Korunk, 1939. július-december (14. évfolyam, 7-12. szám)
1939-11-01 / 11. szám - Berkó Sándor: Felvidéki szellem, felvidéki irodalom
FELVIDÉKI SZELLEM, FELVIDÉKI IRODALOM Irta: KERKÓ SÁNDOR Nemcsak most, a közelmúlt távlatából, de az anyaállamhoz való viszszatérésünk előtt is meglehetősen közismert volt Magyarországon a csehszlovákiai magyar kisebbség sorshelyzete, éppen ezért furcsának tűnik sokak szemében, hogy az a manapság kihangsúlyozott „felvidéki szellem“ oly idegenül hangzik az ország széles rétegeiben. Mi oka lehet annak, hogy húsz éves kisebbségi életünk szellemi kincseiről, íróink, kulturmunkásaink erőfeszítéseiről jóformán semmit sem tudnak az anyaállam polgárai s amit mi „szlovenszkói magyar irodalom“ címen összefoglaltunk, alig jutott el néhány hazai „szaktárs“ íróasztaláig? A felelet igen egyszerű, bár az okok halmaza megnehezíti a gyors hozzáférkőzést. Egyesek szerint a felvidéki magyar irodalom nem is juthatott el az anyaállata közönségéhez, mert egyszerűen felvidéki magyar irodalom nincs, vagy legalább is oly alacsony és mit se mondó színvonalon mozog, hogy nélkülözése sohse jelenthetett különösebb veszteséget. Mások elzárkózásról beszélnek, sőt akadnak, akik az uralkodó cseh nemzeti bürokráciát teszik mindezért felelőssé. A kérdés magva máshol keresendő. A csehszlovákiai magyar kisebbség, ellentétben az Erdélyben élő magyarsággal, sohasem rendelkezett akkora erővel, hogy osztály- és pártideológián túl megbonthatatlan, egységesen felsorakozó néptömböt alkothatott volna, előtérbe állítva azokat a problémákat, amelyeket sajátos kisebbségi helyzete összmagyar szempontból kíván meg, tehát — esősorban — a nemzetiségi jogokért való egyöntetű küzdelmet. Hogy miért volt ez így, éppen Csehszlovákiában, ahol aránylag szabadabban lehetett mindezeket érinteni, most ne kutassuk. Tény az, hogy e belső, önmagunkat bomlasztó és elkülönítő folyamat, amely természetes társadalmi és szellemi differenciák eredője volt, két egymástól mereven elzárkózó csoportot termelt ki magából. Az egyik azanyaállam hivatalos álláspontját képviselte, a másik a feltörekvő osztályok kívánalmait szólaltatja meg. A kettő csikorgó erővel morzsolta szét a középen állókat. Természetes, hogy ez utóbb említett, mind az anyaállammal, mind a Csehszlovák államhatalommal ellenkező ideológiájú tábor két részről is erős nyomás alatt állt, így történhetett meg, hogy a Budapesten rendezett magyar könyvnapon a felvidéki magyar írókat kimondottan és szigorúan a magyarországi viszonyok néhány kisebbségi kegyeltje képviselte, egy színvonal nélküli, szinte gyermekien naiv folyóiratocska piacrarakásával. Az az írócsoport pedig, amely a csehszlovákiai magyar munkásság, parasztság és művelt polgárság szépszámú rétegeinek kifejezője volt, a felvidéki magyar irodalom eliteje az anyaállambeli néppel nem volt képes fenntartani még irodalmi összeköttetést sem. Szlovenszkól, illetve felvidéki irodalomról a békekötések után beszélünk. A Felvidék Csehszlovákiához való csatolásával szellemi tekintetben is új áramlatok sodrába és ütközőpontjába kerülünk, melyeknek lelket formáló erejében, regionális mivoltában kereste elvesztett talaját egy új, kisebbségi magyarság. A változás első óráiban szinte hitetlenül csóváltuk fejünket: hát így is történhet? Vérkeringésünkben, mozdulataink-