Rod Stewart, 1986. augusztus 19. MTK Stadion
fontért énekelt a Holchie Coochie Menben. A londoni rajongók már első fellépései után a szívükbe zárták. Akkoriban még a fehér ing és nyakkendő, de legalábbis a szolid megjelenés kötelező volt. Rod ananászfeje, lötyögő, rikító színű szerelése viszont élénk feltűnést keltett. Ahogy átélt, belső tüzektől hevített éneklésmódja, különös hangja is izgatóan hatott a tömegre. Pszichológusok szerint ma is ez a szokatlan, szexuális fantáziákat is csiklandozó hang sikerének - a nők rajongásának - legfőbb titka. Baldry mellett ez a whiskyvel is gerjesztett hang szabadon érvényesülhetett, és Rod most már bevallottan olyan elődök, mint Bessie Smith, Jimmy Reed vagy B. B. King útját kívánta bejárni. Egy évig ment is a szekér a zenekarral, de miután nem kaptak lemezszerződést, elfogadták Brian Auger ajánlatát és beolvadtak a Steampacketbe, amely a korszak egyik legreményteljesebb zenekara volt. De a sok dudás végül nem fért meg egy csárdában, s a zenekar feloszlott. Rod Stewart két menedzser támogatásával készített egy szólólemezt (Good Morning, Little Schoolgirl), amelyet a BBC II. tv-műsorában is bemutattak - különösebb feltűnés nélkül. Ebből a dalból a Yardbirds csinált későbbi sikert, mint ahogy a műsorból is a Beatles vált világhírűvé. 1965-ben a menedzsment ismét megpróbálkozott felfedezettje befuttatásával, de a második kislemez (The Day Will Come / Why Does It Go On) sem hozott sikert. Ha csak a később ismertté vált, ekkor született elnevezést - „Red The Mod” - nem tekintjük annak. Az új divatokat hajszoló swinging London aranyifjúságának ugyanis végre feltűnt az új fazonú énekes. A remélt áttörés azonban ekkor sem sikerült, Rod Stewart kedvenceit és másolt példaképett - Sam Cooke, Stevie Wonder, Al Green, Otis Redding, Smokey Robinson, Marvin Gaye - a fiatal brit közönség kevésbé díjazta, mint a populárisabb, „kedvesebb” beatzenekarokat. A zenekar-alapítások és -feloszlások állandó zűrzavarában egy felbukkanó újabb menedzser a Steampacket mintájára újabb együttest kívánt létrehozni és a Shotgun Expressbe énekesként Stewart is bekerült. Jó nevekből (Peter Green, Mick Fleetwood, Peter Barsden) állt ez a zenekar is, de nekik sem sikerült lemezszerződéshez jutniuk. Kislemezük (I Can Feel The World Go Round) a lemezboltok polcain porosodott, s végül a zenészek újabb vállalkozásokba kezdtek. A Marqueeben fellépő Shotgun Express azonban ismét csak növelte a tagok hírnevét. Green, Fleetwood vagy Stewart ekkor már „jegyzett” zenész, s nem véletlen, hogy később mindannyian megcsinálták a karrierjüket. Rod Stewart pályáján az újabb állomás már egy márkás név zenekara, a Jeff Beck Group. Menedzserük is jól ismert „cápa” a szakmában. Mickie Most nevéhez jó néhány sláger fűződik, s ezúttal is príma árut szerez védenceinek. Hi Ho Silver Lining a dal címe, s slágerlistás szám. De az érzékeny idegzetű Beck, akárcsak korábbi együttesében, a Yardbirdsben, itt is bemondja az unalmast, s váratlanul elhagyja társait. Stewart egyik zenekari társával (Ron Wood ma Rolling Stones) csatlakozik az ugyancsak jó nevekből álló Small Faces zenészeihez és megkezdődhet igazi karrierje. Rod Stewart gyakran nyilatkozta, hogy ő inkább a hetvenes évek embere, bár pályája átnyúlik a hatvanas éveken is. Az előző években azonban nem sok babér termett a számára, s a beatkorszak, majd a fesztiválnyarak, a hippik időszaka is úgy múlt el, hogy nevére csupán egyes szakmabeliek kapták fel a fejüket. Tizenévesen talán mert túlságosan is „fekete”, szokatlan volt a hangja, a stílusa - nem sikerült bevennie a popüzlet bástyáit, s egy divat- és generációváltásnak kellett eljönnie, hogy az új szupergroupban, a The Facesben, Ő is végre megérdemelt sikert arasson. A hatvanas évek két ismert zenekarából (The Jeff Beck Group, The Small Faces) 1970-ben alakult meg a The Faces, s ez a pillanat Rod Stewart karrierjének második kezdete. Megalakulásuk tulajdonképpen a popban végbemenő változások következménye volt. A beatkorszak végeztével új sztárok (Hendrix, Joplin, Santana, Led Zeppelin, Deep Purple stb.), új stílusok (hard-rock, dzsessz-rock, latin-rock stb.) alakultak ki, váltak népszerűvé, miközben sorra bomlottak fel a régi zenekarok és tűntek fel az új szupergroupok. A The Small Facesből az énekesgitáros Steve Marriott „dobbantott”, hogy Peter Framptonnal megalakítsa a Humble Pie-t, s megüresedő helyére Stewart ugrott be, aki 178 centijével szó szerint is a 160 centis társai fölé nőtt. Az előző tíz év kemény munkája most kezdett kamatozni. A korábban London-centrikus popzene új központja mindinkább áttevődött Amerikába, s ez kedvezett a bluestól induló énekesnek. A régi sztárokkal, hangokkal jóllakott közönség gyorsan felfedezte a szexis új hangot s a menedzsment is igyekezett azonnal „legendásítani”, eladhatóvá tenni az új sztárjelölt alakját. Az igazi varázst persze az időközben művésszé érett, de utcakölyök vagányságát és lelkiségét nem feledő Stewart karizmája jelentette, aki a hetvenes évek elején valóban az egyik legérdekesebb színpadi egyéniség volt. S nemcsak fölé nőtt társainak, de gyorsan ki is nőtte új zenekarát, s a Facesszel közösen készített lemezek mellett azonnal jelentkezett sokkal sikeresebb szólóprodukcióival is. S mivel a gyönyörű, folkos hangzású, eredeti és különleges hangszerelésű balladákat nagyszerűen ötvözte a klasszikus rock and rollal, lemezei gyorsan világhírűvé tették, s ezek a korai albumai ma is a hetvenes évek rockzenéjének legjobb lemezei közé tartoznak. Rod Stewart pályafutásában azonban ezek az évek sem voltak könnyűnek mondhatók. Menedzsere révén aláírt a Mercurynak, ugyanakkor a Facesszel a konkurens Warner Brothersszel állt szerződéses kapcsolatban. Végül Irwin Steinberg, a Mercury főnöke oldotta fel a két szék között a pad alá dilemmáját, miután hozzájárult Rod Stewart kettős életéhez és szerződéséhez. Stewart első albumából (Amerikában The Rod Stewart Album címmel jelent meg) 100 000-et adtak el, az alig néhány hónap múlva megjelenő másodikból már 400 000-et. Nem várt siker egy viszonylag ismeretlen előadótól! S eközben a Facesnek sehogyan sem ment. Sőt, üzleti meggondolásokból a zenekar amerikai turnéja során Rod Stewart and the Facesként hirdették őket a plakátok. S amikor 1971- ben megjelent a Maggie May, az első No 1. siker, a későbbi szakítás már nyilvánvalóvá vált. A társak a kísérőzenész szerepére nem akartak vállalkozni, együttesként viszont már csak nyűgnek bizonyultak az énekesük nyakán. A harmadik Stewart szólóalbum (Every Picture Tells A Story) már szintén No 1. siker és máig a rocktörténet egyik emlékezetes nagylemeze. A Faces süllyedő hajóját Ronnie Lane hagyta el először, aki „öreg” zenészként már látta a zenekar későbbi sorsát. Rod Stewart lemezei mellett Ooh La La című albumuk kifejezetten sikertelennek tűnt. A zenészek kezdetben ezért Rod Stewartot okolták, aki ekkor már újgazdagként hollywoodi körökben mozgott új barátnője, a svéd filmszínésznő, Britt Ekland oldalán. „Mióta ezzel a nővel van, egyre kevesebbet törődik a zenével - panaszkodott a lapoknak Kenny Jones dobos. - A szólókarrierje kedvéért egyszerűen a sz...ban hagyott bennünket.” S hogy jó zenészek dolgoztak a Facesben, bizonyítja, hogy Ron Woodon kívül később Jones is karriert csinált Keith Moon helyén a Whoban. A Faces és Rod Stewart elválása végül is akkor kezdődött, amikor Ron Woodot meghívták Mick Taylor helyére a Rolling Stonesba. A közönség nélkül maradt, elemeire bomlott zenekar 1974-ben oszlott fel, s a válás Rod és a többi zenész között kemény nyilatkozatbeli adok-kapokkal végződött. S alighogy kimondták a búcsúszitkokat, Rod Stewart új szerződést kötött a Warner Brothersszal, miközben - adóügyi okok miatt - végleg átköltözött az óceán túlsó partjára. Életének és karrierjének új szakasza az Atlantic Crossing című albummal kezdődött, amely az Every Picture... mellett másik kiemelkedő sikerű alkotása. Tom Dowd producer irányításával kitűnő stúdiózenészek közreműködtek a felvételeknél és ezen a lemezen található a méltán világhírű Sailing, ez a gyönyörű ballada, amely a Yesterday mellett az egyik legtöbb változatban énekelt, játszott pop-örökzöld. Egy évvel később a remélt ismétlés az A Night On The Town című albummal már nem sikerült. Rod, a csavargólelkű, nőbolond, örökkölyök nem érezte jól magát az állandóan váltakozó stáb tagjai között. Saját zenekart szeretett volna maga mellé, hozzá hasonló jópofa srácokból, akikkel a vég nélküli turnék során is fel lehet dobni a hangulatot, akikkel a színpadon a zenélés még nem rutin, hanem öröm. Az első Rod Stewart Groupba végül a következő társakat válogatták be: Gary Grainger, és Billy Peek, gitár (ex-Chuck Berry) Jim Cregan, gitár (ex-Rory Gallagher, Taste, Family), Carmine Appice, dob (ex-Vanilla Fudge), John Jarvis, keyboard (ex-Ringo Starr, Art Garfunkel) és Phil Chen basszusgitár (ex-Jeff Beck, Pete Townsend, Donovan stb.). Remek csapat jött össze, de az első, bemutatkozó angliai turné alkalmával reszketett a térdük, amikor a színpadra léptek. Az angol újságírók fenték a tollukat, hogy a Facesszel való összehasonlítás után alaposan levágják a társulatot. De az új show mindenkit lenyűgözött. Rod Stewart belopta magát a közönség szívébe. Koncertprogramjuk előtt csak tisztelegni tudott a szakma, amely a kritikákban az énekest már a legnagyobbak mellé helyezte. S a világkörüli turné hat hónapja során az eufória mindenhová elkísérte a zenekart. Rod Stewart ezen a turnén játszotta be magát végleg a szupersztárok közé, s ettől kezdve mint a hetvenes évek egyik meghatározó egyéniségét emlegették. A következő években azonban ez a dicsőség mintha kissé a fejébe szállt volna. Társaihoz hasonlóan a mindinkább nagy üzletté váló showbiz őt is belekényszerítette abba a körhintába, amelyből nem volt többé kiszállás. Új - futószalagon készült - nagylemezek, világkörüli turnék, egyre nagyobb felszerelés, egyre nagyobb létszámú személyzet, s egyre nagyobb mellény - Rod Stewarton. Részlet egy nyilatkozatából: „Miért emlegetnek egy lapon Mick Jaggerrel? Miért nem arról beszélnek, ami van? Először van egy Rod Stewart és aztán van a Jagger, a második Stewart.” Hogy joggal volt beképzelt a sikereire, bizonyítja, hogy a hetvenes évek második felében turnéi alkalmával - öszszességében - 95 százalékos teltségű házak előtt játszott, s nem akármekkora stadionokban. Ezzel együtt a kritika jogosan tette szóvá, hogy lemezein mind több engedkményt tesz a kommersz üz- '3