Korunk 1963 (22. évfolyam)
1963 / 2. szám - SZEMLE, BÍRÁLAT - Irodalom és művészet - GÁLDI LÁSZLÓ: Az első teljes magyar Eminescu-monográfia
évek és nagy tragédiáé (1877—1889), olyan címmel, melyben szinte önkéntelenül bukkan föl szimbólumként Hyperion, Az Esticsillag halhatatlan hőse (Csillagok vándora). Mindkét cím talán túlságosan irodalmiaskodónak tetszik, pedig szemléletesen utal a nemzeti jellegnek és az európaiságnak arra a kettősségére, amelyet a napjainkban oly lelkesen ünnepelt nagy művész, Kodály Zoltán így fogalmazott meg: „Csak az európai és magyar hagyomány egybeolvasztása hozhat létre oly eredményt, amely a magyarság számára is jelent valamit..Mutatis mutandis, ezelőtt száz évvel ezt a tételt Eminescu saját élete példájával hirdette meg; élete első korszakában éppen oly fáradhatatlanul gyűjtött népdalt és népmesét, akár a magyar irodalom alakjai közül Erdélyi és Aranyélete második. Az Esti csillag jegyében álló szakaszában pedig olyan remekeket alkotott, melyekben — távoli ihletésként — valóban egész Európa ott villódzott, a skót népballadák éppen úgy, mint Lermontov, Lenau és Heine szelleme. Egy olyan korban, amikor annyi bojárfi Párizsból legföljebb a Bal Mabille-féle mulatókat ismerte meg, Eminescu — Alecsandri csapásán elindulva — Musset-vel és Victor Hugóval társalkodott, s késői, csodálatos csengésű verseivel Verlaine őszi akkordjainak lehetett volna európai hírű vetélytársa, ha nem lett volna bezárva egy külföldön akkor még kevéssé ismert kelet-európai nyelvközösségbe, s ha éppen stílusának legmélyebb jegyei nem maradtak volna azóta is szinte lefordíthatatlanok. Amint Jékely Zoltán írta egyszer, Eminescu „fájó kolomphangjának“ ugyan mi is lehetne más nyelvű egyenértékese? Kakassy kitűnően ért ahhoz, hogy a szélesebb körű európai összefüggéseken kívül a román és magyar irodalmi fejlődés párhuzamos jelenségeire is finom érzékkel mutasson rá. Felfedezi ebben az eddig sokszor reménytelen pesszimistának tartott költőben a „byronos vagy petőfies tettvágyat“ (320); hadd kapcsoljuk ehhez mindjárt hozzá azt a megállapítását, hogy Eminescunak az elfajzott ifjúságot ostorozó ódáját méltán lehet hasonlítani olyan Petőfi-versekhez, aminő például A gyűldei ifjakhoz. A világtörténelem nagy képeit pergető Memento mori-val kapcsolatban persze ismét Madách remeke kerül említésre; kár azonban, hogy e hatalmas költemény értékeléséből hiányzik a francia forradalomra vonatkozó versszakok kiemelése, és általában mindaz, ami a haladásban rendíthetetlenül hívő Eminescu alakjára utal. Ne feledjük, hogy még a búskomorságba zuhanó Eminescu is megpróbálta Kölcsey Vanitatum vanitasára emlékeztető híres Glosszáját, a sztoikus tartózkodásnak e valóságos hitvallását, derűsebb hangvételűvé tenni; az utolsó kéziratos változatok — melyek talán a nyomdába adott szövegnél is későbbiek — valamiféle „Lesz még egyszer ünnep a világon“-hangulatról tanúskodnak. Petőfin és Madáchon kívül, irodalmi párhuzamként, felbukkan Vörösmarty, Reviczky és Vajda neve is. Különösen Vörösmarty említését (193) tartjuk lényegesnek; ismeretes, hogy Slavici Despre maghiari (A magyarokról) című cikkét Eminescu Bécsben tüzetesen átjavította, s hogy e tanulmány irodalmi vonatkozású fejezete — Toldy nyomán — még nem Petőfit és Aranyt állította a magyar irodalom csúcsaira, hanem — Vörösmartyt. Lehetséges tehát, hogy Slavici beszélt Eminescunak Vörösmartyról, sőt talán — rögtönzött fordításban — verseiből is fordíthatott neki egyet-mást. Mindenesetre Az első levél három hőse, a Kalmár, a Fejedelem és a Tudós már korábban megjelent a Csongor és Tündében, s ugyancsak joggal vonható párhuzam az Éj királynőjének nagy monológja . Az első levél kozmogóniai elmélete közt. Persze az ilyen egyező vonások, más-más műalkotás keretében, mindig új szerkezeti szerepet kapnak; végeredményben azonban miért ne számolnánk azzal, hogy József Attila is ihletet merített A Dunánál megírása