Korunk 1966 (25. évfolyam)
1966 / 11. szám - TÉKA - Mai német líra - Paul Cornea: De la Alexandrescu la Eminescu
1644 téka Mai német líra „Én, Bertolt Brecht“ .. . kezdődik a közel félezer oldalas, mintegy hetven költőt fölsorakoztató, Hajnal Gábor szerkesztette antológia. Meglepetést érzünk: nem gondoltuk volna, hogy ennyire gazdag eredeti tehetségekben a két Németország mai irodalma. A munkásmozgalmi múltja révén közismert Johannes R. Becher, Kuba, Stephan Hermlin, Franz Fühmann, valamint a más műfajokban is jeleskedő Günter Eich, Erich Kästner, Günter Grass, Enzensberger mellett formagazdagságukkal tűnnek ki a szép számmal szerepeltetett fiatalok: Wolf Biermann, Rolf Hauss és a válogatás legifjabb szerzője, a húszévesek nemzedékéhez tartozó egyetemi hallgató Berndt Jentzsch. Nem veszett ki a kísérletezőkedv sem a német lírikusokból, bizonyítékul elegendő a sokoldalú Hans Arp és a fiatalabb generációhoz tartozó Reinhard Döhl verseit elolvasnunk. (Európa, 1966.) Paul Cornea De la Alexandrescu la Eminescu Tanulmányok és esszék, irodalmi arcképek és mikromonográfiák — az egész együtt nem rendszeres irodalomtörténet, hanem irodalmi kaleidoszkóp és gondolatébresztő olvasmány. A nyugati felvilágosítók eszméin felnőtt negyvennyolcas, „paşoptista“ írónemzedékről szól, a nemzeti eszme irodalmi zászlóvivőiről, akik a múltat és a népköltészetet vitték be az irodalomba. S a szerző, akár a századelő műfordításait vizsgálja, akár Cezar Bolliac vörösmellényes romanticizmusát elemzi, Európával folytat párbeszédet. (Editura pentru literatură, 1966.) Ma, a század második felében (sőt, maholnap harmadik harmadában) már a legteljesebb mértékben nyilvánvaló, hogy mind a különböző, népzenei eredetű modusokra, mind a tizenkét egyenrangú félhangra alapozott új zenei nyelvnek új műformákat kell létrehoznia. Egy-két emberöltőnyi idő elteltével biztosan f kideríti majd a zenetudomány, hogy a jelenkori zene számtalan formakísérlete közül melyek bizonyulnak termékenyebbnek, melyek válnak a hajdani szonátával vagy fúgával egyenrangú típusokká. Abban a tételben pedig, amely szerint a motívum magában hordja későbbi kifejtésének sajátos, egyedi törvényeit, nem nehéz a szerializmus lényegének egy nagyon korai (ha nem éppen első) megfogalmazását felismernünk. Másrészt, Busoni valószínűleg legelsőként fogalmazta meg az elektronikus zene megteremtésének szükségszerűségét és esztétikai értékét is. Cahill doktor dynamophone-ja nagyon kezdetleges és költséges szerkezet volt, mely feltehetőleg inkább riasztotta, mint vonzotta a zenészeket. Csak több mint húsz évvel később kezdett a zenei közvélemény az elektromos hangszerekre (trautonium, ondes Martenot s egyebek) és a bennük rejlő kifejezési lehetőségekre felfigyelni, ez utóbbiakat azonban — lényegüknek ellentmondva — sokáig csak hagyományos zeneművek megszólaltatásában kamatoztatták. Busoni províziójának rendkívüliségét, koraiságát bizonyítja, hogy a szó szoros értelmében vett elektronikus zene csak 1950-ben született meg — negyvenhárom évvel azután, hogy esztétikáját röviden, de ma is helytálló megindokolással az Entwurf megalapozta! Ne kérdezze az olvasó, hogy Busoni, a zeneszerző,, hogyan viszonylik ezekhez a zseniális meglátásokhoz. Nagyon nehéz volna ma előadásra sohasem kerülő, archívum-anyaggá lett műveiről véleményt mondani. Valószínű, hogy akad valaki, aki most,, születésének századik évfordulója alkalmából partitúráit áttanulmányozza, s korszerű ítéletet mond róluk. Műveinek reneszánszára aligha kell számítanunk, írásai azonban — s különösen az Entwurf einer neuen Ästhetik der Tonkunst, melynek e helyt csak néhány különösen előremutató gondolatát ismertettük — nem vesztik el értéküket és aktualitásukat. László V. Ferenc