Dolgozók Lapja, 1972. április (27. évfolyam, 78-101. szám)
1972-04-02 / 79. szám
1972 április 2, vasárnap DOLGOZOK LAPJA Kis Dénes. — Hát a tojásdobálásra emlékszel-e — kérdezte régi falubeli ismerősöm, akivel csaknem húsz éve találkoztunk utoljára. Ő is Pesten él. — Húsz év? ! — hihetetlenkedve ingattuk a fejünket, mintha nem is velünk történt volna. Az ember hajlamos arra, hogy az idő múlását csak másoknál érzékelje. A régi barátok, ismerősök arcvonása sem változik meg annyira számunkra, hogy ne ismernénk rá a hajdani kamasz arcra. Különösen, ha együtt jártunk iskolába. — Hogyne emlékeznék a tojásdobálásra, a húsvét hétfői locsolkodásra! — mondom, és a vállára ütök. A szótól-e, vagy a mozdulattól, jól látom magunkat templom alatti réten. Nagy ívűben hajigáljuk a festett húsvéti tojásokat. Megvillan kék, piros, tarka színük a tiszta ég alatt, és furcsa tottyanással hullnak a márciusi vagy áprilisi rét puha füvére. Ritka eset volt, hogy eltörött volna egy is! — Hát arra a húsvétra, és nagyszombatra emlékszel-e? — s a szavakat megnyomja. Hirtelenében nem kapcsolok. — Melyikre? — A negyvenötösre...— Szélesen mosolyog és már én is emlékszem. — Haha... — mondom, de nem mosolygok, mert az az egy nagyszombat és húsvét, elüt a többitől. Akkor élt még a nagyanyám és a nagyapám. Negyvenöt nagypéntekjén Laci barátommal a kertek alatt ásott és sebtében befedett „bunkerben” őrizt.k a teheneket, nehogy a németek elhajtsák. Több, mint egy hétig ott aludtunk, hátul, a domboldalba vágott, ideiglenes istállóban. Aztán következett a nagycsütörtök. Akkor a harangok „nem mentek Rómába”. Amint a németek elhagyták a falut, mindenki a hegyre igyekezett A „hegy” Zalában dombot jelent. A présházakba szorult a falu népe. A németek még az utcai kis hidakat is felrobbantották. Mindenki azt hitte, nagy harc lesz. Két dombsor közötti völgyben, a „Vargyasban” vártuk a világ változását. Mi kilenc-tíz évesek voltunk. Nem sokat törődtünk azzal, hogy a völgy felett, csaknem egy napon át, vijjogva szálltak az aknák, az ágyúk lövedékei. Élveztük az izgalmat. Aztán csend lett. Nagyszombaton szállingózni kezdtek vissza, a három kilométerre lévő faluba az emberek. Nagyapám rosszul volt. Szekéren, párnák közt fekve vitték vissza a faluba. Pedig nemrég még kiabálva ígért pofont a csendőrnek fiatal, leventepuskás meg egy katonának, amikor lövészárok-ásásra akarták elvinni. — Pont egy első világháborús rokkantat, egy hatvanöt éves embert akartok tik elvinni árkot ásni! Ástam én eleget az Isonzónál, — kiabálta a csendőröknek, dühében — amikor tik tegezve még pelenkásak voltatok! A csendőr meg a katona elvörösödött. „Nem úgy van az... !” — kezdte, de akkor a nagyapa, a szelíd, ősz hajú kis öreg valóságos tigris lett. — Takarodjatok ki a házamból! Majd pont itt állítjátok meg a ruszkit!... Akkor már a Balaton felől napok óta mozgott az ég alja. Éjjel látni lehetett a villanásokat is. — Ki innen! — Elmentek, és én nagyon csodáltam bátor nagyapámat. — Ó, persze, hogy emlékszem! — mondom újra a barátomnak és pillanatok alatt megélednek bennem a negyvenötös húsvét képei. Arra már nem emlékszem, hogy április napjaira esett-e húsvét, vagy március végére. De a képek elevenek. Amikor visszaértünk a faluba, nagyapa otthon is került. Nagyszombat volt ágyba és elmaradt a feltámadási körmenet. Másnap derűs napra virradt a falu. Csönd volt lövés sem hallatszott. Dél Egy is elmúlt, amikor egy kis tatár, meztelen karddal végigsétált az utcán. Aztán jöttek a többiek. Szürkék voltak és lószagúak. Mi gyerekek nem féltünk. Sokan elbújtak, de nem úgy nagyanyám, a pattogós, szókimondó, szikár öregasszony. Neki már az sem tetszett, hogy annyi toltak be a szobába. „talicskát” kerekes géppuskák voltak. — Tönkreteszitek mat! — porolt velük, a padlómert büszke volt a korhadó, hasadozott hajópadlóra. De a szürke köpenyesek csak nevettek. Körülvették, és egyszerre csak elkezdtek valamit mutogatni, beszélni. Liszt került elő és tojás. Egy egész kosár tojás. Mutogattak beszéltek. — Tudom is én mit karattyoltok! — mondta nagyanyám. Aztán az egyikük megfogta és bevezette könyökénél fogva a konyhába. Nagyapa ott feküdt. A katona felkiáltott. Már nem tudom mit, levette a falról a palacsintasütőt és mutogatott. Végre nagyanyám is megértette, mit akar. — Ááá... Palacsinta kell nektek? ! — kikapta a kezükből a sütőt, és vette a lábasokat, keverte a palacsintának valót. Akkor még csak öt-hat katona volt ott. Nemsokára pattogott a tűz és sültek a palacsinták. A katonák nevetve ették, dobálták egymásnak forró tésztát. Nem tudom hánnyat süthetett a nagymama, amikor elfogyott a vágott fa. — Fát! — mondta. — Vágjatok! — és ő is mutogatott. Megértették, és mutatták, hogy hoznak, amennyi csak kell. Nem kell nekem a másé! — mondta nagyanyám. — Van nekem is! Ott a fűrész, a fejsze, vágjatok! Fűrészeltek, vágtak! De egyre többen lettek. Nagyanyámról folyt a víz. — Hát hányan vagytok még? — kiabálta. — Az isten se győzi, a fene a hasatokba! — a katonák nevettek és bíztatták, hogy süssön csak. De a nevetésük annyira felbosszantotta a nagyanyát, hogy a palacsinták egyre lettek, végül már vastagabbak kézvastagságúakat sütött. A katonáknak ez nem tetszett, és valamelyikük mérgesen mutogatott. — Mutogathatsz! Mit bánom én! Akkor se sütök többet! Az istenit a hasatoknak!... — odavágta a sütőt és leroskadt az ágyra, de még mondta a magáét. Olyannyira, hogy még a nagyapa is, aki sose volt valami vallásos ember, megsokallta, és azt mondta: — Hagyd már, Kati, fogd be a szád! Mégiscsak feltámadás van ma!.... — Hát, persze, emlékszem arra a húsvétra is! — mondtam a barátomnak. — Én is... — Elgondolkodott. — Te, mit gondolsz, mostani gyerekek is dobálják a a tojást ott a réten? — Nem tudom... — válaszoltam és az jutott eszembe, kár, hogy elmúltak azok a húsvétok. Kár, hogy nem hallatszik gyereknevetésünk az otthoni réteken. Húsvéti palacsinta A következő pillanatban fültépő reccsenést hallott és irtóztató erő röpítette a magasba, mint csúzli a kavicsot. Elsötétedett a világ előtte. Hirtelen reflektorok gyúltak fel, s izzó fényárba borult az éjszaka. Szemjonov alezredes, a szovjet teherautó karaván parancsnoka döbbenten ugrott le az első kamion vezetőfülkéjéből. A hatalmas kerekei alatt gépkocsi véres gomolyaggá gyúródva hevert a két ló, a paraszt és a szekér. Néhány másodperc múlva már mellette álltak a többi kocsi pilótái is. Szemjonov tagbaszakadt sofőrje káromkodott, akár a jégeső. — Nem volt kivilágítva a szekér, a teremtésit! — Valaki ült csin! — szólt közbe még a kovalaki. — Azt is láttam, amikor leugrott! Hova lehetett? — Leugrott, barátom? Lerepült, akár egy ágyúgolyó! •— kiáltotta az alezredes. — Elvtársak! Csatárlánc! Megkeressük! — Zseblámpák villantak és a szovjet katonák nekivágtak a mezőnek. Menyét a vad ropogásra eszmélt fel, ahogy a katonacsizmák alatt beszakadt a magas hóra fagyott jégkéreg. Feltápászkodott és megpróbált elfutni. Épp Szemjonov előtt ugrott föl. Az alezredes szemvillanás alatt átnyalábolta. rm üstént észrevette, hogy a foglya egy kisfiú. Olyan gyengéden vitte az ismét elalélő legénykét, mint újszülött kölykét a tigris. „Egek!” döbbent meg magas, izmos, idősebb, dereasedő halántékú, barna férfi. f.Akár a pihe, olyan könnyű főz a hosszú legényke! Mintha a rumit se vinnék!...” _ A városi rendőrkapitány dühösen nevetett, amikor Szemjonov belépett a szobájába Menyéttel. Izgatottan kiáltott fel: — Á, továris podpolkovnik! Ez aztán a remek fogás! Ezt a kis gazfickót két napja körözzük! Maguktól mit lopott el? — Bolondság! Elütöttünk az országúton egy kivilágítatlan parasztszekeret! Ez a kisfiú az eset egyetlen élő szemtanúja, aki igazolni tudja, hogy mi ártatlanok vagyunk! Kerényi, a rendőrkapitány, akinek csak a zubbonya volt egyenruha és két napja lépett hivatalba, de azóta szemhunyásnyit sem aludt, fáradtan bólintott: — Rendben van, alezredes elvtárs! Akkor is ki kell hallgatnom! Neved? Apád? Anyád? Hol laksz? — hadarta vörösre gyulladt szemmel és forrt benne a méreg, hogy még ezzel a kis csibésszel is őt terhelik. Más sem kellett neki, minthogy meglássa. Menyét pimaszul elmosolyodik, amikor odavágja: — Ahol éppen rámesteledik, nagyságos uram! Kerényi áthajolt az íróasztala fölött és nyakon csördítette Ferit. Inkább csattant, mint fájt, de Menyét úgy üvöltött, mintha élve nyúzták volna. Szemjonov rákveresen pattant kapott:föl és a revolveréhez — Sztoj! Arra kértem önt, hallgassa ki ezt a boldogtalan kis penészvirágot, nem pedig arra, hogy üsse agyon! — Az idős alezredes alig tudta elengedni a revolvere markolatát: — Ez... fasiszta módszer! Mi pedig: kommunisták vagyunk! A magyar rendőrtiszt már röstellte magát, hogy így elvetette a sulykot, hiszen titokban ő is sajnálta ezt a kis vézna kölykök Sápadt volt, esett, magános, rongyos és bűzlött szegénységtől. Hanem a zászóló becsületét meg kellett védenie a rendőrkapitánynak: ■— Ügy, úgy! Csak védje! Adjon még lovat is alája! Tudja, ki ez a szemétláda? A város egyik legveszedelmesebb tolvaja! Ha tudni akarja az alezredes elvtárs, tulajdon két szememmel látatam annak a háznak a padlásáról, ahol rejtőzködtem, hogy ez a kis csibész, két-három naponként ellopott egyegy villanymotort a Steiner Ruhagyárból! Neki köszönhetjük, hogy nem tudjuk megindítani a termelést a gyárban! Szemjonov ajkába harapva hallgatott. Nem tehetett róla, valahogyan nagyon a szívébe zárta ezt a kis nyápic kölyköt és a leghatározottabban érezte róla, hogy valahol ártatlan. Hirtelen bökte ki: — S azt már megkérdezte tőle, hogy... miért lopott? Az alezredes ezt a feleletet várta, ezért rábólintott, amikor a tolmács megszólalt: — Jelentem, azt mondja, azért mert éhes volt! Szemjonov alig tudta megállni, hogy föl ne kacagjon. Eszébe jutott 1919, a saját gyermekkora. Falkákba verődve kóboroltak, örökké üresen horgott a gyomruk és csak vasúti mozdonyt, parazsat, meg az égről csillagot nem loptak, hogy elverhessék gyötrelmes éhüket. A kulákok odalöktek nekik egy-egy tányér borscsot, egy cipőt meg egy darabka avas szalonnát és megengedték, hogy ott alhassanak a szénapajtájuk padlásán. Az ősz halántékú csuda jó kedve alezredesnek kerekedett. Végtelenül boldog volt, hogy nem kellett kis magyar védencében csalatkoznia. Lám, csak az éhség kényszerítette szegénykét a lopásra. Mindenkit végigkínált hosszú szopókás Kazbek-cigarettával, aztán Menyét vállára csapott s cinkosan reákacsintva dörögte a meglepett, értetlenül hunyorgó fiúnak: — Semmi baj, kisfiam! Ettől te még miniszter is lehetsz! — Amikor a tolmács is kimondta „miniszter”, vidáman belekarolt a nyakigláb legénykébe: — Gyere, galambocskám! Legfőbb ideje, hogy jól megvacsorázzunk. Már biztosan megfőzték a scsit a szakácsok! Másnap már kora reggel visszahozott mindent Szemjonov egyik teherautója az alméni malomból. A szovjet teherautó-pilóták segítették visszaszerelni a helyükre villanymotorokat és még aza nap délben megindult ismét a munka a Ruhagyárban. Menyéten lötyögött a felnőttre szabott pufajka, kocsma meg a csizma. Mégis, mint az árnyék, mindenüvé követte a szovjet alezredest a Ruhagyárban. Legföljebb arról lehetett csalhatatlanul megállapítani, hogy gyerkőc van a pufajkában, hogy állkapcsa, mint az örökmozgó, állandóan őrölte a kockacukrot, amellyel valamennyi zsebét degeszre tömték a szovjet szakácsok. BATTONYÁTÓL Nemesmedvesig, 1944. szeptember 23-tól 1945. április 4-ig. Több mint hat hónap, ádáz, elkeseredett harc. A debreceni páncéloscsata, a tiszai átkelés, a parlamenterek legyilkolása, Budapest ostroma, a dunántúli „Margitvonal” szétzúzása — címszavak Magyarország felszabadításához. Mögöttük — 27 év távlatában is — a véres valóság rejlik, a szovjet katonák áldozata egy ország életének jobb sorsra fordulásáért. A következőkben a II. világháború e féléves fejezetének történetéből villantunk fel néhány részletet. Nem ismeretlenek. Mégis különös érdekességet adhat nekik, hogy elbeszélőik a felszabadító szovjet csapatok parancsnokai. Ami új: a magyarországi harcok a szovjet vezérkarból nézve. Sztyemenko hadseregtábornok, a Varsói Szerződés törzsfőnöke 27 évvel ezelőtt, — mint a vezérkar hadműveleti csoportjának főnöke — közvetlenül is részt vett a haditervek kidolgozásában. „Ahol a győzelmet kovácsolták” — 1969-ben magyarul is megjelent — memoárja után, most a „Znamja” című folyóirat hasábjain „Európa közepén” címmel emlékezett meg a magyarországi harcokról. A következő idézet, amely e harcok jelentőségét méltatja, onnan származik : „Magyarországot felszabadítva, a szovjet csapatok a szövetséges Csehszlovákia területére léphetnének, amely közvetlenül szomszédos a hitleri birodalommal és így délről bekeríthetnék Németországot. És innen már csak néhány száz kilométer a fasiszta fenevad barlangja. Magyarország felszabadítása lényegesen megváltoztatná a hadi helyzetet Olaszországban, Jugoszláviában, Görögországban, és Albániában. Hátbatámadással fenyegetnénk az ezekben az országokban harcoló német csoportosulásokat és elvágnánk a német területre való visszavonulásuk útját. Mindez új és szerfölött fontos eleme lenne az európai hadihelyzetnek.” 1934. szeptember 23-án Brjuhov százados és Makszimov főhadnagy vezetésével Battonya térségében magyar földre gördültek az első szovjet páncélosok. A 18. önálló harckocsi-hadtesthez tartoztak. Az egyetlen olyan szovjet egységhez, amelynek katonái az első naptól az utolsóig részt vettek a magyarországi harcokban. Három nappal később felszabadult Makó, elsőként a magyar városok közül. Az azt követő néhány napról így írt Malinovszkij marsall, a 2. Ukrán Front parancsnoka „Budapest, Bécs, Prága” című könyvében: „Az élet Makón gyorsan visszazökkent a kerékvágásba és ehhez nagy mértékben hozzájárultak a szovjet csapatok. Katonáink kijavították a hitleristák által felrobbantott Maros-hidat, amely összekötötte a várost a környező falvakkal. Lényeges segítséget nyújtottak a három konzervgyár helyreállításához is. A gyárak igazgatását a munkásgyűléseken megválasztott bizottságok intézték... A város körül elterülő földeken újra megindultak a félbehagyott őszi mezőgazdasági munkák... Íme egy kis város, Makó, ahonnan lényegében elkezdődött Magyarország felszabadítása, már a hátunk mögött maradt. A LAKOSSÁG meleg szeretettel búcsúzott el a szovjet harcosoktól, akik kivívták a tiszteletet önzetlen magatartásukkal, segítségükkel. Mindenféle jóval kínálták őket, természetesen hagymával is. A lakosság hálás volt a harcosoknak azért is, mert megmentették a pusztulástól a város közelében lévő Árpádkori ősi templomot.” De ez még mindig csak a kezdet volt. 1944. október 6- án indult meg a debreceni hadművelet és ,nem egészen egyhónapos kemény harc után a Tiszántúl szabad volt. Megkezdődhetett a harc Budapest elfoglalásáért. A hitlerista parancsnokság és a szálasisták a magyar főváros körzetében hatalmas védelmi vonalat létesítettek, amely széles félkörívben fedezte Budapestet keletről és szárnyaival a Dunára támaszkodott. A nagy várost hosszú ostromra készítették elő. A hitleristák itt összpontosították a „Dél” hadseregcsoport fő erőit és a magyar katonák egy részét. Jelentős fegyver, lőszer, élelmiszer, halmoztak gyógyszerkészleteket fel. Mindez egy célt szolgált: sokáig lekötni erőinket, nem engedni a szovjet katonákat a Birodalom határaihoz és nyugatra. De sem a német fasiszták és magyar csatlósaik ellenállása, sem pedig a természeti körülmények nem akadályozhatták meg, hogy decemberben bezáruljon Budapest körül a 2. és a 3. Ukrán Front ostromgyűrűje. És ekkor a II. világháborús náci gaztettek bűnlajstroma egy újabb fejezettel bővült. A tények ismertek. 1944. december 29- én Malinovszkij és Tolbuhin marsall közös ultimátumában szólította fel a fővárosban lévő német és magyar csapatok parancsnokát, tegye le a fegyvert, kímélje meg csapatait és a várost a felesleges, értelmetlen pusztulástól. A válasz: Steinmetz és Osztapenko kapitányok, a parlamenterek legyilkolása. N. A. Nyecseporuk, a 66. gárda-lövészhadosztály helyettes törzsfőnöke, aki Steinmetz útjának megszervezéséért felelt, a szemtanú hitelességével számol be a hallatlan bűncselekményről. zászlóval felszerelt gépkocsi! Benne a parlamenterek. Miután áthaladtunk csapataink hadrendjén, Lipszkijjel együtt kiugrottunk és a gépkocsit visszaküldtük. Nagy, ritka pelyhekben esett a hó. Hátrafordultam és megláttam a parlamenterek gépkocsiját, amely valami miatt lelassított és egy kicsit lemaradt. 25—30 méternyire az ellenség peremvonalától kimentem a műút bal oldalán lévő útpadkára, a németek felé néztem és megmutattam Steinmetznek az utat. — Előre! — mondtam. Steinmetz felemelte a kezét és bólintott. Abban a pillanatban hatalmas robbanás kábított el minket. A gépkocsi a levegőbe repült. Az utcát fekete füstgomolyagok töltötték meg és égésszag terjengett. A gépkocsit az emberekkel együtt egy gépágyú lövedéke rombolta szét. A műút ezen a szakaszon lángba borult. Azonnal Lipszkijre kiáltottam: Petya! Mentsd a századost! Lipszkij a kocsihoz futott és ott elesett. Úgy tűnt, megsebesült. Odafutottam hozzá és megláttam a halántékán vékony csíkban lefutó vért. Már halott volt... Tüzet nyitottak ránk. Ezalatt gépkocsi felől csendesen nyönszörögve kúszott felém a súlyosan sebesült Kuznyecov hadnagy. Megragadtam és az első útbaeső sarokház ablakmélyedéséig vittem... Majd kézzel jelt adtam egységeinknek, nyissanak tüzet. A hitleristák észrevették, hogy a földön kúszunk és utánunk eredtek... Géppisztolyosaink jutottak segítségünkre. Tüzet nyitottak és gránátokat dobtak az utánunk lopakodó németekre. Kúszva érkeztünk csapatainkhoz... A sebesült Kuznyecovot kórházba küldtük. Okvetlenül vissza kellett hoznunk megölt bajtársainkat is. A százados holtteste 20 méterre feküdt az ellenség peremvonalától, gépkocsivezetőé még közelebb.a A feladat végrehajtását Nazarkov felderítő csoportjára bíztam. A sötétség beálltával a felderítők állandó tűzben, életüket kockáztatva közelítették az utcán és csak december 30-án reggel 4 órakor sikerült kihozniuk a százados holttestét. A megölt gépkocsivezetőt a fasiszták átvitték magukhoz. — Átkutatták a századost? — kérdeztem. — Igen. A csomagot a felső zsebéből vettük ki. Semmi más nem volt nála. A borítékot vastagon lepte be a vér. Benne volt a bekerített csapatoknak és parancsnokságnak szóló ultimátum.” A válasz nem késett. A szovjet harcosok rettenetes dühhel és elszántsággal indították meg az ostromot, amely másfél hónapig tartott. Budapest felszabadítása után már az sem segíthetett a németeken, hogy megmaradt páncélos elit alakulataik egy részét nyerték. Magyarországra vezérly Varsó alól a 4. SS páncéloshadosztályt, a nyit„Én már tudtam, hogy hadgáti frontról pedig az ardenosztályunk térségében a ■ Vecsés-Pestszentlőrinc—Kispest műúton fognak haladni a parlamenterek. Megismételtem a parancsot. Kuznyecov ezredes átnyújtotta Steinmetznek a lepecsételt borítékot, amelyben az ultimátum volt. Sok sikert kívánt. Steinmetz a gépkocsi mellett állt, én pedig felderítőimmel jól megerősítettem a két nagy fehér zászlót, az egyiket hátul, a másikat elől — a kocsi porvédő üvegénél. Aztán Lipszkij felderítővel együtt beültem az első — ismertetőjel nélküli — gépkocsiba. Elindultunk a peremvonal mentén 200 méternyire mögöttünk haladt a két fehér női támadást végrehajtó „Hitler Adolf testőrsége” elnevezésű 6. SS páncéloshadsereget. 27 évvel ezelőtt 1945. április 4-én a Szovjet Tájékoztatási Iroda szűkszavú jelentésben adta hírül a világnak: „A március 16. — április 4. közötti időben végrehajtott előretöréssel a 2. és 3. Ukrán Front csapatai befejezték Magyarország egész területének felszabadítását a néme megszállóktól.” Zalai István á