Korunk 1989 (48. évfolyam)
1989 / 6. szám - BALACI, ALEXANDRU: Újragondolva Eminescut (Szilágyi Júlia fordítása)
ALEXANDRU BĂLĂCI Újragondolva Eminescut Az egész román nép magára ismert és mindig magára fog ismerni azoknak „a szellemi értékeknek, heves érzéseknek és szenvedélyeknek a szintézisében, melyet világosan körvonalaz az eminescui géniusz védnöksége, a személyiségé és a műé.“ Az Eminescu iránti érdeklődés jelenkori görbéje a román kultúrának azt a felívelő spirálmenetét követi, melyet a szép és az igaz olthatatlan szomja jellemez. És senki nálánál harmonikusabban nem alkotta a szépet, nem mondta ki határozottabban az igazat. A román történelmi talaj legmélyebb rétegeibe ágyazottan Eminescu költészete a legtisztább áttetszés szűrője, egyetemes szinkronba illeszkedik, de hullámvonalaiba foglalja Románia párját ritkító szimmetriájú partjainak teljes fizikai és szellemi szépségét. Tündöklő szigor veszi körül a nagy romantikus alkotását, aki eléri az abszolút tereit, miközben a világ titokzatos állapotát fürkészi. Mint az abszolútra szomjazót, a kozmikus víziók kiváltságos költőjét hiánytalanul befogadja a mai olvasók modern érzékenysége. Mélyrezgésű versei azt a komoly hangot szólaltatják meg, amely művészetté alakítja a költő és jelképesen az ember kitartó, hősies törekvését, hogy legyőzze az időt és a bizonytalanságot, esthajnalcsillagként rögzítve halhatatlanságát a szépség középpontjában. Költészetének szavai a valóság és az élet velejéből fakadnak, nem könyvek cseppfertőzéséből vagy terméketlen átvételből. Nincs meg egy életmű a román irodalomban, amely ennyire telített lenne élettel és emberséggel, konkrétummal és történelemmel. A gondolati mélység, a rendkívüli akarat és energia költői kifejezése Eminescu költészete, egyedülálló a maga tökélyében. A világ értéke gazdagodott annak a művétől, aki emblematikusan képviseli a román szellemiség irányadó jelentéseit, és száz éve vonult be a halhatatlanságba. Az Eminescu-kutatás alátámasztja a hatalmas szellem, az örök nyugtalan végtelen létét az alkotásban; azét, aki szembeszállt a maga vagy hazája mostoha sorsával. Senki sem lázadt nálánál hevesebben a látóhatár szűkítése, az emberi megismerés korlátozása ellen, mindig a szabad gondolkodás és a szabad élet fenséges zónái felé törekedett. Azok a kérdések gyötörték, melyeket évszázadok óta tesz fel magának az emberiség, s a maga alkati, modern érzékenységével egybehangzó válaszokat adott rájuk, mert érzékenysége felfogta a világ minden rezdülését. Eminescu nemcsak „erdők és források költője, a román föld csodálatos harmóniájáé, a romantikus szerelemé és melankóliáé, hanem mindenekelőtt az abszolútumot szomjazta, mindig a véges lét és az örökkévalóság viszonyát igyekezett meghatározni. Örök jelképe marad a megismerés vágyától áthatott embernek, annak, aki átlépi a tudás korlátait, hogy megpillantsa a jövőt. Most, hogy már végre teljes terjedelmükben megjelentek sok ezer oldalt kitevő kéziratai, látható, amint szellemi struktúrái a végtelenségig kitágulnak törekvésében, hogy meghaladja az emberi sorsot abban, ami a legsebezhetőbbé teszi — a halandóságban, a hosszú és kemény felkészülésben a versművészet legmagasabb, legfényesebb csúcsainak elérésére. Ezen a tavaszon, Eminescu nyomában járva az országot, még inkább megérthettük, hogy Mihai Eminescu a román nép lelkiismeretének és szellemiségének magas foka, nyomatékos hang a világ költészetében, mindig jelen van szépségre vágyó, abszolútra törekvő elménkben, szívünkben. Szilágyi Júlia fordítása