Kortárs, 1983. január-június (27. évfolyam, 1-6. szám)
1983 / 6. szám - FÓRUM - Páll Árpád: Tudor Vladimirescu szülőföldjén; Creangă kunyhója; Eminescu hársfái
háttá magát, és ráakadok a Párizsból 1848. február 24-én lakiba, Vasile Alecsandrinak küldött levelére, amelyben többek között ez áll: „A Nagyszerű Forradalom, melyet, keserűen fájlalom, hogy saját szemeddel nem láthattál, megváltoztatandja a világ ábrázatát. A király elfutott. Mindannyian a köztársaságot éltetik. Küldök neked egy darabot a bársonyból, mely a mai napon fél tizenkettőkor megdöntött Lajos Fülöp trónját borította. Magam szakítottam a Tuileries-ben, hogy juttassak neked is egy csíkot, ezzel is bizonyítván: eszmélő gondolataim, életem legnagyobb, legünnepibb pillanataiban is téged keresnek. Nem tudok többet írni. Ég veled. Éljen a köztársaság! Barátid... stb.” De hiszen Petőfi - jut eszembe - ugyanezeknek a híreknek hallatára jegyezte naplójába: „Egy Pesttől távol eső megyében utaztam, s ott egy fogadóban lepte... rohanta meg e hír szívemet, fejemet, lelkemet, idegeimet. Vive la république! - kiáltok föl, aztán némán, merően álltam, mint egy lángoszlop.” Az azonos állásfoglalást csaknem azonos módon kifejező sorok körülbelül két hónappal az első királyellenes vers megszületése előtt kerültek papírra! Hogy Balcescu, Tudor Vladimirescu örökségének folytatója és továbbvivője is, meg a 48-as magyar plebejusi követelések legkövetkezetesebb képviselője is egyformán érez és egyformán ítéli meg az eseményeket, annak magyarázatát - nézetem szerint - nemcsak és nem is elsősorban személyes vonatkozásokban és tulajdonságokban kell keresnünk (a múlt században még nemigen fordult elő, hogy két, magát egyaránt forradalmárnak nevező kiemelkedő személyiség, egy és ugyanazt a dolgot ellentétes módon ítélte volna meg), hanem a forradalom felé menetelő társadalom lépteinek roppant arányú felgyorsulásában, s ugyancsak a történelem sietős járásában kell látnunk az okát annak is, hogy különböző tudati fejlettségi fokot számításba vevő vagy érzékeltető megnyilatkozások, történelmileg perceknek, másodperceknek minősülő időtöredékek alatt kiegyenlítődhetnek, közös nevezőre kerülhetnek. De a felgyorsulás nemcsak előre, Tudor Vladimirescu idejétől 1848 felé közeledve figyelhető meg, hanem hátrafelé is. A Gorj megyei forradalmár élt már (igaz csak 4 éves volt), amikor Horea, Cloaca és Crisan felkelése jelezte, hogy az erdélyi mócok nem tűrik tovább a grófok és bárók jármát, megunták Bécsből várni a sérelmeiket állítólag orvosló császári kegyet, s megindultak, hogy maguk tegyenek maguknak igazságot. Vagyis, ha nemcsak havasalföldi viszonylatban, hanem szélesebb földrajzi keretek között figyeljük az idegen iga lerázására, a földesúri kizsákmányolás megszüntetésére és a parasztság földhöz juttatására irányuló román népi törekvéseket. Tudor Vladimirescu felkelését egy vonulat, egy sorozat közepére kell helyeznünk. A láncolat pedig újabb érvvel támasztja alá a XVIII. századvégi XIX. század eleji történelem felgyorsult járását, csalhatatlanul jelzi, hogy a tűrés keserű perceinek, a túlélés fogcsikorgató bölcsességének hosszú időszaka vége felé jár, hogy elérkezett a pohár kicsordulásának, a nyílt hitvallásnak és szembehelyezkedésnek az ideje, a ritka és lángoló történelmi pillanatok egyike. Hisz melyik nemzedék mondhatta el még magáról, hogy nem egészen hét évtized alatt, három forradalmi megmozdulásnak lehetett tanúja, egyiknek-másiknak résztvevője és harcosa is? Ha tovább haladunk visszafelé az időben, mind román, mind magyar vonatkozásban nem évtizedeken, hanem évszázadokon kell keresztüllépnünk, hogy hasonló jelentőségű történelmi eseményekre bukkanjunk. Elképzelhető-e egy Tudor Vladimirescu, egy Balcescu, vagy egy Petőfi a csendes, csupán felszín alatti áramlásokat megtűrő és lehetővé tevő évszázadokban? Biztonsággal állíthatjuk: nem képzelhető el. Forradalmi eszmélésük és tetteik, harcba hívó, lángoló szavaik a kedvezőtlen körülmények között donquijotizmussá, üres szélmalomharccá váltak volna, ha cél és kivitelezési lehetőség összefüggéseinek tisztázatlansága épp nem járatta volna le az ügyet, nem hajtotta volna esetleg a vizet az ellenség malmára. De rájuk, a kiemelkedő személyiségekre, a történelem csillagaira emlékezve nem feledkezhetünk meg a hosszú, borús korszakok ködébe vesző kisebb égitestek sokaságáról, a mindennapok embereiről sem, akik a forradalmi apály