Korunk, 1928. január-június (3. évfolyam, 1-6. szám)
1928 / 4. szám - SZEMLE
jezés értelmezésének kérdését mégis ezek affinitása tisztázza a legközvetlenebbül. S főleg tisztázza egy alkalmazott értelmezés: egy ilyen eset, mint az Adyé, amikor olyan prózával és szöveggel találkozunk, amelynek élményköre és hevületi attitűdje, java-borsa és atmoszférája évekkel később versekbe áthangszerelve tér vissza, ahol fordulatok és futamok, szólamok és hangulatok bukkannak föl, melyek később versekben érnek gazdag gyümölccsé. A szilometriai vizsgálatok akár lélektani, akár formai irányban mindig jó szolgálatot tettek a költői interpretáció területén. Ha valaha, valaki Adyt veszi ilyen szilometriai vizsgálat alá, akkor kétségtelenül Ady fejlődése szempontjából is ez fog a legmeggyőzőbb adalékokkal szolgálni s főleg ezeknek a máról-holnapra készült szövegeknek az alapján. Ez a könyv azonban még más szempontból is bizonyító erejű, Expressis verbis ezekből a szövegekből derül ki leginkább, hogy micsoda eszmék és politikai erjedések nevelik Adyt. Általában Ady hagyatékából ezek a szövegek azok, amelyek emberi és lelki fundamentumára a legközvetlenebbül utalnak. (Fehér Dezső az anyag összegyűjtésével tényleg megbecsülhetetlen munkát végzett.) (Kolozsvár) Gaál Gábor Sípos Domokos Sipos Domokos fiatal „halál-versei“ erdélyi novellista haláláról megemlékezett a Korunk. Azóta a novellista Síposról kiderült az is, hogy verseket is irt, sőt többé-kevésbé jó verseket. Verseit, melyeket eddig Sipos Domokos fiókja őrzött, az Erdélyi Szépmíves Céh Vágtat a Halál címen már ki is adta, a barát Szentimrei Jenő meleghangú életrajzi bevezetésével. A verseket s általában Sipos Domokos irodalmi tevékenységét nem méltatja és nem elemzi Szentimrei. Szentimrei csupán elmesél egy életet. Az erdélyi kritika viszont annál többet beszélt e versekről s méltán: a zsendülő erdélyi magyar irodalom tényleg talentumot veszített Sípossal. Az erdélyi kritika azonban mintha elírta volna magát, amikor Sipos Domokost mint a „halál“ költőjét értelmezi. Ennek az elírásnak a halál-komplexum sűrű szerepén kívül a mai erdélyi irodalomban talán az is egyik magyarázata, hogy a Céh kiadásában megjelent versek egy, a kötet lírai légkörét nem fedő címmel indultak történeti útjukra, hogy a Vágtat a Halál cím meglehetős erővel szuggerálja az elírást, illetve félreértést. Pedig Sipos versei egyáltalán nem halál-versek, illetve csak ugyanazzal a joggal halálversek, amilyen joggal részvét vagy gondolati versek vagy lírai idillek, illetve rajzok. A halál-versek típusa meglehetősen állandó körvonalakkal él minden európai irodalomban. Sipos versei nem ebbe a típusba tartoznak. A típus kedvéért : — Sipos versei bölcseleti versek. Síposnál minden verses kifejezés a bölcselet színvonalán jelentkezik, minden érzés és minden élmény a viadalmas gondolat s a létproblémák keservei között. A prózaíró Sipos középponti problémája az emberi szociális lét, a versíróé viszont a metafizikai. Hogy azután a metafizikai szférában a halál gondolat (s nem a halál-élmény!) az élet, az isten és a lét gondolatai mellett megjelenik, az csak azt jelenti, hogy ezt a szférát meglehetős szélességgel élte, de nem élte kizárólagosan a halálgondolaton keresztül. S végül is ez dönti el, hogy halálverseket irt-e vagy nem, eltekintve attól, hogy a halál (dacára hosszas és halálos betegségének) sehol sem jelentkezik az én és az élmény színvonalán, ami külön paradox a természetének. Sipos Domokos inkább az emberi sors költője, mindig egy bölcseleti hévvel elmélyülő nívón. Állandóan egyetemes gondolatok és érzések foglalkoztatják s az egyetemes fájdalom s az egyetemes részvét, az emberre diktált történelmi és metafizikai sorsban. Lényét és természetét legteljesebben az Ácsolj keresztet s a Bárányka című versek sejtetik,— ez a két vers jelzi maximális eléréseit is s a most már nem folytatódó fejlődés útját, ha ugyan kiélés maradt volna számára a vers, amit sorok haja alig hisz. Versei, sikeres eléréseik dacára is, kétségtelenül melléktermékek prózái mellett. (Kolozsvár) Szentgyörgyi Gábor