Kortárs, 1978. július-december (22. évfolyam, 7-12. szám)
1978 / 10. szám - Orbán Ottó: Az ádáz szemtanú (esszé)
Kettőjükért együtt? A valódi arcátlanságért? Költői kérdés, folytassuk inkább a bűnlajstromot ott, ahol korábban abbahagytuk, Pilinszky és Ginsberg után. Az a poétikai öszvér, melyet kísérleteim során sikerült kitenyésztenem, makacs egy állatnak bizonyult. Whitmanról írva még a szabadság tagolt rendjét érezhettem, később viszont egyre inkább feszélyeztek az új forma mind nyilvánvalóbb korlátai. A módszer meghatározott terjedelmet kívánt; föltaláltam a „szabad” szonettet, mely az ellentmondásnak nem a föloldásában, csak a megkerülésében segíthetett. Az áradó vers lineáris tagolása a monotónia költői lapályát eredményezte, és ezen az sem változtathatott, hogy a szöveg terjedelmét csökkentettem. Nem a megoldásra találtam rá, csak megálltam a veszélyes pont előtt. Mielőtt még kiderülhetett volna, hogy a versem továbbra is egysíkú. A kérdés - úgy véltem, most már világosan látom - az volt, hogy tudok-e építkezni, azaz emeleteket húzni egymásra. Ott tartottam megint, ahol már korábban is annyiszor: a hosszú sor rövid sor átkozott témakörénél. No, ez aztán a nagy dolog, gondolhatja bárki, egy hosszú verssor! Föl kell szabdalni, és kész. Csakhogy én úgy éreztem, mintha az ujjaimról kéne levagdalnom egyik ízt a másik után. A költő verssora egyéniség, és nemcsak abban az értelemben, hogy a költő stílusjegyei egyénítik azzá, az összefüggés mélyebb, nem egy esetben valósággal biológiai természetű. Nem véletlenül nevezik a hosszú sorokat író Whitmant nagy tüdejűnek, holott a verset ritkán írják tüdővel. Én úgy próbáltam írni, ahogy beszéltem, sokat markolva, kitérőkkel tartva a célom felé. Beszélni viszont a szándékos hazugság esetétől eltekintve - mindenki úgy beszél, ahogy gondolkodik. A hosszú verssor az én esetemben egy gondolkodásmód foglalata volt. És most, annyi kitérő után, szembe kellett néznem azzal a kívánalommal, hogy a gondolkodásmódomon kell változtatnom. Szorultságomból Hölderlin segített ki. A zárt forma és az élőbeszéd furfangos viszonyára már utaltam vele kapcsolatban. De volt itt még valami más is. Hölderlin ódaformája, illetve az, amit én abból fölfoghattam (hogy ne mondjam: elemelhettem), módot adott arra, hogy hosszú verssoraim rövidebbre szabva is hosszúak maradhassanak. Korábban effajta verssoraimat a lélegzet tagolta, ettől fogva valami más is. A jobbára csak alibiként meg-megcsendített, az élőbeszédben föloldott mértéknél sokkal inkább az a már-már rögeszmés ritmusérzék, mely a versmondatot szinte sohasem hagyta a sor végén befejeződni, hanem az utolsó szavakat áthúzva a következő sorba, a vers szemmel látható formája mögött egy másik formát is fölvillantott: a kígyózó mondatét, a beszédét, a gondolkodásét. Fölfedeztetve velem - mintegy kényszerűségből - valami életreszólóan fontos dolgot is. A két - mondjuk úgy: külső és belső - versformának a sorozatos sorátvitelekből adódó makacs disszonanciája szinte kikényszerítette belőlem a kemény vágásokat. Egy verssor közepén - a ritmikai konvenciók szerint: hangsúlytalan helyen - szükségképpen nagyobb lendülettel kell indulnia a mondatnak; a lendületen ez esetben nemcsak a ritmika sodrását , hanem a fondolatátvitel tempóvételét is értve. Egyszerre csak arra ébredtem, tudok repülni ol-le, egyik tárgyamat otthagyva egy fél verssor satujába fogva és a másikat meglegyintve szárnyammal, a Parker márkájú golyóstollal. A költészet és a szerencse útjai kiszámíthatatlanok. Pályám egyik legválságosabb pillanatában, amikor formaproblémák ürügyén valójában magammal bajlódtam, a megújulásommal, melynek elmaradása egész további költőlétemet tette volna kérdésessé, Hölderlin jött a segítségemre, méghozzá azzal, hogy föltaláltatta velem a spanyolviaszt, az enjambement-t. Tágabb értelemben egy verskezelési módot, mely azóta sem vesztett - számomra - az érvényességéből. Későbbi köteteim mindegyikében megtalálható, még ha olykor a fölismerhetetlenségig átgyúrva is, az ekkor tanult strófaszerkezet. Mert hát mégsem a bölcsek kövét találtam meg, csak egy verselési módot, melynek hamarosan kezdtek látszani a határai is. Sok mindent lehetett vele versbe fogni, de nem mindent; ahhoz túlságosan fontos szerepet játszottak benne a görög kellékek, melyek eleve behatárolták költő és tárgya szereplehetőségeit. Életem verssé válni vonakodó, prózai anyaga tovább ingerelt. Addig-addig, míg végre megsuhintott