Korunk 1980 (39. évfolyam)
1980 / 7-8. szám - KORUNK PRÓZÁJA - SIGMOND ISTVÁN: Gyónni szeretnék, harangozó úr
SIGMOND ISTVÁN Gyónni szeretnék, harangozó úr A rendőrkomisszár felsőbb utasításra hivatkozva reggel kilenc órára tűzette ki az istentiszteletet. Hogy miért éppen kilenc órára, örök titok marad. Mint ahogy arra sem derült fény, hogy a tichilest-i leprás tábor szökevényei közül tulajdonképpen miért tértek vissza tizennyolcan önszántukból, arra hivatkozva, hogy szeretnének részt venni az Őfelsége születésnapjára rendezett ünnepségen. Az örömmámorban úszó leprások magasztos érzései bizonyára az Őfelsége iránti határtalan szeretetből fakadtak, melyet ötszáz kilométernyire északnyugatra még a legmegértőbb rendőrkomisszár sem fedezhetett volna fel Krisztus hivatásos szolgájának az arcán, aki az unitáriusok egyetlen lelkipásztoraként teljesített szolgálatot a tízezer lelket számláló B. városkában. Ezen a vasárnapon is, mint minden alkalommal, amikor istentiszteletre készült, sietős léptekkel haladt végig a templomkert elsárgult falevelekkel borított virágágyásai között, s miután becsukta maga után az utcára vezető kiskaput, felnézett a toronyra, és felemelte a kezét. A jeladásra Göröngyi úr még egyszer meghúzta a kötelet, a harangzúgás sóhajjá halkult a templom fatornyában, aztán a hangok felszívódtak az elcsitult harangba. A tiszteletes úr pedig lassú léptekkel megindult a templom bejárata felé. Göröngyi úr is lejöhetett volna a csigalépcsőn, de szemét továbbra is a résen tartotta. Figyelmét a komisszár izgatott alakja kötötte le, aki ünnepi díszben és méltatlankodó taglejtésekkel száguldott be a templomba, majd száguldott ki onnan, s ezt a különös ingajárást addig gyakorolta, amíg a nyitott templomajtóban szembetalálta magát a pappal. — Az unitáriusok nem szeretik a királyt, tiszteletes úr? — kérdezte kimérten, mert úriember volt. Cselédei finomkodó köhécseléssel adták tudtára, hogy szólni kívánnak vele, felesége őnagysága pedig rendszeresen megjelent az Unitárius Nőszövetség jótékonysági báljain, a legújabb francia divat szerint öltözve, szűk brokát ruhában, apró kis uszállyal. — Az unitáriusok tíz órára szoktak istentiszteletre jönni, rendőrkomisszár úr. Mindössze erről van szó. — Miért? — hangzott el az újabb „keresztkérdés“. A komisszár ugyanis két évtizede azon szorgoskodott, hogy az emberek felfedezzék benne a jó rendőr nemzetközi normákkal mérhető tulajdonságait, azaz Salamon bölcsességét, Jób türelmét, Mózes vezéri képességeit, Nagy Sándor stratégiai tudását, Dávid hitét, Linkoln Ábrahám diplomáciai ügyességét, Konfucius elnézését és természetesen a büntetőtörvénykönyv és a bűnvádi eljárás alapos ismeretét, de mindezeken kívül és mellett imádott keresztkérdéseket feltenni, melyekre rendszerint nem kapott választ. — Majd én megmondom, hogy miért! — mondta kivörösödve. — Azért, mert az unitáriusok nem szeretik a királyt! — Meglehet — sóhajtott a tiszteletes úr. — Azért üres a templom?! Az elmaradt válasz még jobban felbőszítette. — Még a tichilett-i szökevény leprások is visszatértek, hogy megünnepeljék a királyt! Erről mi a véleménye?