Könyvtáros, 1967 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1967-01-01 / 1. szám
TÁJÉKOZTATÓ KOSZTOLÁNYI DEZSŐ: ditfíU a Uöniot'ßl Szabad-e a könyvet dicsérnem? Zavartan tekintek magamba. Az a szózat hangzik föl bennem, hogy a könyv népszerűsítésének rossz szolgálatot tennék azzal, ha oktató modorban, kenetesen prédikálnék a könyv hasznos és magasztos voltáról. Jobbára olyasmit ismételgetnék, amit a könyvbarát nélkülem is tud és a könyvtől idegenkedő rábeszélésemre se fogad el. A könyvet nem lehet megszerettetni, mint valami tárgyat, valami portrét. Csak tok ez,amelybe valami be van zárva. A tartalmát kellene megszerettetnem, az éther rezgéseit, a szellemet, amelyből a könyv létrejön. Ehhez kevés pár perc, kevés egy emberélet is. Aztán félve tekintek magam köré is. Ez a század az újdonságok, a fölfedezések és találmányok százada. Az én védencem, a könyv, viszont fölfedezésnek ósdi, találmánynak szimpla és régi, mint halottjaink csontja. Krisztus előtt 2500-ban, Babilonban már voltak agyagtáblákra ékírással rótt könyvek, a Krisztus előtti hetedik században Ninivében pedig már könyvtárak is. Ezek a könyvek és könyvtárak hasonmásai a maiaknak. Bizonyos önérzettel mutathatnék rá erre a dicső családfára. De tudom, hogy a könyv nem divatcikk ma és a jelen más egyebet bámul. Ennek a Gutenbergje Edison és Marconi, Blériot és Lindbergh. Inkább nézi a könyvet a mozi képeiben, inkább hallgatja a könyvet a rádió hangszórójából, amely az emberi hangot mindenütt jelenlevővé teszi. Inkább a kilométerekkel és mérföldekkel viaskodik. Nincsenek többé távolságok. Ázsia, Amerika és Ausztrália egyformán közel van hozzánk. Repülőgépen, léghajón sétálunk át egyik világrészből a másikba, gépkocsikkal szeljük át a glóbust. Ez nem lekicsinylendő vívmány. Úgy látszik, lebírtuk egy ősi ellenségünket, a teret. Az emberiség részegen és megbűvölten vágtat előre földön, vízen, levegőben; tudja, hogy még mindig nem érkezett el a végső határig, hogy a gépek, amelyek a képet és a hangot közvetítik, még mindig tökéletesülhetnek, a közlekedőeszközök még mindig gyorsulhatnak, az iram még mindig szédületesebb lehet. Egyszer azonban ennek is vége szakad. Akkor az emberiség egy kicsit megdöbben majd. Mivel érzi, hogy már mindent láthat és hallhat, amit óhajt, s hogy mindenhová eljuthat az eddiginél sokkal rövidebb idő alatt, észreveszi, hogy a célt összetévesztette az eszközzel s nem az a fontos, hogy valamit miképpen lát és hall, hanem az, hogy mit lát és mit hall, s eszeveszett rohanásában hirtelen gondolkozni kezd azon is, hogy hová, miért siet annyira. Ha ezt a kérdést szegeznék annak a vidám, motorbiciklis ifjúnak, aki százhúsz kilométeres sebességgel robog az országúton, kötve hiszem, hogy felelni tudna rá. Legtöbb esetben kiderülne, hogy magáért a sietségért siet. Nyilván az emberiség is ilyen zavarban lesz a számonkérés és kiábrándultság e történelmi pillanatában. Belátja majd, hogy mindenhová elmehet, de immár semmi értelme sincs annak, hogy elmenjen valahová is. Ekkor majd magába száll, s tűnődik az útjáról, rendeltetéséről. Választ is keres erre a kérdésre parlagon hagyott, elkérgesedett lelkében. De egyelőre nem talál. Erre felel majd a könyv. A könyv, amelyet lenézett és sutba dobott. A könyv, az álmodozók irka-firkája, a haszontalanság lomtára, amely oly szürke az arany valóság mellett. A könyv, amelyet holtnak hitt, az ócska, vén salabakter, minden élet kútforrása. A könyv, amely fölmérte lelke délköreit, kibányászta agya mélyét s a legnagyobb magasságba, a legmesszebb távolságba vitte az előző nemzedékeket. A könyv, a szellemi manna, amelyből mindenki jóllakhatik, az égi táplálék, amely minél inkább fogyasztják, annál több lesz belőle, a bűvös kenyér, amely senkit se hagy éhen, minden ínségest kielégít, hatalmassá tesz, úgyhogy mindenki az ismeretek tőkése és nagybirtokosa lehet általa, gondolat-milliomos. A könyv, ez a medicina, ez a lelki gyógyszer, amint Osymandias egyiptomi király nevezte; ez a „beteg telkeknek való füves kertecske”, amint egy bájos magyar költő nevezte. A könyv, amely tékozlóan odaadja magát és sohase fukarkodik, sohase titkolózik. A könyv, ez az ékszertartó, amelybe a legértékesebbek mentették bele a kincseiket. A könyv, amely századok során volt márvány, érc, papirusz, hártya, kéreg, viasz, fatábla, bőr és rongy, de változtatva anyagát mindig megtartotta belső, rejtélyes mivoltát. A könyv, ez a tekercs, ez a 37 4