Kortárs, 1976. január-június (20. évfolyam, 1-6. szám)

1976 / 5. szám - Bor Ambrus: Izolda (novella)

vettek az árából. A volt férj keveset törődött a fáradságos OTP-üggyel, ráhagyta az asszonyra. Amikor költözhetett, átköltözött. - Meg se köszönte különben. Azt hiszem, sohasem kötődött hozzám. Július, augusztus. ő eljár a műhelybe, csak úgy. Néha besegít, a lány helyett emelgeti a nagyobb gerendákat. A műhely törött tetőszerkezeti anyagokból szab le használható darabo­kat. Bejár a városba, meg-megfordul a közeli nagyvárosban is, a feketepiacon csere­berél, üzletel, mérsékelten csal. Huszonnégy éves. - Magából nem válna jó asztalos - mondja egyszer a mogorva Hubacher. - Nem érzi a fát. Ez a lány inkább. Megtartanám. Lesz itt munka elég, meggazdagodhatna mellettem. Még első nap megkérdezte: - Maga segéd itt vagy micsoda ? - Dolgozom, különben nem adnak élelmiszerjegyeket. Épp csak megkezdtem az első egyetemi szemesztert, aztán evakuáltak. Az asszonynak csak megemlíti, mintegy fölsorolásba foglalva: - Azokban az első, Zavaros időkben egy zavaros ügy. Egy főiskolás lány, mate­matika-fizika szakos. A lány otthon is leginkább csak vászonköpenyben. Egy kockás reggelizőabrosz­ból varrott szoknya. - Ezt bizony úgy loptam. Elloptam egy nyári vendéglőből. A nyikorgó falépcső, érintésre szárazon megreccsenő korlát, a padlástérben mindig porszagú hőség és sötét, az ajtón belépve mindig szemközt, szembefordulva, várakozva a lány. Mindig ugyanaz a heves, a nyakát átkaroló ölelés, tarkóján a fától meg szerszámtól megérdesedett ujjak turkáló-borzoló tapintása. Elnyíló száj, nyel­vét váró, kereső nyelv, öléhez fészkelődé­­l. -Én megismerem ám a lépéseidet. Minden lépcsőfokon mintha picit meg­pihennél. Olyan lassan jössz. Mindig csak vár, ráfonódva. Mindig megvárja, hogy leültesse az ágyra. Szék egy van a padlásszobában. Mindig megvárja, hogy végigfektesse az ágyon, fölgom­bolja a köpenyét, kikapcsolja a kockás vászonszoknyát, levetkőztesse. Megremeg, amikor fölismeri, hogy ő most hogyan szeretné, halk nyikkanással fordulva arra, amerre éppen szeretné. Az asszony arca pajzs, a vonásai energikusak, kemény állát szívesen nyugtatja két egymásba kulcsolt keze bölcsőjében, amikor hosszabb elbeszélésre vagy fejtege­tésre figyel. Nyugodt. Negyven. Intelligenciája könnyen áthidalja a korkülönbséget. - Miért nem vagyok szebb - mondja a lány. - Ha szebb volnék, megtartanál. - Tanárnő akarsz lenni ? - Talán. Nem tudom, mi lesz négy-öt év múlva. Nem bírok most években gon­dolkozni. Ha most idő­dimenzióban gondolkozom, akkor bőgök. Ne félj, nem bőgök neked. A fehérkezű evés közben megemlíti: - Jövőre megint eljárok lovagolni. Szép és fölfrissít. Erdei ösvényeken lépés­ben, ősszel, szántásokon vágta. A férjem miatt mondtam le róla. Hogy ez divat meg arisztokratizmus, amazonkodás, és hogy leszbikus porosz nők biztosítják a bakonyi, bükki lovasiskolák dollárbevételét. Gusztustalan, ő eljár az asztalosműhelybe, július végén papír szerint is beáll Hubacherhoz, heti százért, katonai papírpénzben fizetve, ami elvileg tilos. Hubacher valahol sze­rez egy körfűrészt is, ezt együtt hozzák rendbe, végül egészen jól működik. Gépolaj nincs, kenőzsír nincs, ő még tartja a feketepiaci ismeretségeit, egy doboz zavotta­­zsírt szerez. A lány egy este nem ugrik a nyakába. A falnál áll a kamrányi szoba végében, a falhoz lapul, hebegve mondja, azonnal: - Nem jött meg. Most már egy hete nem jött meg.

Next