Korunk 1987 (46. évfolyam)
1987 / 1. szám - DÁVID GYULA: Eminescu jelenvalósága
lődés sarkallta közeledés, hanem a két irodalom fejlődésében mutatkozó rokon vonások játszottak szerepet e gyors és átfogó közvetítésben. Eminescu rövid, de ragyogó költői pályafutásának időszaka, majd halála utáni hódításra a XIX. század utolsó harmadában Petőfi és Arany költői szemléletének uralmával, s mellette egy új, modernebb és kifinomultabb líra első jelentkezéseivel esik egybe. Az egyik ágon a Petőfi lírája és Arany epikája révén testet öltő irodalomfelfogás, amely különös érdeklődéssel fordul más népek nemzeti sajátosságait a legmagasabb szinten kifejező költők, prózaírók felé, a másik ágon Vajda János, Reviczky Gyula és Komjáthy Jenő lírájában egy, a romantikával is rokonságot tartó meghasonlás-líra és a Nyugat művészi forradalma felé mutató költői mívesség. Ebben a kettős vonzásban Eminescu költészete egyformán nyitott kapukra talált. Az előbbi számos bizonyságát találjuk az Eminescuról szólóelső tanulmányokban, az utóbbi felfedezi magának ezt a vívódó költészetet, amelyet a lét legvégső kérdéseinek — még a Schopenhauer iránti érdeklődésben is találkozó — filozófiai boncolására vállalkozik, s amelyet ugyanakkor a román népköltészet mélységei termékenyítenek meg. Hogyne talált volna visszhangra a kor verskedvelő magyar olvasója előtt. Persze a mai olvasó előtt, ha kézbe veszi ezeket a régi fordításokat, az úttörőknek kijáró tisztelet sem fedheti el a fordítás művészi feladatával való, erőt meghaladó birkózás kudarcait. Az első Eminescu-tolmácsolók — a szamosújvári Brán Lőrinc, a nagybányai Révai Károly vagy Szőcs Géza, az első magyar nyelvű Eminescu-monográfia (1895) szerzője — nemes szándéka ugyanis ritkán párosul mégoly szerény műfordítói sikerrel is. Az úttörés érdemén túl mégis meg-megérezzük az ő tolmácsolásaikban Eminescu géniuszát, s a Luceafarul, a Glosu, a De e numi mni, a La steaua, a Mortua est, a Mai am un singur dór fordítását olvasva Jókai 1857-ben mondott szavai jutnak eszünkbe: ,,Az irodalom az, aki hódít, és nem nyom el, aki túlviszi zászlóját a geográfiai határokon s vendégszeretetet gyakorol láthatatlan szellemek iránt . . . aki érvényt szerez saját nemzetiségének s mégis meg tudja osztani a magáét másokkal.“ Hiszen a XIX. század második felének nacionalizmussal fertőzött légkörében Eminescu verseinek magyar nyelvű megismertetése a román nép iránti érdeklődésnek, a megbecsülésnek a tanúbizonysága is volt azok részéről, akik elhatárolták magukat az uralkodó osztályok népeket megosztó és szembeállító nacionalizmusától, s az irodalmat a kölcsönös megismerés és a megbecsülésre való nevelés eszközének tekintették. A két világháború közötti időszak első önálló Eminescu-köteteinek megjelenése új költő és műfordító nemzedék jelentkezésével függ öszsze: 1935-ben a Kibédi Sándor fordította Összes költemények (amely szinte kivétel nélkül magába foglalja a költő életében kötetben megjelent verseket) és 1939-ben a Finta Gerő fordításában megjelent kötet (Eminescu Költeményeiből). E kötetek s még inkább a folyóiratokban szétszórtan megjelent fordítások már az Eminescu-mű teljesebb és maradéktalanabb integrálódását is jelentik. Ekkor sorakozik fel fordítására a romániai magyar költőknek az a gárdája, amelyik a Nyugat vívmányait vitte tovább, s különösen érzékeny formakultúrával, a műfordítás terén pedig a teljes tartalmi és formai hűség igényével vállal