Korunk 2001 (III. folyam 12.)
2001 / 1. szám = Holnap - honlap - TÉKA - SZABÓ LEVENTE: A megkerülhetetlen hagyomány (Eisemann György: A folytatódó romantika)
119 a tudás fragmentáltként való érzékelése következtében. Megfontolandónak tartom Eisemannnak az árnyalt és összetett értelmezés végén megfogalmazott összegzését, amely arra hívja fel a figyelmet, hogy a „már” és a „még” korszak retorikájának a romantikára való vonatkoztatását komplexebbé kell tenni, s főként nem merülhet ki a „kifejletlen" előzmény a „kiteljesedett" kezdeményezés dichotomikusságában. A romantikától a modernség felé című tanulmány kétségkívül a kötet egyik központi tanulmánya, legalábbis ami az egész kötetre vonatkoztatott/vonatkoztatható címmel feltételezett szoros kapcsolódását illeti. Eisemann Szili József 1996-os Aranykötetétől (Arany hogy istenül. Az Arany-líra posztmodernsége) indít, pontosabban az alcímnek azon értelmezhetőségétől, hogy „immár az utómodern horizonton túllendülő értésmódban férhető hozzá az irodalom történetisége mint jelenünk történése" (92.). Valóban jó választásnak bizonyul az, ahogyan Horváth János felől, annak a „nemzeti klasszicizmusra" vonatkozó koncepcióját alapul véve mutat rá arra (természetesen nem elsőként, hisz maga Szili József is több írásában megtette ezt), hogy Horváth kizáró és leminősítő magatartása Ady, Komjáthy, Vajda vagy épp Reviczky szövegei irányában valamiféle korszakváltás jeleként is értelmezhető, mi több: a módosulás olyan lényeges mozzanataira hívja föl a figyelmet (természetesen negatív minősítéssel), mint a szubjektumnak az én a világ oppozícióra alapozó önértésének a tagadása vagy a szimbólumnak a nyelven kívüli tárgyi tételezéstől elforduló jellege. A „szubjektivista fordulat" Gadamer- és Jauss-féle, a retorikai hagyomány visszaszorulását állító koncepciójának kritikája, amely elsősorban Paul de Man allegória- és szimbólumfelfogását veszi alapul, a tanulmány egy adott, záró pontján funkcionálissá is válik, amennyiben premisszaként szolgál a Tompa-allegóriák újraolvasási lehetőségeit fontolgató bekezdéshez. Ami viszont további tanulmányok tárgya lehet, az az, hogy miként hasznosíthatók az oly alaposan tárgyalt, a (főként az angol és a német) romantikára vonatkozó, Harold Bloomtól, Geoffrey Hartmantól vagy épp Gadamertől származó elképzelések magyar nyelvű romantikus szövegeink olvasásában. Persze ez már további, a magyar romantika mibenlétére vonatkozó vizsgálódásokat igényel. Annak körültekintő megállapítását például, hogy milyen szövegek jöhetnének szóba, és nem elhanyagolható módon, hogyan aránylik a magyar romantika esetében a korszaktudathoz az utólagos konstrukció. Hisz ahogyan az a Paul de Man Wordsworthről szóló tanulmányának kommentárja kapcsán kiderül, Eisemann maga sincs (akárcsak recenzens) meggyőződve, hogy az utólagos konstrukció (esetünkben a romantikáé) feltétlenül egybeesne a korszaktudatbeli artikulációval, vagy másrészt a konkrét szövegek vonatkozásában minden ízében történetinek és korrektnek bizonyulna. S efelől újabb izgalmas kérdések merülhetnének föl, melyek Staud Gézától Horváth Károlyig megannyi romantikakutatót késztettek töprengésre, hogyan viszonyulnak a magyar romantika jelenségei a nyugat-európai romantikák kérdéseihez, az irodalmi jelenségek a társművészetekhez. Íme mennyi, Margócsy István kitűnő Petőfi-könyve után még fontosabbnak tűnő kérdést indít el szerzőnk gondolatmenete, ízlelés és emlékezés szinesztézikus kapcsolatára mutat rá Krúdynál Az emlékezés ízei (Krúdy Gyula Szindbádnovelláinak mnemotechnikájáról) című írás, melynek ezen emlékezéstechnikára vonatkozó sarkalatos megállapítása, hogy nem egy olyan gesztusról van szó, amely a (rég)múltnak a felidézésben való uralására, izoláltan való szemlélésére törekedne, hanem épp ellenkezőleg: olyanról, amely az emlékezés történésében gondolja Téka