg a magyaror­szági harcokról. A következő idézet, amely e harcok jelen­tőségét méltatja, onnan szár­mazik : „Magyarországot felszaba­dítva, a szovjet csapatok a szövetséges Csehszlovákia te­rületére léphetnének, amely közvetlenül szomszédos a hitleri birodalommal és így délről bekeríthetnék Németor­szágot. És innen már csak né­­hány száz kilométer a fasiszta fenevad barlangja. Magyaror­szág felszabadítása lényegesen megváltoztatná a hadi helyze­tet Olaszországban, Jugoszlá­viában, Görögországban, és Albániában. Hátbatámadással fenyegetnénk az ezekben az országokban harcoló német csoportosulásokat és elvág­nánk a német területre való visszavonulásuk útját. Mindez új és szerfölött fontos eleme lenne az európai hadihelyzet­nek.” 1934. szeptember 23-án Brjuhov százados és Makszi­­mov főhadnagy vezetésével Battonya térségében magyar földre gördültek az első szov­jet páncélosok. A 18. önálló harckocsi-hadtesthez tartoz­tak. Az egyetlen olyan szov­jet egységhez, amelynek ka­tonái az első naptól az utolsó­ig részt vettek a magyaror­szági harcokban. Három nap­pal később felszabadult Ma­kó, elsőként a magyar városok közül. Az azt követő néhány napról így írt Malinovszkij marsall, a 2. Ukrán Front pa­rancsnoka „Budapest, Bécs, Prága” című könyvében: „Az élet Makón gyorsan visszazökkent a kerékvágásba és ehhez nagy mértékben hoz­zájárultak a szovjet csapatok. Katonáink kijavították a hit­leristák által felrobbantott Maros-hidat, amely összekö­tötte a várost a környező falvakkal. Lényeges segítsé­get nyújtottak a három kon­zervgyár helyreállításához is. A gyárak igazgatását a mun­kásgyűléseken megválasztott bizottságok intézték... A vá­ros körül elterülő földeken új­ra megindultak a félbehagyott őszi mezőgazdasági munkák... Íme egy kis város, Makó, ahonnan lényegében elkezdő­dött Magyarország felszabadí­tása, már a hátunk mögött maradt. A LAKOSSÁG meleg szere­tettel búcsúzott el a szovjet harcosoktól, akik kivívták a tiszteletet önzetlen magatartá­sukkal, segítségükkel. Min­denféle jóval kínálták őket, természetesen hagymával is. A lakosság hálás volt a har­cosoknak azért is, mert meg­mentették a pusztulástól a város közelében lévő Árpád­kori ősi templomot.” De ez még mindig csak a kezdet volt. 1944. október 6- án indult meg a debreceni hadművelet és ,nem egészen egyhónapos kemény harc után a Tiszántúl szabad volt. Megkezdődhetett a harc Bu­dapest elfoglalásáért. A hit­lerista parancsnokság és a szálasisták a magyar főváros körzetében hatalmas védelmi vonalat létesítettek, amely széles félkörívben fedezte Bu­dapestet keletről és szárnyai­val a Dunára támaszkodott. A nagy várost hosszú ostromra készítették elő. A hitleristák itt összpontosították a „Dél” hadseregcsoport fő erőit és a magyar katonák egy részét. Jelentős fegyver, lőszer, élel­miszer, halmoztak gyógyszerkészleteket fel. Mindez egy célt szolgált: sokáig lekötni erőinket, nem engedni a szovjet katonákat a Biroda­lom határaihoz és nyugatra. De sem a német fasiszták és magyar csatlósaik ellenál­lása, sem pedig a természeti körülmények nem akadályoz­hatták meg, hogy december­ben bezáruljon Budapest kö­rül a 2. és a 3. Ukrán Front ostromgyűrűje. És ekkor a II. világháborús náci gaztettek bűnlajstroma egy újabb feje­zettel bővült. A tények is­mertek. 1944. december 29- én Malinovszkij és Tolbuhin marsall közös ultimátumában szólította fel a fővárosban lé­vő német és magyar csapatok parancsnokát, tegye le a fegy­vert, kímélje meg csapatait és a várost a felesleges, értel­metlen pusztulástól. A vá­lasz: Steinmetz és Osztapenko kapitányok, a parlamenterek legyilkolása. N. A. Nyecsepo­­ruk, a 66. gárda-lövészhadosz­­tály helyettes törzsfőnöke, aki Steinmetz útjának megszerve­zéséért felelt, a szemtanú hi­telességével számol be a hal­latlan bűncselekményről. zászlóval felszerelt gépkocsi! Benne a parlamenterek. Mi­után áthaladtunk csapataink hadrendjén, Lipszkijjel együtt kiugrottunk és a gépkocsit visszaküldtük. Nagy, ritka pelyhekben esett a hó. Hátrafordultam és megláttam a parlamenterek gépkocsiját, amely valami miatt lelassított és egy kicsit lemaradt. 25—30 méternyire az ellenség peremvonalától kimentem a műút bal oldalán lévő útpadkára, a németek felé néztem és megmutattam Steinmetznek az utat. — Előre! — mondtam. Steinmetz felemelte a kezét és bólintott. Abban a pilla­natban hatalmas robbanás kábított el minket. A gépko­csi a levegőbe repült. Az ut­cát fekete füstgomolyagok töltötték meg és égésszag ter­jengett. A gépkocsit az em­­­berekkel együtt egy gépágyú lövedéke rombolta szét. A műút ezen a szakaszon lángba borult. Azonnal Lipszkijre kiáltot­tam: Petya! Mentsd a száza­dost! Lipszkij a kocsihoz fu­tott és ott elesett. Úgy tűnt, megsebesült. Odafutottam hozzá és megláttam a halán­tékán vékony csíkban lefutó vért. Már halott volt... Tüzet nyitottak ránk. Ezalatt gépkocsi felől csendesen nyö­n­szörögve kúszott felém a sú­­lyosan sebesült Kuznyecov hadnagy. Megragadtam és az első útbaeső sarokház ablak­mélyedéséig vittem... Majd kézzel jelt adtam egységeink­nek, nyissanak tüzet. A hit­leristák észrevették, hogy a földön kúszunk és utánunk eredtek... Géppisztolyosaink jutottak segítségünkre. Tüzet nyitottak és gránátokat dob­tak az utánunk lopakodó németekre. Kúszva érkeztünk csapatainkhoz... A sebesült Kuznyecovot kórházba küldtük. Okvetlenül vissza kellett hoznunk megölt bajtársainkat is. A százados holtteste 20 méterre feküdt az ellenség peremvonalától, gépkocsivezetőé még közelebb.a A feladat végrehajtását Na­­zarkov felderítő csoportjára bíztam. A sötétség beálltával a felderítők állandó tűzben, életüket kockáztatva közelítet­ték az utcán és csak december 30-án reggel 4 órakor sikerült kihozniuk a százados holttes­tét. A megölt gépkocsivezetőt a fasiszták átvitték magukhoz. — Átkutatták a századost? — kérdeztem. — Igen. A csomagot a fel­ső zsebéből vettük ki. Semmi más nem volt nála. A borítékot vastagon lepte be a vér. Benne volt a beke­rített csapatoknak és parancs­nokságnak szóló ultimátum.” A válasz nem késett. A szovjet harcosok rettenetes dühhel és elszántsággal indí­tották meg az ostromot, amely másfél hónapig tartott. Budapest felszabadítása után már az sem segíthetett a né­meteken, hogy megmaradt­­ páncélos elit alakulataik egy részét nyerték. Magyarországra vezé­rly Varsó alól a 4. SS páncéloshadosztályt, a nyit­„Én már tudtam, hogy had­­gáti frontról pedig az arden­­osztályunk térségében a ■ Ve­­csés-Pestszentlőrinc—Kispest műúton fognak haladni a par­lamenterek. Megismételtem a parancsot. Kuznyecov ezredes átnyújtotta Steinmetznek a le­pecsételt borítékot, amelyben az ultimátum volt. Sok sikert kívánt. Steinmetz a gépkocsi mellett állt, én pedig felderí­tőimmel jól megerősítettem a két nagy fehér zászlót, az egyiket hátul, a másikat elől — a kocsi porvédő üvegénél. Aztán Lipszkij felderítővel együtt beültem az első — is­mertetőjel nélküli — gépko­csiba. Elindultunk a peremvo­nal mentén 200 méternyire mögöttünk haladt a két fehér nő­i támadást végrehajtó „Hitler Adolf testőrsége” elne­vezésű 6. SS páncéloshadsere­get. 27 évvel ezelőtt 1945. április 4-én a Szovjet Tájé­koztatási Iroda szűkszavú je­lentésben adta hírül a világ­nak: „A március 16. —­ április 4. közötti időben végrehajtott előretöréssel a 2. és 3. Ukrán Front csapatai befejezték Magyarország egész területé­nek felszabadítását a néme megszállóktól.” Zalai István á

Next