Korunk 1970 (29. évfolyam)
1970 / 1. szám - TÉKA - Alexandru Balati: Dante Alighieri
beleépültek az egyetemes műbírálatba, hatottak és hatnak, termékenyítettek és a jövőben is termékenyíteni fognak, s nem egy gondolatuk pillére a bármikori rendszerezésnek. Mégis, számomra úgy tűnik, hogy Marino — nem indokolható módon — túlzott arányban merített a francia szellem megbecsülendő eredményeiből, s akarva-akaratlan — példatárában és elméleti rendszerezésében — megbontotta, félrebillentette a kritika „európai egyensúlyát“. Statisztikailag is megállapítható, hogy az egyetemes kritika-réteg anyagának szinte fele részét a francia példák nyújtották, s a szerző nemcsak kritikusokhoz, de írókhoz (Flaubert, Mallarmé, Anatol France, Valéry és mások) is nagy előszeretettel fordult, amikor úgy érezte, hogy megállapításai igazolásra szorulnak. A franciák mögött talán az olasz szerzők és mesterek hangja a leghangosabb a kórusban. Benedetto Croce vagy de Sanctis jelentősége nem szorul indoklásra, de egy sereg kisebb jelentőségű és súlyú argumentáló jelenlétét éppúgy meg kell kérdőjeleznünk, mint a francia harmadik és negyedik vonalbeli „segédcsapatokét“. Felmerül a kérdés, nem érdemtelenül kerültek-e háttérbe az angolszász világ kritikában kompetens szellemiségei (csak Eliot, J. S. Richards és Wellek neve tűnik fel gyakrabban), s végezetül a német bírálat elmélete és gyakorlata miért sikkadt el ily fölös mértékben? Úgy tűnik, hogy a Goethével és Schillerrel kezdődő, Dilthey-vel és E. R. Curtiuszszal folytatódó névsor, melynek végén Jaspers, Heidegger, Wolfgang Kayser, Auerbach és mások neve áll, ezek viselőjük szerepéhez, eredményeihez és hatásához mérten méltatlanul és mivel sem indokolhatóan szorultak háttérbe. De véleményem szerint — a mű egészének dokumentatív anyagát tekintve — van egy súlyosabb és meggondolkoztatóbb aránytévesztés is. E sorok írója szerint nem lehet a teljesség és a tárgyilagosság igényével tárgyalni a XX. századbeli kritikaelmélet problémáiról, ha nyomatékosan nem vesszük figyelembe a század eleji orosz, a kissé későbbi cseh és a mai lengyel kritikatudomány eredményeit és vívmányait. Marino, amint azt tételesen is megfogalmazta: „román szerzőként, román nyelven, román olvasóknak, a jelenlegi román művelődés szabta keretek közt és szintjén b írta munkáját. Éppen ez a nagyfokú igényesség nem teszi számára lehetővé, hogy mentséget találjon a jelzett hiányosságra. A Nyugat nagy kritikusi egyéniségei, irányzatai és iskolái mellett miért nem vett fokozottabban tudomást arról, ami e téren Európa keleti részén történt, illetve történik? A szerző magyarázatát nem ismerem, nyilvánvaló azonban, hogy kötelessége lett volna — már csak az olvasók érdekében is! — tudatosítani azt a tényt, hogy a huszadik század irodalomelméletében és kritikai módszereinek kialakításában az ún .orosz formalistákénak, a prágai strukturalistáknak, Román Ingardennek, valamint a lengyel „integrális iskolá“nak úttörő, világhatású kisugárzásban érvényesülő jelentősége volt és van. A mai francia strukturalisták, a svájci Kunst der Interpretation, az angolszász New Criticism vagy a matematikai-statisztikai módszerekkel dolgozó irányzatok egyszerűen elképzelhetetlenek a kelet-európai előzmények nélkül. Marino részben téka ráfiájában az ottomán birodalom hatását vizsgálja az európai fejlődésre. Abból a megállapításból indul ki, hogy az újkor története a török hódítás nyomása alatt kezdődik, és ezt a tételt tényekkel igazolja. Először bemutatja az ottomán hatalom kialakulását, belső szerkezetét, majd végigkíséri a törökök európai hódításait, melyek a XIV. század első felében kezdődnek, a XVI. században fokozódnak mindaddig, míg Európa öntudatra ébred. Az elnyomott társadalmi rétegek ugyan nem vonakodtak elfogadni a kevesebb terhet jelentő török uralmat, de a XVI. századtól kezdve Európa-szerte tudatosult az ottománellenes magatartás. Bécs ostromának kudarca azután kezdetét jelenti a hosszú és lassú hanyatlásnak. Míg a birodalom a szüntelenül bonyolultabbá váló belső problémákkal küszködött, Nyugat- és Közép-Európa országai, éppen a török nyomás hatására, fokozott gazdasági és katonai erővel megindítják győzelmes ellentámadásaikat. Az alapvető könyvészeti anyag, továbbá a bőséges színes illusztrációk csak növelik a tanulmány értékét. (London: Thames and Hudson, 1969.) Alexandru Balaci Dante Alighieri Az emberiség egyik legnagyobb alkotó egyéniségének halála óta eltelt hét évszázad alatt milliónyi könyv és cikk született, s alapos válogatás után is több ezer értékes mű marad a Dantéról szóló irodalomban. De Alexandru Balaci bebizonyítja, hogy még ezek után is lehet újat mondani róla: harminc esztendeje meg nem szűnő, alázatos hódolata a maga nemében pá