Komárom-Esztergom Megyei Hírlap, 1997. február (2. évfolyam, 27-50. szám)
1997-02-17 / 40. szám
6 1997. FEBRUÁR 17., HÉTFŐ HÍRLAP Kétszázhetven éve került Tata az Esterházyak birtokába A szerződést, mellyel Tatát és a környező falvakat az Esterházyak ifjabb fraknói grófi ága megvásárolta, 1727. május 1- jén kötötték meg. Az utolsó Esterházy gróf 1948-ban, negyvenkilenc évvel ezelőtt hagyta el Tatát, s telepedett le Ausztráliában. A két időpont között kettőszázhuszonegy év telt el. Ez alatt az idő alatt kilenc Esterházy gróf mondhatta magát Tata urának. Említést érdemel az évforduló azért is, mert Tata életét, fejlődését több mint kétszáz esztendőn át ők határozták meg. Grófi rangú kortársaikhoz viszonyítva nem voltak kiemelkedő egyéniségek. Még az úgynevezett „Tata második alapítója”, Esterházy József országbíró sem. Tetteiket elsősorban saját egyéni érdekeik vezették. Ezen egyáltalán nem kell csodálkoznunk, sem bűnüküt felrónunk, hiszen ők is koruk esendő gyermekei voltak. A Tata történetével foglalkozó szerzők által gyakran emlegetett mocsarak lecsapolása, telepítések, szerzetesrendek behívása, templomok, kastélyok, malmok építése, parkok létesítése, lényegében az Eszterházy-uradalom gazdasági megerősödését szolgálta elsősorban. Az Esterházy-család és Tata-Tóváros lakóinak érdeke hosszú évszázadok óta először találkozott a XIX. század végétől húzódó nyolcosztályos főgimnázium 1911–1912-ben történt megépítésével. Kisebb mértékben érintették a nagyközségek lakóit azok a főúri kedvtelést szolgáló lóversenyek, színházi előadások, melyek a baráti körben „Count Nicky”-nek nevezett Esterházy gróf halála után fokozatosan megszűntek. Hasonló céllal, a zeneszerző Ferenc gróf műveinek bemutatására és a hazai elit, valamint a tatai polgári közönség szórakozására építtette meg az angolkerti szabadtéri színpadot. Itt, és a vár udvarán bemutatott operáknak, táncjátéknak két év után nem volt folytatása. Ugyanis 1937- ben az ún. ,Júniusi hetek” előadássorozatot a gróf leállította, tiltakozásul Tata és fóváros egyesítése ellen. Ferenc gróf két év múlva, 1939-ben negyvenhárom éves korában agyműtét után Stockholmban váratlanul elhunyt. Az özvegyen maradt Zichy Mária grófnő 1940-ben a Fürdő utcán óvodát létesített. Élelmiszerrel támogatta az apácák Hajdú utcai szegények konyháját, és a Bercsényi utcai zárdában működő aggok kórházát. Ebben az időben Miklós fia a tatai piarista gimnáziumban magántanuló, és 1944-ben Kolláti István atya osztályában érettségizett. Tanulmányait az orosz front közeledéséig a Keszthelyi Mezőgazdasági Akadémián folytatta. A grófné 1944 karácsonya előtt az ausztriai birtokukra, Weitraba költözött. A második világháború befejezése után a grófné nem, de Miklós fia 1945 őszén hazajött Tatára. Először Ferenc Jánoséknál a Fácántelepen lakott. Három hónap után a Fazekas utcai „nyomortanya” helyén 1938-ban dr. Lovag Fehrenteil József főszámvevő részére épített szép házba költözhetett, mert Fehrenteilék dr. Virágh Zsigmond ügyvéd Rákóczi utca 13. számú házában kaptak lakást. A mindenki által „kis grófnak” szólított Miklós 1948-ban előbb Ausztriába, majd onnan Ausztráliába emigrált. 1956-ban feleségül vette Fábri Évát. Két gyermekük született, Franciska (a Ferenc női változata) és Pál, aki az 1848-as honvédezredes nevét kapta. A család egy ideig Tasmania egyik városában, jelenleg Sydney mellett él. Az Esterházyakról alkotott kép ellentmondásos. Ez azonban nem jelentheti azt, hogy Tata életében betöltött szerepük az utókortól teljes feledést érdemelne. Tata nevesebb évfordulóin Esterházy-napok - tudományos ülés, kiállítások, szabadtéri előadások, templomi hangverseny, akadályugrató lóverseny — rendezésével öregbíthetnénk városunk hírnevét. Ezen alkalomkor (meghívás, kölcsönös látogatás) kapcsolatot teremtethetnénk az Esterházyak lakta városokkal. Elsősorban a magyarországi Csákvár, Devecser, Pápa településekkel. Célszerű volna a szlovákiai Senic, és az ausztriai Fraknó (Frochtenau), Kismarton (Eisenstadt) városok küldöttségeinek fogadása is. Körmendi Géza A tóvárosi melegvíz a Keresztelő Szt. János szoborral (1942) Emlékezés Csokonai Lillájára Lilla, Julianna. A két név egy és mégis kettő lett belőle. A hányatott életű költő, Csokonai Vitéz Mihály csempészte be az irodalomba és lett szerelméből, a kis Vajda Juliannából 1797-ben Lilla. Kettőjük szerelmének a jómódú szülők nem nagyon örültek. A költészetből nem lehet megélni. Hozományvadásznak tartották. Mást szántak férjül Júliának. Ezért Csokonai Keszthelyre készült, Fesztetich György grófhoz, hogy tanári állást kérjen. Tette ezt abban a reményben, hogy ha állást kap, Lilla övé lehet. Ebben megerősítette az is, hogy elutazásakor levelet kapott szerelmétől, Juliskától. Türelmetlensége, forró szerelme arra késztette, hogy még egy levelet írjon. Beszállásolva Mocsán, 1798. március 18-án megírta, most már valóban - az irodalomban sem nagyon ismert - utolsó levelét. Egy rész a levél utolsó szakaszából. ....Köszönöm, édes Juliannám azt a vigasztaló levélkédet, köszönöm szívednek igaz hűségét - százszor köszönöm. Oh mennyire meg vagyok elégedve, hogy te érzékeny vagy érántam. Hála a kedvező Egeknek! Én sietni fogok az én egész szerencsémnek végrehajtására. Én azon az első napon a melyen telhet tőlem azon az első napon indulok fel a te szép kebelednek megölelésére...” Az elköszönő sor: „...Köszönt téged ezer csókkal a te hív Vitézed." A fájó hír megérkezett Csurgóra. A szép Lilla - szülei akarata szerint - férjhez ment. Csokonait pedig hányta-vetette a Sors haláláig. A szerelemtől izzó Csokonai Lillához írt versei „Lilladalok’-ként lettek ismertek a magyar irodalomban. De hölgyeink részére is nyújtott kedves, választható keresztnevet. A Júliáknak, Juliannáknak meg a Julisákon, Juliskákon, Julikon és Julikákon kívül, a Lilla nevet is használhatják becenévként. Strobel Árpád A költő mellszobra Komáromban, a róla elnevezett művelődési ház udvaránFotó: L. Z. W. Egger 1825-ben készült festménye Lilláról Múltidéző Ács 1848 körül Az ötfejű botjú A most következő pár sorban Ács nagyközséget mutatjuk be aszerint, ahogyan Fényes Elek, a településkutató a múlt században, 1848 környékén látta. Ehhez a Pesten kiadott, az akkori Magyarország és Erdély vármegyéit bemutató sorozatának Komárom vármegyében foglalkozó kötetét hívtuk segítségül. Ácsot „derék” magyar falunak említi. Határai északról a Duna, amely elválasztja: Újfalu, Némesőrs, Nagyrét és Aranyos - mai szlovákiai települések -, nyugatról a Vas- és Jánospuszta, délről Bana, keletről pedig a csémi és a herkályi puszta. A szántóföldek, a rétek, a kertek és a szőlők után nádasról is említést tesz a szerző, mégpedig arról, ami a Concóban található. A szántóföldeket többnyire feketehomok alkotta. A község terményei közül akkor a legjelentősebb a búza volt, de rozs, árpa, zab, kukorica és köles termesztésével is foglalkoztak, igaz, ezekből „rossz művelés miatt” kevés volt csak. Repcét csak az uraság termesztett. Bora közönséges kerti bor volt, azért, mert „szőlőjei különös szorgalommal éppen nem míveltetnek”. Dicsérettel szól azonban az ácsi cseresznyéről és a sárgabarackról. Az erdő József császár rendelete értelmében akácfából és fenyvesből állt. Érdekesség az, hogy 1847-ben Baranyay úr - aki Hőgyészyné asszonyság ispánja volt - tehene hét hónapra ötfejű borjút hozott a világra. A községben összesen 3800-an éltek, ebből 1128 fő volt római katolikus, kettő görög óhitű, 11 ágostai hitvallású, 2435 református, 287 pedig zsidó. A takácsoknak és a szabóknak a községben külön céhük volt akkoriban. Nyolc apróbb bolt, két vendégfogadó és 14 „korcsma” volt hivatott kiszolgálni az ott élő polgárokat. A népviselet kivált a nőknél „pompáig csinos” volt, a férfiak pedig többnyire kék posztóöltönyt viseltek, a tehetősebbek ezüstgombokkal és láncokkal tették szebbé ruházatukat. A község határában talált római kori régiséget arra a következtetésre juttatták az akkori kor kíváncsi, kutatólelkű emberét, hogy a település helyén hajdan Aciria városa állt. Gróf Eszterházy Károly idejében a határban fellelt régiségeket a kastélykertiben gyűjtötték össze. Ebben az épületben jelenleg a község művelődési háza működik. A fentiekből is kiderült, a községben élők főleg a növénytermesztésből éltek. Ez napjainkra sem változott sokat, hiszen a cukorgyár jelenléte most is meghatározó.