Birkás István (2003)
A katalógust a Sopron, Hajnóczy-házban 2003. október 4—2004. január 5. között rendezett kiállítás alkalmából jelentette meg a Körmendi Galéria „Nekem egy nyugalmas sziget ez a műterem. Hiányzik belőlem a bizonyítási vágy, de mára eljutottam odáig, hogy saját mércével mérjem magam. Engem két dolog hajt. A vágy, hogy holnap túllépjek mai önmagamon és a félelem, hogy ez nem sikerül. Mindezt művekre „lefordítva": megcsináltam-e már életem legsikerültebb képét, ha nem, megcsinálom-e valaha? Vágyom arra, hogy alkotó szellemű közösségben éljek, miközben magányos alkat vagyok.” „Engem főként az asszír-babilóniai és az afrikai művészet nyűgözött le. Ezekben az alkotásokban találtam meg a legfényesebb bizonyítékát annak, hogy valójában egyetlen hatalmas kultúra létezik, és hogy a művészet indítékai alapjaiban változatlanok. Most is ugyanazért kezd el valaki szobrot készíteni, festeni, mint évezredekkel ezelőtt. E beláthatatlanul és felfoghatatlanul hatalmas kultúra "termékei" folyamatosan egymásra rakódnak, érintkeznek, elválnak egymástól, de újra találkoznak. E kultúra alapja most is — mint két- vagy akár hatezer éve - az emberi tudat és érzés. Szerintem a művészet - azon túl, hogy egy mesterség -, indítékát tekintve döntően emocionális tevékenység. Én nem hiszek a művész „kitaláló" szerepében: a művész a műveiben csak reagál az őt érő környezeti hatásokra, hatezer éve lényegében egyformán. Otthont keres és otthonosságot, biztonságot, nyugalmat és új, felkavaró élményeket.” „Eszembe se jutott, hogy mást is csinálhatnék. Valami mondanivaló kavargott bennem, aminek a festés adott formát. A „képcsinálás” nem foglalkozás, hanem egyfajta gondolkodásmód, magatartásforma. Külsőleges eszközökkel jó néhányan elhitetik környezetükkel, hogy ők művészek. Nem a többi embernek kell ezt bebizonyítani, hanem itt a műteremben kell annak lennem. Vannak olyan kollégák is, akik a sikerre kacsintva vállalják az epigonszerepet, és „rugalmasan” követik a divatos művészeti irányzatokat... Számomra egyik út sem járható; felelősnek érzem magam ezért a szakmáért. Nem azért dolgozom, hogy én „látszódjam”. Hagyom, hogy egy-egy gondolat meghódítson, hogy az anyag vezesse a kezem. Ha ez a szabadság, akkor vállalom az ezzel járó magányt is.” B.E „Fehér falak, okkerbe hajló vakolatok, meleg-barna öreg faeszközök barátságos faktúrája tölti be a képkivágást, mely valóban csak kivágás, egy metszetnyi körülhatárolt terület a kereten túl végtelenül, minden irányban folytatódó világból, a térből, az időből. Valahol süt a nap, és itt csak úgy van jelen, mint alkonyodó délutánokon a meszelt házfalakról sárgás reflexekkel visszaverődő fény, és ez az érett világosság most a megfogható közelségbe ért múlt idő színeit emeli ki, egy feledésből visszahívott, otthonosan berendezett, hajlékká szelídített múlt arcvonásait rajzolja fel. Úgy gondolom, legszebb munkáival, tartózkodóan napfényes felületeivel, szerényen és hangtalanul a képsíkon megjelenő tárgy töredékeivel, a hivalkodó nosztalgia nélkül, de érzékenyen ábrázolt múlttal, az idővel Birkás „lassan tűnődve” megérkezett otthona küszöbére.” 1—3. Birkás István monográfia 1998 4. Kovalovszky Márta: Személyes múlt, személyes jelen (B.I. monográfia. Körmendi Galéria Budapest, 1998 3