Komáromi Lapok, 1921. január-június (42. évfolyam, 1-52. szám)

1921-01-22 / 7. szám

4 negyvenkettedik évfolyam* 7. szám. Szombati 1921. január 22. KOMÁROMMEGYEI KÖZLÖNY Előfizetési ár Cseh-szlovák értékben : Értyhen és vidékre postai szétküldéssel: Eg­ész évre 60 K, félévre 30 K, negyedévre 15 K. Egyes szám árai 70 fillér. Politikai lap. Főszerkesztő: GAÁL GYULA dr. Szerkesztő: BARANYAY JÓZSEF dr. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Nádor­ u. 29., hová úgy a lap szellemi részét illető közlemények, mint a hirdetések, előfizetési és hirdetési díjak stb. küldendők. Kéziratokat nem adunk vissza. Megtartunk minden szerdán és szombaton. Még tél van, de már kezdődik a tavasz problémája, amelyre feszült figyelemmel vár mindenki. Észak felől háborús hírek érkezetek és a román mozgósítás úgy látszik, nem ma­rad elszigetelve. Európa még nincsen a nyugvó­pon­ton és m­ég az orosz kérdés nincs meg­oldva. Az orosz kérdés lángba boríthatja Európa mesterségesen csinált nyugalmát és a győzők békéjét alaposan felforgat­hatja. Ezzel a kérdéssel számolnak az államok is, amikor teljes fegyverkezéssel akarják a »leszerelés» kérdését megoldani. Mindjárt a kis antant­on próbálkozik meg az uj szövetség mélysége és értéke, melynek egyik tagját megtámadja az orosz kolosszus egyik darabja. A szovje­tek vörös hadserege, állítólag német vezér és vezérkarral dolgozik ez a hadsereg. Így érthető a diadalitas francia köz­vélemény rettegése a német gázoktól, me­lyek Wrangel seregét szétszórták és ame­lyek gyártási titkát követelik a franciák kiszolgáltatni. Úgy sejtjük, hogy a világ­háború még alig nyert befejezést és utolsó fejezete még hátra van. Meglátjuk, hogy a kis antant, melyet a megcsonkított Magyarországtól való fé­lelem hozott létre, mennyit ér a valósá­gában és segíti-e a »nagy« Romániát északi szomszédja ellen, amely átlépte a hírek szerint a román határokat. A román mozgósítás nem folyik simán és a háború sohasem fog simán végződni. Romániát belpolitikája fogja megverni, az elnyomott munkásosztály, a letiport magyarság. , (Itt a cenzúra 2 sort törölt.) nokat. A nagy antant nem segíti a romá­nt a kis antant feladata lenne,­­ámde annak minden tagja el van odahaza foglalva a saját bajával. Szerbia a horvát, szlovén és montenegrói kérdéssel, melyet a kommunizmus is komplikál, Lengyelországnak éppen elég a­ maga baja, a C­seh-szlovák köztársaság sem kér egy külháborúból­ . Tulajdonképpen nem kérne ebből­­ senki, de a háború, sajnos, a helyünkbe is jöhet, ha az orosz vörös hadsereg fel­­készültségéről szóló hírek nem túlzottak. Ilyenformán azután az európai kavarodás új helyzetet teremt, amelyből még azt­­ sem tudhatjuk, hogy milyen csoportosu­lásokra számíthatunk. A vihig helyzeté­­­­nek kulcsa Németországban van. Ha Né­­­­metország kilép semlegességéből, az a fél j Jpsz győztes, amelyhez a német tudás és j­övő csatlakozik. ■= Németország pedig Oroszország ellen nem foglalhat állást, mert gyarmataitól megfosztva nyersanyagokat csak a gaz­dag Oroszországtól nyerhet. A lengyel kérdés is csak összekapcsol­hatj­a e két állam külpolitikáját. Amerika a világbékéből nem kér, az abban elkövetett égbekiáltó igaztalanságo­kat és a nemzetek letiprását még ratifi­kálásával sem hajlandó támogatni. Anglia és Oroszország azóta talán már gazdasá­gilag szerződött felek, maradna tehát a francia és olasz nagyhatalom, amely a küzdelmet felvehetné, ha ugyan­azt fel­venni lehetséges volna a népek hangulata miatt, amelyek a háborútól irtóznak , a győzelem és főleg a békekötés miatt. Az elkövetkezendő háborúban, ha azt elkerülni nem sikerül, megnagyob­bodott államok hullhatnak szerte és ki­csinyek megnőhetnek. Minden az elhe­lyezkedéstől függ és a népek meggyőző­désétől, amely abban a háborúban az ö •< imperializmussal fog leszámolni. A vármegyék sorsa: Hogyan centralizálják a közigazgatást? — Mi lesz a magyar tisztviselőkkel? — A kifacsart citromok. — A mór mehet­. — Csak addig, ameddig nem nélkülözhetők. — A tisztviselők osztályozása. — Sivár kilátások. Ezúttal nem igen fogunk kommentárt fűzni az alábbi híradáshoz, amelyet egyik pozsonyi lapból — a Híradóból — veszünk át, s amely­ből az a szomorú valóság tűnik ki, amit mi már régen megjósoltunk, hogy az új köztársa­ságnak csak addig kell a magyar tisztviselő, amíg nem tudják mással pótolni, amíg az úja­kat betanítják, aztán szélnek eresztik őket. A tudósítás így szól: Gömör-Kishont vármegye­­ zsupánja, Je­szenszky János dr. a megyei közigazgatási bi­zottság elé terjesztett legutóbbi jelentésében érdekesen számol be a vármegyei közigazgatás helyzetéről s a centralisztikus törekvésről. „A közigazgatásban keveset haladtunk előre — mondja a zsupán. Még mindig az átmeneti ál­lapotban vagyunk, mely a végleges centralizálás (központosítás) felé halad. A centralizáció nem akarja, hogy a megye maga gondoskodjék tiszt­viselőiről és maga válassza azokat. Mindezen személyügyek a központból intézendők. A tiszt­viselőket a központból küldik és fizetik. A múlt év augusztus 1-étől nem kellett volna már lenni volt megyei tisztviselőknek, kezelőknek és írno­koknak. "Ennek következtében a központnak minden megyéről gondoskodni kell és mivel nagy a szükséglet és a központ igyekszik ki­elégíteni minden megyét, sok a gondja. A köz­pontosítás (centralizáció) tehát nagy és nehéz feladat, amely csak lassan haladhat előre. A kormányt a tisztviselők kinevezésében az a cél vezeti, hogy mindenütt szakképzett és jól be­vált munkaerőt alkalmazzon. Másrészről kevés szakképzett tisztviselő van és ebből kifolyólag tart oly soká ez az átmeneti időszak. Ez idő­­szerint négy hivatalnoki osztályzatunk van. 1. Vannak véglegesen, 2. ideiglenesen kinevezett hivatalnokok, akik élvezik az állami fizetést, 3. ideiglenesen átvett hivatalnokok, akik nem élvezik az állami fizetést, de legalább a megyeit és végül " 4. akiknek semmiféle illetményük nincs, de akik feltétlenül szükségesek, mert nincs, aki őket pótolná. Így a zsupáni hivatalnál csak két végle­gesen kinevezett tisztviselő van. A 7 főszolga­bíró közül véglegesen csak 3 van kinevezve. 72 jegyző közül csak 5, így van ez a kezelő­személyzettel és szolgákkal is. Ez az átmeneti időszak a számvevőségnél is zavart okoz. Mint már említettem, augusztus hó 1-étől nem kellene már fizetni oly hivatal­nokot, kezelőt, írnokot sem, aki nincs véglege­sen kinevezve, mert ezen időtől erre a célra nem kapunk az államtól egy fillért sem. De ha ezen tisztviselőket, kezelőket, írnokokat, szol­gákat nem fogjuk fizetni, úgy a közigazgatás megakad, mert tapasztalatból tudjuk, hogy a pótlás nehezen megy. Következetlenséget látok az alacsony állami segélyben is. A megyei költségvetés 607.572 K-t mutat ki az 1920. évre. Az állami segély azonban csak 133.025 K-t. A különbözetet a miniszteri átirat értelmében a vármegye köteles fedezni. Ha tehát a vármegye a tisztviselők fizetéséből kifolyó terhek legna­gyobb részét maga viseli, jogában kellene lenni, hogy befolyása is legyen azokra. Mindenesetre gondoskodni kell eszközökről, amelyekkel ezen különbözetet fedezni fogjuk.“ Bizony, bizony, egy kicsit elhibázta az ántant a dolgot Nyugat­­magyarország ledarabolásával. Hiba történt pedig annyiban, hogy egy állammal igényt támasz­tottak Magyarországnak egy részére, holott ennek az államnak, már­mint Ausztriának, soha esze ágába nem volt a magyar királyság terü­letéből csak egy talpalatnyi földet is elbirto­kolni. S ha most Ausztria mégis igényli a Burgenland­dá kinevezett országrészt, ezt teszi azért, mert aranytálcán kínálják neki s mert most már presztízs­kérdést csináltak belőle. Ausztria tehát így jogot formál arra az ország­­részre. Amennyiben pedig Magyarország aka­dályokat gördítene az elcsatolás elé, úgy abból középeurópai bonyodalmak származnak — mondják a híradások, amelyek egyik napról a másikra a legellentétesebb nézeteket köztik a világgal. A tény tehát az, hogy Magyarországnak semmikép sem szabad a területet tovább birto­kolnia, mert az antant azt nem engedi meg. Az antant akarata ellen pedig nincs appelláta. Ha a többi területlenyesegetésnél azt hozták fel okul, hogy azok lakói maguk kívánkoztak el Magyarországtól, vagy, hogy Magyarország területéből ki kellett elégíteni a szomszédokat, ez m­ég elfogadható volt. De, hogy azt a vidéket is elvigyék, amely soha sem gondolt az elsza­kadásra s hogy Ausztria is kielégítést kapjon Magyarországból, mintha Ausztria Magyaror­szággal szemben antantbarát lett volna, ez már teljesen érthetetlen. Bécs semmivel sem volt gyengébb a háborús uszításban, mint Budapest,­ sőt, a nagy császárváros verte legbüszkébben a­ mellét, hogy majd így meg úgy elbánik azzal, aki a császár utódja ellen­­ gyilkot emelt. És most még ő is jutalmat kap! Nem akarunk semmiféle kellemetlenséget fölidézni, m­ert kívánunk Magyarországról, Ma­gyarországnak írni, csak épen arra vagyunk kíváncsiak, hogyan származhatnának abból

Next