Konzerv- és Paprikaipar, 1979 (27. évfolyam, 1-6. szám)

1979-05-01 / 3. szám

82 KONZERV- ÉS PAPRIKAIPAR 1­979/3. igen kevés befőtt, dzsem, íz és kis mennyiségben cukrozott gyümölcs készült. A gyártási művelete­ket nem leírt technológia szerint hajtották végre, hanem a háziipari szintet alig meghaladva, min­dent kézi erővel végeztek. Nagy gondot fordítot­tak a minőségre, és így felvehették a versenyt nagyobb konzervipari múlttal rendelkező orszá­gokkal is. Hamarosan a nyugati piacokon is meg­szerették a jó minőségű, olcsó magyar konzervet. Megnyílt a piaci lehetőség Ausztria, Németország és Franciaország felé is. Az 1920-as évek végén megindult a paradicsom nagyüzemi feldolgozása is. A konzeripar kialakulását Magyarországon nem­csak a gazdasági, hanem a politikai viszonyok is akadályozták. Az 1930-as évek végén kezdett fel­lendülni a főzelék- és gyümölcsszárító ipar. Ekkor Weiss Manfréd Máriássy utcai telepére két Schilde rendszerű szárítót szereltek fel, melyeken elkezdő­dött a főzelékek (vöröshagyma, répa, zöldség, póréhagyma, spenót stb.) szárítása, szintén a had­sereg ellátására. Először szóló szárítmányokat, majd „Julienne” néven kevert szárítmányt, később „Julienne”-kockát gyártottak. Ezt ugyanazon a gépen gyártották, amelyen a „katonai kávé-kocka” készült. Ezek a második világháború után igen gyorsan letűntek a konzervipari termékek közül. A tavaszi és őszi időszakokban hathetes időtar­tamú volt a katonai kávé és hús (Haché, marha­sertéspörkölt, ,,K” hús) gyártása. Kibővült a do­bozgyártó profil tubusok, cipőpasztás (Schmoll- Kakas paszta) dobozok, fekete lemezből készült kézi permetezők, olajos kannák, a gyár saját nyomdájában litográfusok által tervezett gyönyörű Sougát dobozok gyártásával. Speciális vernírozás indult be külföldi modern gépekkel. Különböző méretű libamájas dobozok is készültek. Egy-egy új profil bevezetésekor az üzem egysze­rű épületekkel bővült, néhány év alatt a Weiss Manfréd Konzervgyárban volt konzerv-, tubus-, nyomda-, doboz- és bádog-, paradicsom-, kávé- és szárítóüzem. Az akkori idők legfontosabb célkitű­zése a profit gyors növelése volt, alacsony bérek mellett a termelést gyorsan növelték, a szociális gondoskodás ismeretlen volt. Hatalmas excenter préseket szereltek fel a fedők, fenekek gyártására, amelyek sok baleseti veszélyt rejtettek magukban és számtalan csonkulásos balesetet idéztek elő. A gyár csak ott és olyan gépesítést vezetett be, ahol feltétlen termelékenységnövekedés jelentke­zett. A főzelékkonzerv-gyártás volumene állandó inga­dozást mutatott, a paradicsomgyártás grafikonja viszont erőteljesen emelkedett. Az ingadozás fő oka volt, hogy mind a borsó, mind a zöldbab fel­dolgozását kézi erővel végezték, aminek következ­tében a költségek igen magasak voltak és a ter­mékek nem lehettek versenyképesek. Például: a zöldborsót úgy dolgozták fel, hogy a hüvely gépi kifejtése után a blansírozott szemeket egy vagy több asztalra öntötték. Az asztalokat dolgozók állták körül, akik egy marék borsót fel­emelve, a másik kézzel kiszedték a sárga, férges, törött szemeket, szemétdarabokat stb., és a jónak ítélt mennyiséget a dobozba töltötték. Ez igen lassú munka volt, napi 1—2 vagon készárunál töb­bet nem tudtak gyártani. A bab gyártása kézi tisztítással kezdődött és ugyanilyen munkaigényes kézi munkával történt. Az első viszonylag jól fel­szerelt nagy teljesítményű vonalak a paradicsom­feldolgozásnál alakultak ki. Az első, csöves elősűrí­­tőt a Máriássy utcai gyárban szerelték fel 1928- ban. , 1938—1940 között megépült a Máriássy utcá­ban két olasz tésztagyártó vonal. Ebben a teljesen korszerű tésztagyárban, a száraztészta már hidrau­likus préssel készült, a hosszú tészta szárítását kamraszárítókban, a rövid áruét pedig szekrényes szárítókban végezték. A modern berendezés az államosításig már nem is változott. Olyan jó minőségű tésztát gyártottak, hogy azt külföldi piacokra — Amerikába és Japán­ba is — szállították. A tésztaüzem éjjel-nappal, még vasárnap is üzemelt. A felszabadulás után a Szandtner és Globus tésztaüzemeket államosítot­ták és egyesítették Tésztagyár N. V. néven. Az 1930-as években az üzem európai színvonalat ért el, főleg a paradicsom feldolgozása és a modern borsófejtőgépek beállítása után a zöldborsó kon­zerv gyártása volt viszonylag jelentős. Fellendült az export. A hús- és főzelékkonzerv erőteljes fej­lesztése mellett megindult a libamáj konzerv és különféle ínyenc konzervek, mint pl. marhanyelv aszpikban, csirke zselében, szárnyas konzervek, virsli dobozban stb. gyártása. Két műszakban üze­meltek 12 órás műszakokban. A gazdasági világválság erősen korlátozta a konzerviparban jelentkező gazdasági fellendülést. A belföldi piac felvevőképessége kicsi volt, az 1929 — 1933 között fellépő munkanélküliség miatt. Weissék jól látták, hogy a válsághelyzetet csak a paradicsomkonzerv-gyártás fokozásával lehet át­hidalni. A legjobb felvevő piac ekkor Anglia volt, majd Németország és Amerika is jó piaca lett a szép piros színű paradicsompürének. A környező és paradicsomtermelésre alkalmas községekben a gyár szerződéseket kötött a parasz­tokkal 3—4 fillér/kg-os áron. A termelők kötelesek voltak a saját kocsijukon, az előre meghatározott nap meghatározott órájában behozni a paradicso­mot, szép, piros, egészséges állapotban. A kifogá­solható minőségű nyersanyagot visszairányították. A paradicsomfeldolgozást éjjel-nappal folytat­ták. Jelentőségét mutatja, hogy nem elégedtek meg csak a művezető jelenlétével a feldolgozásnál, hanem nappal a gyár valamelyik igazgatója, éjjel pedig a Nagyváradi Konzervgyár felrendelt igaz­gatója volt a felelős vezető. A háborús konjunktúra hatására nagy megren­deléseket kaptak különféle dobozok (fehér és fekete lemezekből) gyártására. Beszerezték az akkor is­mert „Láng” sűrítőket és elősűrítőket, modern automata zárógépeket. Kezdtek foglalkozni alu­mínium dobozok gyártásával és azok sterilizálásá­val ellennyomásos autoklávban. Fellendült a gyümölcs- és főzelékkonzerv kivi­tele. Wiess Manfréd a Máriássy utcai gyárat csak­hamar kicsinek tartotta és elhatározta, a „Flóra

Next