Korunk 1997 (III. folyam 8.)

1997 / 1. szám = Magyarok, románok - PRELIPCEANU, NICOLAE: Régóta (vers)

, legyen hozzá elegendő egészséged is. Nos ezért várnak az újak is csak kis türelmet és megértést. Hogy állig fegyverkezzenek ők is. Az idő nekik dolgozik úgyis. Varrogat, kinyújtja felénk békejobbját, s benne tű van, nyomában megfeszülő cérnájával az idegeknek. Lelkünk legmélyén a hazák mind érzelmi falvédővel vannak kitapétázva. Látni szeretném, meg akarom érni az utolsó út- és menetlevelek levételét a falvédőről. Hófehérke és a hét törpe, Jancsi és Juliska, Piroska és a farkas se homogén populáció. Csak számszerűség és tényszerűség. Egyetlen törpe vagy hófehérke nélkül azonban gyengül, jelentését veszti. Érthetetlen. Nincs mese. Nincs integritás. Máris mennyien hiányoznak. Egy temetőnyit kitesz szeretteim és barátaim elveszett regimentje. De a halál se választ el annyi magyart és annyi románt tőlem ebben a pillanatban, ebben az évszázadban, ebben az életben, mint a tény és a helyzet, ahol és amiben lakom. S ez mindennél jobban fájhat. Vagy előbb-utóbb belefásulok? Egyiket sem akarom... „A Dnyesztertől a Tiszáig” — igen: a-dnyesz-ter-től-a-ti-szá-ig-a-ro-mán-pa-nasz-ban-ál-lig; de a Dnyesztertől a Loire-ig a magyar is panaszban áll itt, s az ukrán is panaszban állig, az orosz, a csecsen, a zsidó, a kurd, az örmény, a bulgár, a baszk, mindenki panaszban állig... Egy dnyesztertől egy tiszáig... Élő ember vagyok, nem tünemény, nem fogalom, nem madártávlat — s a keltáktól kezdve valamennyi itt létezett s valaha itt létesülő állam, hatóság, közhatalom, társadalom, a legbecsületesebb granicsárok, janicsárok sem szerződhetnek elég igazságosan, kellő részletezéssel, elég rálátással a szükségleteimre és sérelmeimre — annak árnyalatairól, én hogyan érzem magam. Álláspontom változatlan: „Én túllépek a mai korcsmán, az értelemig és tovább. Szabad ésszel nem adom ocsmány módon a szolga ostobát”... Tegyük össze, toldjuk egymáshoz a falvédőinket. Áruljunk egy gyékényen. Hogy ne maradjunk szégyenben. Mert bárhol maradhatunk — még egy temetőoldalba karcolt lövészárokban is — sokáig. Vigyáznak ránk az utászok és régészek. Csak ne tőlünk, ne a mi esetünktől menjen el a kedve másnak, a többinek. Aki hinne az emberiségben. Hogy Bábel békésen együtt élhet önmagával. Az Úristen középen szeggel átütött tenyerén. Mely mégiscsak, ugyancsak békejobb. Nicolae Prelipceanu Régóta A halál belém fészkelődött fiókái tanulnak röpülni agyamban Szlatkay Attila fordítása