Kortárs, 1968. július-december (12. évfolyam, 7-12. szám)
1968 / 9. szám - Darvas József: "Magyarország felfedezése"
akar, hanem „leleplezni”. Csak a bajokat, a problémákat, a hibákat vette észre —, azokat is eltorzította, eltúlozta, — az írásai így ferde, egyoldalú képet adtak a megyéről. A szeme csak a rosszra nyílt. Ők se tagadják, hogy sok még náluk a baj, nagy az elmaradottság, hogy még mindig ez az ország legtöbb gonddal küszködő megyéje. Ezt is meg lehet, meg kell írni. De nemcsak ez létezik. Nagy eredmények is születtek, állandó, sőt egyre gyorsuló a fejlődés, új tervek vannak megvalósulóban. És ez jellemző a megyére. Aki csak a fekete színeket látja, vagy elsősorban azokat hangsúlyozza, nem segít; rosszul általánosít, dezorienál és elkedvetlenít. Persze, mindez nem így, egy „kiselőadás” formájában hangzott el; vita, — helyenként szenvedélyessé váló vita — folyamatában összegeződött. Orosz Ferenc, — s a többi jelenlevő is, — nem általánosságban érveltek. Tényeket, számokat, adatokat soroltak. Igaz, hogy ez a megye az ország „Szicíliája”? Igaz. A felszabadulás óta közel 160 ezer ember vándorolt el innen. Nem Amerikába, az ország minden részébe. Ma is mintegy 40 ezren járnak el dolgozni, „ingáznak”. Sok az ember, a mezőgazdaság nem tud mindenkinek munkát adni. Az ipar hiánya: ez a legnagyobb gond. De az iparosítás is elkezdődött már, csupán az elmúlt évben 3600 ipari munkahelyet teremtettek. S ez a folyamat gyorsulni fog. Igaz, hogy a termelőszövetkezetek fele gyenge? Ez is igaz. De egyre több a jó, sőt a kitűnő szövetkezet s a „gyenge” minősítés se azt jelenti már, amit tavaly, tavalyelőtt jelentett: a mai „gyengét” akkor még „közepes”-nek nevezték... Hát nem a folyamat a lényeges ? És a hatalmas gyümölcstelepítések! Egyre több embernek adnak munkát, egyre több pénzt hoznak; a legjobb szövetkezetekben megkezdődött az „ingázók” lassú visszaszivárgása. Hiányoznak még a tárolók? A hűtőházak? Hiányoznak, s emiatt százmilliók vesznek el. De majd épülnek ezek is! Körülvittek a városban, megmutatták az új gumigyárat, az épülő üzemeket, azoknak a helyét is, amelyek építése még csak ezután kezdődik, a félig kész, modern és szép pedagógiai főiskolát, a mezőgazdasági technikum korszerű szállodának is beillő kollégiumát, az új lakótelepeket. Nyíregyháza csakugyan rengeteget fejlődött azon, hogy utoljára itt jártam. Közben folytattuk a vitát. „Elvileg” sok mindenben egyetértettünk, bár nem mindenben, leginkább a hangsúlyozásban volt eltérés közöttünk. S ez sose mellékes, különösen nem, ha arról van szó, hogy hogyan ítéljük meg az irodalom szerepét. Egyszer-egyszer már úgy tűnt, hogy közös nevezőre jutunk a konkrét vitában, aztán kiderült: nem. Tudják — mondották —, nem ők döntik el, hogy ki írja a sorozatban a Szabolcs-Szatmár megyéről szóló kötetet; nem is vindikálják maguknak ezt a jogot, de határozott kérésük: ne Végh Antal legyen az. Érveltem: az lehet, hogy Végh Antal eddigi írásai csak a legfájóbb pontokat tapogatták körül; szerintem se adna igaz és teljes képet a megyéről, ha erre korlátozódna az írói érdeklődése. De én ismerem a készülő könyv vázlatát; nem fenyeget ilyen egyoldalúság. Az se kizárt, hogy egyes dolgokban tévedett, vagy túlzott, — ám éppen ezért lenne szükséges a helyiek segítsége, hogy ezt elkerülje. Egyben viszont egészen bizonyos vagyok: a szándéka tiszta, becsületes. Nem! Nem! Sokat kell még „bizonyítania”, hogy a megye bizalmát visszaszerezze. Igyekeztem megérteni Orosz Ferenc gondolkodását. Az indulatait is. Mondtam: régi barátom. Évekig munkatársak voltunk. Okos embernek, jó kommunistának tartom, szíves lélekkel szolgálja a párt politikáját. Sokgyerekes szegényparaszt családból származik, innen Szabolcsból. Rengeteget dolgozik, fárad, hogy segítsen szülőhazáján. És úgy hiszem, jól dolgozik. De most, szerintem, nincsen igaza. Miért ez a makacsság? Ám nemcsak az ő gondolkodását igyekeztem megérteni. Egy típusét, egy fontos és széles rétegét, amelyet becsülök, s az igazán társadalmi érdekű irodalom legtermészetesebb szövetségesének tartok. Ha vannak vitáink, akkor is. Merevek lennének bizonyos kérdésekben? Félreértik s eltúlozzák a maguk szerepét, felelősségét? Önmaguk személyes sikerének tekintik azt, ami eredmény és személyes bántásnak, ha valaki valami rosszat mond, ír az irányításuk alá tartozó területről, intézményről? A tekintélyüket féltik? És mindezt „elvi” indokolásba bár 1950 .