Kortárs, 1972. január-június (16. évfolyam, 1-6. szám)
1972 / 5. szám - FÓRUM - Lengyel Balázs: Vázlat Mándy Ivánról
ból jelentkezik Mándynak, modern költészettel való másik párhuzamos törekvése magában az epikus előadás menetében. Az epikában ugyanis legalábbis korunkig alapszabály volt, hogy a külvilágot és a belső gondolati szférát világosan el kell különíteni. Mit képzelt, álmodott, vizionált és megint mit látott, mondott, cselekedett, ténylegesen a hős, ez a kettő mindig is precízen szétválasztódik. Csakhogy Mándy, aki nem a puszta látottat akarja írni, hanem a látványról a látomását, előadásában a belső világ áramlásának, a vizionáló képzeletnek épp oly tág, csaknem korlátlan teret nyit, mint a versben a modern költészet. Igen gyakran — és ahogy életművében előrehalad, egyre gyakrabban —, elhagyja, kiiktatja a külső és belső történés egymástól való elválasztását, valót és képzeltet, mondottat és gondoltat tudatosan egymásba játszat, s teszi ezt olyan szuggesztivitással, olyan meggyőző erővel, hogy nemcsak az értő olvasó nem akad fenn olyasféle szürreális történetvezetésein, mint amilyenre példa a Kulikabát című novella, hol a kabátkereső hősnőt végül is az árusok ruhafogasra lógatva egyszerűen beakasztják a raktár kabátrengetegébe, hanem még a modernségről mit se hallott gyerekolvasói is természetesnek veszik, hogy kedvenc Csutakjuk valós kalandjai is tele varrnak a játékos képzelet kitalált jeleneteivel anélkül, hogy a valós és a képzelt az ábrázolásban szétválnék. Sőt Mándynak a gyereklelket ismerve és művészete szuggeráló erejében bízva, itt talán - a konvencióktól kevésbé befolyásolt olvasónál - még kevesebb ellenállást kell leküzdenie. Mert persze mindezekben van azért jócskán áttörés vagy áttörés is. Ahogy van a már említett két élményformáló tulajdonságon túl a hozzájuk csatlakozó harmadikban is. Ez a harmadik, mely a részvéthez és a berögzött embertelenségek elleni lázadáshoz illeszkedik, megint a modern költészetből jól ismert, paralell elem: a groteszk iránti különös fogékonyság. Nem volna teljes Mándy Iván látásmódjáról, írói gyökereinek felvevőkészségéről a vázlatunk, ha ezt az alaptulajdonságát kellő erővel nem hangsúlyoznánk. Részvétének, lírai azonosulásának itt van az ellenpontja. Megindultságának a fékje. A rossz író nemes érzelmeitől vezettetve mindig idealizál. Mándy azonban egyszerre lát részvéttel és a különösséget, a groteszket felfedező csaknem maliciózus szemmel. Létünk, viselkedésünk, figuránk megindító, de ugyanakkor képtelen mivolta egyszerre érinti meg és tartja áram alatt termő képzeletét, így ábrázolásában többnyire egyszerre bujkál rokonszenv és irónia, s ha maga a hős — az is elég gyakori — önirónia. Aligha akad írónk, aki merészebben, nagyobb öniróniával merne írni saját magáról, mint Mándy Iván. Elég jól ismerem műveit: nem találtam bennük soha egyetlen nagyképű mondatot. S végül is ez elég nagy szó. Mert annyi körültekintéssel formált, gondosan ápolt írói legendát ismerve, s annyi talmi legendatákolmányt szétporladni látva, itt áll előttünk egy író, túl az ötvenen, sok baljós hendikep után s mégis nemcsak egy sereg kitűnő könyvvel, terjedelmében is tekintélyes életművel a háta megett, hanem olyan kétségtelen áttöréssel, amely prózánkra alakítólag hatott. Mindig szervesen, mindig önmagához hűen fejlődve, mindig a valóság mélye felé törve megteremtette a maga félreismeretetlen stabil világát, egy bennünket is túlélő Budapestet, ezt a korhoz kötött fél-nagyvárost, melyben ma mindnyájan otthonosak vagyunk. S közben mellékesen tágabb látásmódot, korszerűbb eszközöket, tömörebb, merészebb ábrázolási technikát honosított meg. Olyan író, aki nem akart mást, csak írni, őrizve az író valódi társadalmi feladatát, és nem csekély veszélynek kitett írói szuverenitását. És ez az író, aki nem titok többé, nagyszabású művész, vitathatatlan mester, önmagáról mégis így beszél egyik novellájában:Jön Mádai a hülyegyerek-arcával. Ugye különös, ugye jól eső, hogy azért így is lehet valakivé válni ? 791