Kortárs, 1982. július-december (26. évfolyam, 7-12. szám)
1982 / 11. szám - KRITIKA-PRÓZA - Thiery Árpád: Bor Ambrus: Hosszabb távok; Jel
lenne küzdelmét, amelyből végül a tehetség kerül ki vesztesen, és győz az „oblomovizmus”: a nagy mű nem születik meg. A Sors háziszentjeként emlegetett Karinthy Frigyes is mindig a „nagy regényre” készült, s ha ezt nem valósította is meg, életművet teremtett. Sors Tamásnak ez nem adatik meg; kap ugyan egy nagy lehetőséget, de nem tud élni vele. Vészi nyitva hagyja a kérdést, hogy pontosan miért is sikkad el Sors Tamás tehetsége, miért nem teremtődik meg kivételes képzelőerejéből, stíluskészségéből, munkabírásából a „nagy mű”. Hőse átlép minden „tűrési vonalat”, elveszti munkáját, s csaknem gyilkossá válik. A kisregény groteszk - helyenként parodisztikus, szatirikus - tükrévé válik világunk egy szeletének. Sok olyan prózai vívmánya van a műnek, amely az újabb prózaíró nemzedéknél már természetessé, szinte kötelező prózanyelvvé vált: rövid, zárójeles utalások, képtelenségek teljes realitással való ábrázolása, az erotika, a szexuális kapcsolatok szókimondóbb ábrázolása, a látomások természetes beillesztése, a formai (nyomdatechnikai) kiemelések alkalmazása, a hétköznapi nyelv fordulatainak használata stb. Vészi Endrének az elesettek, periférián élők világa iránti rokonszenve első műveitől kezdve jelen van legújabb munkáiig; vállalta és vállalja, hogy elsősorban Budapesten élő kisembereket örökít meg, egyre szűkebb környezetben jeleníti meg őket, és hétköznapi világuk kibontakozásából a megváltozott társadalmi rend feszítő ellentmondásait, megoldatlanságait, kinövéseit tárja olvasói elé. Stílusa, szerkesztőkészsége, típusalkotói művészete, a „szürkeség”, a beteljesületlen álmok ábrázolása sajátos, összetéveszthetetlen színt, hangot jelent kortársi prózánkban. A modern világ bonyolult emberképét tudja művészileg kifejezni egymást kiteljesítő költői, drámai és kiváltképpen prózai életműben. (Magvető Könyvkiadó.) R. TAKÁCS OLGA Bor Ambrus: Hosszabb távok; Jól Vannak könyvek, amelyek első olvasásra kielégítik az embert. Több-kevesebb esztétikai élménynyel gazdagítanak, tanulságokat tárnak elénk, tágítanak valamelyest a szellemi szemhatárunkon. Végül is olyan érzéssel tehetjük le, hogy olvasó és könyv kapcsolatát ez esetben teljesen kimerítettük. És vannak olyan könyvek, amelyek első olvasásra hasonlóan élményt adók, esztétikai örömben sincs hiány, de a mű és az olvasó kapcsolata az utolsó oldallal nem zárul le. Az emberben először csak bizonytalan sejtés támad - később gyanú hogy a mű bizonyos rétegei rejtve maradtak előtte. Nem a gondos olvasás hiánya miatt, hanem valami különös, a gondolatilag is igazán jó írások rétegezettsége - titka - sarkall az új olvasói felfedezésekre. Az újraolvasás az ilyen művek esetében valóban meglepetésekkel szolgál. Hasonlóképpen voltam Bor Ambrus két legutóbbi novelláskötetével. A Hosszabb távok írásait két éve olvastam első ízben. A Jel a múlt esztendőben jelent meg. A harmadszori olvasásra is jutott felfedeznivaló. Pedig az első olvasás is élményszerű volt. Sergent Jules ellenszenvesen nagyképű, valamiképpen mégis esendően szívszorító levelei Tay Minhből vagy Hoc Monból. Az író kitartó nyomozása Szerémi György káplán után, akit egy feltételezett bécsi kocsmában vél megtalálni ötvennyolc éves korában. „Engem az eltűnés izgat, egy eltűnése utáni személy...” - írja Bor Ambrus. A Hullámneszekben egy különös, megrázóan gyötrelmes tengerparti találkozás idézi fel az ötvenes évek börtönélményét Zai és a Melegítés között. Egy autókarambol hallatlanul izgalmas és félelmetesen pontos beszámolója Az életveszély szabatos leírása, melyhez hasonlóra csak a francia Paul Guimard-nál emlékezhetünk. A sérelem negyedórás keserű megaláztatása. A Szolgálati Szabályzat könyörtelen, gyilkos kincstári ridegsége. Sorolhatók Bor Ambrus novellái, csaknem mind a két kötetből, az újak és az újraírottak - ez utóbbiakról lesz még szó, 1833