Rod Stewart, 1986. augusztus 19. MTK Stadion

fontért énekelt a Holchie Coochie Menben. A londoni rajongók már első­ fellépései után a szívükbe zárták. Akkoriban még a fehér ing és nyakkendő­, de legalábbis a szolid megjele­nés kötelező volt. Rod ana­nászfeje, lötyögő, rikító színű szerelése viszont élénk fel­tűnést keltett. Ahogy átélt, belső tüzektől hevített ének­lésmódja, különös hangja is izgatóan hatott a tömegre. Pszichológusok szerint ma is ez a szokatlan, szexuális fan­táziákat is csiklandozó hang sikerének - a nők rajongásá­nak - legfőbb titka. Baldry mellett ez a whisky­­vel is gerjesztett hang szaba­don érvényesülhetett, és Rod most már bevallottan olyan elődök, mint Bessie Smith, Jimmy Reed vagy B. B. King útját kívánta bejárni. Egy évig ment is a szekér a zene­karral, de miután nem kap­tak lemezszerződést, elfo­gadták Brian Auger ajánla­tát és beolvadtak a Steam­­packetbe, amely a korszak egyik legreményteljesebb ze­nekara volt. De a sok dudás végül nem fért meg egy csár­dában, s a zenekar feloszlott. Rod Stewart két menedzser támogatásával készített egy szólólemezt (Good Morning, Little Schoolgirl), amelyet a BBC II. tv-műsorában is bemutattak - különösebb feltűnés nélkül. Ebből a dal­ból a Yardbirds csinált ké­sőbbi sikert, mint ahogy a műsorból is a Beatles vált világhírűvé. 1965-ben a menedzsment ismét megpróbálkozott fel­fedezettje befuttatásával, de­­ a második kislemez (The Day Will Come / Why Does It Go On) sem hozott sikert. Ha csak a később ismertté vált, ekkor született elneve­zést - „Red The Mod” - nem tekintjük annak. Az új di­vatokat hajszoló swinging London aranyifjúságának ugyanis végre feltűnt az új fazonú énekes. A remélt át­törés azonban ekkor sem sikerült, Rod Stewart ked­venceit és másolt példaképet­t - Sam Cooke, Stevie Won­der, Al Green, Otis Redding, Smokey Robinson, Marvin Gaye - a fiatal brit közönség kevésbé díjazta, mint a po­­pulárisabb, „kedvesebb” beatzenekarokat. A zenekar-alapítások és -fel­oszlások állandó zűrzavará­ban egy felbukkanó újabb menedzser a Steampacket mintájára újabb együttest kívánt létrehozni­ és a Shot­gun Expressbe énekesként Stewart is bekerült. Jó ne­vekből (Peter Green, Mick Fleetwood, Peter Barsden) állt ez a zenekar is, de nekik sem sikerült lemezszerződés­hez jutniuk. Kislemezük (I Can Feel The World Go Round) a lemezboltok pol­cain porosodott, s végül a zenészek újabb vállalkozá­sokba kezdtek. A Marquee­­ben fellépő Shotgun Express azonban ismét csak növelte a tagok hírnevét. Green, Fleetwood vagy Stewart ekkor már „jegyzett” zenész, s nem véletlen, hogy később mindannyian megcsinálták a karrierjüket. Rod Stewart pályáján az újabb állomás már egy már­kás név zenekara, a Jeff Beck Group. Menedzserük is jól ismert „cápa” a szakmában. Mickie Most nevéhez jó né­hány sláger fűződik, s ezút­tal is príma árut szerez vé­denceinek. Hi Ho Silver Lining a dal címe, s sláger­listás szám. De az érzékeny idegzetű Beck, akárcsak ko­rábbi együttesében, a Yard­­birdsben, itt is bemondja az unalmast, s váratlanul el­hagyja társait. Stewart egyik zenekari társával (Ron Wood­­ ma Rolling Stones) csatla­kozik az ugyancsak jó ne­vekből álló Small Faces ze­nészeihez és megkezdődhet igazi karrierje. Rod Stewart gyakran nyilat­kozta, hogy ő inkább a het­venes évek embere, bár pá­lyája átnyúlik a hatvanas éveken is. Az előző években azonban nem sok babér ter­mett a számára, s a beatkor­­szak, majd a fesztiválnyarak, a hippik időszaka is úgy múlt el, hogy nevére csupán egyes szakmabeliek kapták fel a fejüket. Tizenévesen­­ talán mert túlságosan is „fekete”, szokatlan volt a hangja, a stílusa - nem si­került bevennie a popüzlet bástyáit, s egy divat- és ge­nerációváltásnak kellett el­jönnie, hogy az új szuper­­groupban, a The Facesben, Ő is végre megérdemelt si­kert arasson. A hatvanas évek két ismert zenekarából (The Jeff Beck Group, The Small Faces) 1970-ben alakult meg a The Faces, s ez a pillanat Rod Stewart karrierjének máso­dik kezdete. Megalakulásuk tulajdonképpen a popban végbemenő változások kö­vetkezménye volt. A beat­­korszak végeztével új sztá­rok (Hendrix, Joplin, San­tana, Led Zeppelin, Deep Purple stb.), új stílusok (hard-rock, dzsessz-rock, latin-rock stb.) alakultak ki, váltak népszerűvé, miközben sorra bomlottak fel a régi zenekarok és tűntek fel az új szupergroupok. A The Small Facesből az énekes­gitáros Steve Marriott „dob­bantott”, hogy Peter Framp­­tonnal megalakítsa a Humb­le Pie-t, s megüresedő helyére Stewart ugrott be, aki 178 centijével szó szerint is a 160 centis társai fölé nőtt. Az előző tíz év kemény munkája most kezdett kamatozni. A korábban London-centri­­kus popzene új központja mindinkább áttevődött Ame­rikába, s ez kedvezett a bluestól induló énekesnek. A régi sztárokkal, hangok­kal jóllakott közönség gyor­san felfedezte a szexis új hangot s a menedzsment is igyekezett azonnal „legendá­­sítani”, eladhatóvá tenni az új sztárjelölt alakját. Az igazi varázst persze az időközben művésszé érett, de utcakölyök vagányságát és lelkiségét nem feledő Ste­wart karizmája jelentette, aki a hetvenes évek elején valóban az egyik legérdeke­sebb színpadi egyéniség volt. S nemcsak fölé nőtt társai­nak, de gyorsan ki is nőtte új zenekarát, s a Facesszel közösen készített lemezek mellett azonnal jelentkezett sokkal sikeresebb szóló­produkcióival is. S mivel a gyönyörű, folkos hangzású, eredeti és különleges hang­­szerelésű balladákat nagy­szerűen ötvözte a klasszikus rock and rollal, lemezei gyorsan világhírűvé tették, s ezek a korai albumai ma is a hetvenes évek rockzenéjé­nek legjobb lemezei közé tartoznak. Rod Stewart pályafutásá­ban azonban ezek az évek sem voltak könnyűnek mondhatók. Menedzsere révén aláírt a Mercurynak, ugyanakkor a Facesszel a konkurens Warner Brothers­­szel állt szerződéses kapcso­latban. Végül Irwin Stein­berg, a Mercury főnöke ol­dotta fel a két szék között a pad alá­ dilemmáját, mi­után hozzájárult Rod Ste­wart kettős életéhez és szerző­déséhez. Stewart első albumából (Amerikában The Rod Stewart Album címmel jelent meg) 100 000-et adtak el, az alig néhány hónap múlva megjelenő­ másodikból már 400 000-et. Nem várt siker egy viszonylag ismeretlen előadótól! S eközben a Fa­­cesnek sehogyan sem ment. Sőt, üzleti meggondolások­ból a zenekar amerikai tur­néja során Rod Stewart and the Facesként hirdették őket a plakátok. S amikor 1971- ben megjelent a Maggie May, az első No 1. siker, a későbbi szakítás már nyil­vánvalóvá vált. A társak a kísérőzenész szerepére nem akartak vállalkozni, együt­tesként viszont már csak nyűgnek bizonyultak az éne­kesük nyakán. A harmadik Stewart szólóalbum (Every Picture Tells A Story) már szintén No 1. siker és máig a rocktörténet egyik emléke­zetes nagylemeze. A Faces süllyedő hajóját Ronnie Lane hagyta el elő­ször, aki „öreg” zenészként már látta a zenekar későbbi sorsát. Rod Stewart lemezei mellett Ooh La La című al­bumuk kifejezetten siker­telennek tűnt. A zenészek kezdetben ezért Rod Stewar­­tot okolták, aki ekkor már újgazdagként hollywoodi körökben mozgott új barát­nője, a svéd filmszínésznő, Britt Ekland oldalán. „Mi­óta ezzel a nővel van, egyre kevesebbet törődik a zené­vel - panaszkodott a lapok­nak Kenny Jones dobos. - A szólókarrierje kedvéért egyszerűen a sz...ban ha­gyott bennünket.” S hogy jó zenészek dolgoztak a Fa­­cesben, bizonyítja, hogy Ron Woodon kívül később Jones is karriert csinált Keith Moon helyén a Whoban. A Faces és Rod Stewart el­válása végül is akkor kezdő­dött, amikor Ron Woodot meghívták Mick Taylor he­lyére a Rolling Stonesba. A közönség nélkül maradt, elemeire bomlott zenekar 1974-ben oszlott fel, s a válás Rod és a többi zenész között kemény nyilatkozat­beli adok-kapokkal végző­dött. S alighogy kimondták a bú­csúszitkokat, Rod Stewart új szerződést kötött a War­ner Brothersszal, miközben - adóügyi okok miatt - végleg átköltözött az óceán túlsó partjára. Életének és karrierjének új szakasza az Atlantic Crossing című al­bummal kezdődött, amely az Every Picture... mellett másik kiemelkedő sikerű alkotása. Tom Dowd produ­cer irányításával kitűnő stúdiózenészek közreműköd­tek a felvételeknél és ezen a lemezen található a méltán világhírű Sailing, ez a gyö­nyörű ballada, amely a Yes­terday mellett az egyik leg­több változatban énekelt, játszott pop-örökzöld. Egy évvel később a remélt ismétlés az A Night On The Town című albummal már nem sikerült. Rod, a csavar­gólelkű, nőbolond, örök­­kölyök nem érezte jól magát az állandóan váltakozó stáb tagjai között. Saját zenekart szeretett volna maga mellé, hozzá hasonló jópofa srá­cokból, akikkel a vég nélküli turnék során is fel lehet dob­ni a hangulatot, akikkel a színpadon a zenélés még nem rutin, hanem öröm. Az első Rod Stewart Group­­ba végül a következő társa­kat válogatták be: Gary Grainger, és Billy Peek, gi­tár (ex-Chuck Berry) Jim Cregan, gitár (ex-Rory Gal­lagher, Taste, Family), Car­mine Appice, dob (ex-Vanilla Fudge), John Jarvis, key­board (ex-Ringo Starr, Art Garfunkel) és Phil Chen basszusgitár (ex-Jeff Beck, Pete Townsend, Donovan stb.). Remek csapat jött össze, de az első, bemutat­kozó angliai turné alkalmá­val reszketett a térdük, ami­kor a színpadra léptek. Az angol újságírók fenték a tol­lukat, hogy a Facesszel való összehasonlítás után alapo­san levágják a társulatot. De az új show mindenkit le­nyűgözött. Rod Stewart be­lopta magát a közönség szí­vébe. Koncertprogramjuk előtt csak tisztelegni tudott a szakma, amely a kritikák­ban az énekest már a legnagyobbak mellé helyezte. S a világkörüli turné hat hó­napja során az eufória min­denhová elkísérte a zene­kart. Rod Stewart ezen a turnén játszotta be magát végleg a szupersztárok közé, s ettől kezdve mint a hetve­nes évek egyik meghatározó egyéniségét emlegették. A következő években azon­ban ez a dicsőség mintha kissé a fejébe szállt volna. Társaihoz hasonlóan a mind­inkább nagy üzletté váló showbiz őt is belekényszerí­­tette abba a körhintába, amelyből nem volt többé kiszállás. Új - futószalagon készült - nagylemezek, világ­körüli turnék, egyre na­gyobb felszerelés, egyre na­gyobb létszámú személyzet, s egyre nagyobb mellény - Rod Stewarton. Részlet egy nyilatkozatából: „Miért emlegetnek egy lapon Mick Jaggerrel? Miért nem arról beszélnek, ami van? Először van egy Rod Stewart és az­tán van a Jagger, a második Stewart.” Hogy joggal volt beképzelt a sikereire, bizonyítja, hogy a hetvenes évek második felé­­­ben turnéi alkalmával - ösz­­szességében - 95 százalékos teltségű házak előtt játszott,­­ s nem akármekkora stadio­­­­nokban. Ezzel együtt a kri­tika jogosan tette szóvá, hogy lemezein mind több enged­­k­ményt tesz a kommersz üz- '3

Next