Kortárs, 1964. július-december (8. évfolyam, 7-12. szám)
1964 / 8. szám - Galambos Lajos: Teljes búcsú (II. rész)
— Tíz nap múlva nem leszünk itt, öregem. Gábor furcsállotta, hogy ő nem tud erről. Nem képzelte természetesen, hogy ez a kormánybiztosság örök időkig fent marad, de mind ez ideig nem csökkenő létszámmal kérték hazatelepítésüket a disszidensek. Tizenöt-húszezer embert vettek eddig át s ez nem csekélység, még akkor sem, gondolta Gábor, ha Sanyo eddig nem volt közöttük. Ivott még egy pohárral, aztán felállt és odalépett a nagysörényű férfihez. Nézett egy kicsit rá s megkérdezte: — Nem ismerjük egymást? A férfi pillája meg sem rebbent, úgy nézett rá. Gábor a kezét nyújtotta: — Eőri. Amaz nagyon halkan válaszolt: — Melcsók. De Gábor még ezután sem tudta őt hová tenni. Keresett és kutatott az emlékezetében, de nem akadt semmi nyomra. Pedig nekem, ha élményem van valakiről vagy valamiről, megőrzöm az élményt, gondolta. Semmi olyasmit nem felejtettem még el, amihez valamilyen élményem fűződik. Nem felejtettem el sem olyan embert, sem olyan állatot, sem olyan füvet, fát vagy földet. — Hallom, maga kijár a határra. — Igen. — Mikor mennek legközelebb? — Holnap délután. — Elintézem, hogy magukkal mehessek. — Kérem — mondta Melcsók. S nem nézett fel Gáborra. Hatalmas, dagadt ujjaival megfogta a poharat, töltött magának s a két deci bort egy hajtásra lehúzta. Gábor visszatért a helyére, majd arra gondolt, megbeszéli a kormánybiztossal mindjárt ezt a határramenést. Magával vitte a széket s helyet szorított magának az alezredes mellett. Amikor már a kormánybiztos közelében ült, meglátta, hogy Melcsek vérbe borult szemmel nézi őt. Nem értette. Engedélyt kért az alezredestől, hogy kimehessen másnap a határra, aztán elbúcsúzott a társaságtól. Már az emeletekre vivő lépcső első fordulójában járt, amikor a portás után szólt: — Elfelejtettem mondani, hogy levele van. Gábor átvette a levelet, felbontotta. Magdi közölte vele, hogy fiukám, anynyira hiányzol. Nincs abban a szállodában egy telefon, hogy felhívj néha? Mi itthonról el sem mozdulunk. Tominak a tizenötödiki fizetésedből vettem egy nadrágot s mindjárt, ahogy felvette, belepisilt. Kérdeztem tőle, miért tette ezt, azt mondta: nem ő volt, hanem a mackó, amit Győrből küldtél neki. Fiukám, csomag érkezett édesanyádtól. A hízott kacsának még a lábát is iderakta, a zúzáját, a máját, a szívét megsütötte és elküldte. Csak gondolkodtam rajta, ha már levág egy állatot, maguknak miért nem hagy belőle semmit? Meghívatta a portással Budapestet, aztán végigolvasta a levelet. Képzeld el, közölte a felesége, találkoztam édesanyámmal, a Rákóczi úton sétáltunk és akkor. Tomi nem nagyon tetszett neki. Micsoda kis paraszt-suttyó ez, mondta. Azt hiszem, megint beletelhet öt esztendő, hogy újra találkozzunk. A te anyáddal szívesebben találkoznék, most mindjárt. Pestet hamar kapcsolták, ilyen későn nem futott más beszélgetés a vonalon csak az övék. Tíz percig beszélgettek mindenféléről. Olyan régen hallotta már Magdi és a gyerek hangját, hogy ez most igazán jól esett. Aztán mama jutott eszébe: csuda, hogy elküldte annak a kacsának minden részét? Egyszer, még kicsi korában, egy este lehozták a padlásról az utolsó szál kolbászt. De olyan rövid szál volt, hogy mire kiporciózta mama, neki nem jutott belőle semmi. Másnap hallotta Gábor, mit mondott az édesanyja Bojtos Samu feleségének: Úgy kívántam azt a kolbászt, ángyó, a baj majd kivert érte, mégis odaadtam nekik.