Kortárs, 2005. január-június (49. évfolyam, 1-6. szám)
2005 / 1. szám
Marosi Gyula Öcsi ! Feleségemnek van egy búzavirágszín, tört szövéssel függőlegesen futó csíkozásé nadrágja, megnyúlni hajlamos, foszlós, vacak anyag, még a „létező szocializmus” létező könnyűiparának terméke, feleségem talán még lánykorában vásárolta. A nadrág szára most néhány centivel a térd felett le van vágva, láthatóan nemtörődöm mozdulattal és nem is valami éles szerszámmal, így hát az amputált szálak térd feletti maradékai csámpásak, csálék, kifestett kék szálak lógnak ki belőlük, fényesre kopott feneke lóg, zsebei mindig, mint egy sikeres rendszerváltó hörcsög két pofája, dugig vannak tömve, tulajdoni lapok és részvények helyett spárgadarabokkal, műanyag zacskókkal, papír zsebkendőkkel és mifenével. Feleségem tavasszal és ősszel, a kertészeti tevékenység csúcsidőszakaiban szokta felvenni ezt a hajolgatáshoz és guggoláshoz nyilván kényelmes, de a külső szemlélő számára kissé röhejes - nadrágot, amit én öcsinadrágnak kereszteltem el, és amikor a feleségem ezt viseli, őt magát is Öcsinek nevezem. Az öcsinadrághoz szervesen hozzátartozik az elnyűhetetlen kerti cipő. Ez is vágással keletkezett, imigyen: feleségem vásárolt magának egy kertészkedéshez alkalmas, mindközönséges gumicsizmát, indokoltan, ám női szokás szerint éppen akkorát, melybe még belecsusszan a láb, igen ám, de az egész napi megerőltető kerti munkától estére már a láb gyönge és fáradt, fájdalmasan megpüffed, a boka bedagad - az a leánykori karcsú, finom vonalú, szegény boka! -, sötétedő estére már, a természet feljavítását célzó munkálatok kényszerű befejezése után, nem tudta lehúzni a lábáról, akárhogy erőlködött is, akárhány doboz síkport töltött is a csizmaszárakba, akárhány - csak Öcsitől kitelő - szitkozódást mormolt el félhangosan, hogy aztán végül mindig nekem kellett lerángatnom a lábáról, az én maradék férfierőm teljes bevetésére lett szükség, az én macsóista erőfitogtatásomra, a női kínokon kéjesen vigyorgó férfiszadizmusra, hogy azok a fránya csizmák egész házat betöltő síkporfelhőket böffentve lecuppanjanak, végül: ezen a megalázó és kiszolgáltatott helyzeten egyszer annyira begurult, hogy kapta a nagypapájától örökölt szabóollót, és lenyeszetelte a gumicsizma szárát, háziasszonyi gondossággal ívesen begödrözve a szegény boka alatt. A keletkezett tárgy úgy néz ki, mint egy genetikusan ormótlan, neoavantgárd kalucsni, ám mivel hivatását betöltötte, új nevet nem kapott, némi eufémizmussal továbbra is csizmának neveztük. Egészen addig, míg egy európai hírű kertészet szokásos évi katalógusát meg nem kaptuk. A katalógusban a neonszínekre festett növénycsodák mellett, szerényen az egyik lap alján, egy boka magasságában elmetszett gumicsizmatalpszerű alkalmatosság képét is megta