Kortárs, 1997. január-június (41. évfolyam, 1-6. szám)

1997 / 6. szám - Szakolczay Lajos: "Ha egy mű akár egyetlen szelvényével is érvényes - korszerű" - Az Antológia Kiadó félszáz könyve

Csepelyi Rudolf (fényben magányban mélyben - 1993) „elvarázsolt csendekről”, „az ég­lepedő kék selymének bágyadt suhanásáról” (Késő nyár), „a létté csodált hegy önbódulatáról” (Mintha ember sírna) beszél; egy kissé régies szófűzésű versmondataiban az érzelem dominál. Ebben a félénk, a szükségesnél jóval csillogóbb költészetben sok mindenki ott van nyomok­ban - Dsida gyöngédsége és színvilága leginkább -, de ahelyett, hogy erősítenék Csepelyi lírá­jának karakteresebbé válását, a túlontúl nagy értelemben szinte elporladnak. A kortárs magyar költészet - még a középkorúak líráját tekintve is - azért izgalmas, mert benne az egyírású költőknek is külön-külön arca van. A Rebellis türelem (1996) költője, Döbrentei Kornél nem az Elérhetetlen föld szabadságeszményéből nyert erőt - verse formailag is más, mint az Utassy nevével fémjelzett csoporté­­, ám, miként Nagy László mondotta volt az Elérhetetlen föld fiataljairól, ő is a torkon vágott forradalom pirosát és gyászát viseli belül. Erő­sen képi vezetésű, metaforikus látású lírája (az ősképlet, ha messziről is, Juhász Ferenc érzéki képeinek tobzódása) a legjobb értelemben vett romantikus szólást, benne a tisztaságra törek­vő fájdalmát és dühét reprezentáló protestálást tudatosítja bennünk. A „honszeretet jobbágya” ő, röghözkötötten, s mikor eloldódnék attól a bizonyos súlytól, mert szabadnak is csak (ön­ként választott) terhek közt érzi igazán magát, újra és újra vágyja szegénylegénysége rekvizitu­­mait. De ez a garabonciás, ha énekére talál - a válogatott kötet címadó költeménye ilyen szeg­letkő­­, bibliai vértezettségű versnyelve fölszabadító erejű: „Uram, a hiányodtól kongó űrbe fenn, / Te tudod, a türelmünk rebellis türelem, / most már elég, vess a bosszúnak véget, / ál­modj ide le egy új, megigazult ítélőszéket, / mert bűnös volt a háború és gálád a béke, / rablók, orgazdák és a kupecek fedezéke, / kapitális bűnbakként vagyunk haszonállatok, / mert kufár­­szellemtől áthatott / farizeus-gyülekezeté érdem­i jog, hogy ítéljen...” Utassy József önéletrajzi ihletésű kitárulkozása (Kálvária-ének, 1995) a mondhatatlant, betegsége tragikus kifejlődését mondja. Egy hatalmas sikoly ez a vers; jobbára szabad, csupán a gondolatritmus szerint formálódó rövid és hosszú soraiban egy ember vetkezik pőrére. Láto­mása oly igaz és olyan intenzitású, hogy e képzelettel megemelt senkiföldjén megjelenő bará­tok, a sajátságos helyzet folytán még a leghétköznapibb tárgyak is, angyalokká válnak. Lebeg itt minden, anya, táj, szerető, ápoló, az enyhet adó kád éppúgy, mint az ideálmodott Göcsej. Az elme sokszor érthetetlen bakugrásait, a mindentől (a megmérgezéstől, a költői tehetség elve­­szejtésétől stb.) való félelmet alvadt szavak közvetítik. Mégis, a reázuhant mennybolttól a köl­tő megigazul. Serfőző Simon prózaverseiben és vershangoltságú alkalmi szövegeiben (Jövőt írni, 1994) a „nyárfaegyenesség” az, ami leginkább megkap. Persze az így, jobbára magas hő­fokon egzisztáló jövőkép mint vágyálom attól súlyos, hogy tele sivító kérelmekkel, melyek közül a legfájdalmasabb: „nem a múltat kívánjuk vissza, csak a lelkierőnket, az elvett emléke­zetünket, öntudatunkat, jogot az önállósághoz, szóhoz, csak a méltóságunkat adják vissza!” (Nem a múltat) A viszonylag fiatalabbak - és itt Nagy Gáspártól, Tóth Erzsébettől, Szervác Józseftől és Turcsány Pétertől húzódik a sor Banos Jánosig, Szikra Jánosig - szintén otthonra leltek az An­tológia Kiadónál. Jellegzetes verseik közül talán elég egyet-egyet megemlíteni, hogy látha­tóvá váljék lírájuk arculata. Nagy Gáspár: Álom-appendix a 93-as esztendőhöz (Fölös ébrenlé­tem, 1994); Tóth Erzsébet: Azt hiszem, várlak (Arcod mögött május, 1993); Szervác József: Kelj föl (Előszó, 1993); Turcsány Péter: A zsarnokság kísértete (Mázsa és pehely, 1995); Banos János: Hármasoltár (Beteljesedett, 1993); Szikra János: Földfésű (Kőleves, 1994). Még a viszonylag ma­gányos „farkasok” is, a már évtizedek óta publikáló Ács Jenő (Hajnali kaszák, 1994) és a nem­rég indult Léka Géza (Rögön, pázsiton, 1994) föl tudják mutatni névjegyüket - az előbbi a kö­tet címadó versét, az utóbbi a Hej, Regina! című költeményt­­, amelyekben ott világlátásuk s költői énjük esszenciája. Egy hosszabb tanulmány valószínűleg kimutatná, hogy e csapatból miért Nagy Gáspár jutott a legmesszebbre - talán azért, mert lírája már kezdetben Petőfit és

Next