Korunk 2002 (III. folyam 13.)
2002 / 3. szám = Tudomány - hatalom? - MŰ ÉS VILÁGA - VÁRI GYÖRGY: Elbeszélhetőség, törékenység, sorstalanság
Műv és világa 108 nálunk, már maga is meghatározza azt a cselekményformát, amit ezeknek az eseményeknek adunk. Az újságíró nyelvhasználata, a metafora trópusának kiválasztása, tehát az a mód, ahogyan leírja Auschwitzot, meghatározza interpretációját, vagyis azt, hogy tragédiaként fogja elbeszélni a holocaustot. A metafora lehetővé teszi a cselekményesítés egyéb fajtáit is, így, mondjuk, az idillit (ha például azt mondjuk - mint némely revizionista történészek hogy Auschwitz igazából egy szanatórium volt, hiszen nem is volt ott gázkamra, nem is öltek meg senkit szándékosan stb.). Ezek az elbeszélések mindenképpen hiteltelenek lesznek, hiszen a metafora, mint minden problémában azonosságot, felcserélhetőséget tételező trópus, szükségképpen inadekvát Auschwitz eseményének leírásában, így - mivel a nyelvi leírás, a tropológia határozza meg az interpretációt - szükségképp inadekvátak azok az interpretációk is, melyek szerint Auschwitz tragédia vagy idill volt. (Az idill narratívájáról tudjuk, hogy azért sem lehet verseny- és szalonképes, mert nem képes koherens történetté formálódni, amennyiben tényleg a holocaust eseményéről mesél.) „Metakritikai kommentárt” csak az irónia trópusát felhasználva fűzhetünk Auschwitz eseményéhez. A kertészi narratíva elszakad a tényektől, Auschwitzot elszakítja referenciájától, így megteheti azt, hogy ironikus módon idillként jelenítse meg, így, „ha pozitív értelemben nem is hű a tényekhez, negatív értelemben lehet az”. White pozitív-negatív kategóriái helyett használjuk a direkt-indirekt szembeállítást. Vagyis azt állítjuk, hogy Kertész belátja, minden pozitív állítás Auschwitzról hazugság, mindenfajta felcserélés, behelyettesítés totalizál, ezért egy olyan nyelvet kénytelen használni, mely önmaga leplezi le saját retorikus torzításait - az irónia, az irodalom, a fikció nyelvét, mely nem kényszerül megfelelni semmilyen referenciának, egy olyan nyelvet, melynek uralhatatlan mozgása semmilyen jelentésben nem rögzíthető, nem totalizálható. Ez az indirekt, ironikus elbeszélés (mely nem igaz ugyan a pozitivista értelemben, de legalább annak állítja magát, ami, látszatnak, fikciónak, irodalomnak) nemcsak hogy legitim elbeszélése a holocaustnak, de a fent elemzett megfontolások következtében a lehetőségekhez képest legadekvátabb is. Ugyanakkor az indirekt szó annyiban pontatlan, amennyiben azt feltételezi, hogy az ironikus állítást „visszafordítva” megkaphatjuk a „helyes” jelentést. Ha így lenne, kerülő úton bár, de visszajutnánk a szükségképpen defigurálódó állítások, a hazug metafora világába. A de Man-i értelemben vett iróniát épp az jellemzi, hogy állandó parabázisként 17 (de Man Friedrich Schlegeltől veszi át a kifejezést) folyton félbeszakítja egy retorikai vagy grammatikai folyamat várakozásait, lehetetlenné teszi, hogy megállapodjanak egy jelentésben. A Sorstalanságot egy lektora leveléből kiderül, hogy az ironikusan idilli cselekményesítés miatt antiszemita regényként olvasta, legalábbis A kudarc tanúsága szerint.18 Ez az olvasat persze teljesen inadekvát, ám megmutat valamit az irónia természetéről. Kétféleképpen is vakok lehetünk vele szemben. Ha észre sem vesszük jelenlétét, mint A kudarc-beli lektor, vagy ha egészen biztosan tudjuk, hogy benne van a szövegben, és egyfajta metapozícióból uralja azt. Azonban Kertész holocaust-regényeinek, mint ahogy magának a holocaust történelmi tapasztalatának értelmezése korántsem ilyen könnyen lezárható, állandó értelmezést igényelnek, folytonos szembenézést az eseménnyel és a művel, nem jutnak nyugvópontra a megtalált jelesítésben. Ez az olvasat nem jelenti azt, hogy Auschwitz mint esemény modalitása ne volna teljesen egyértelműen negatív (ezt, mint igyekeztem kimutatni, Hayden White sem gondolta). Kertész törekvése egyfajta történelmi tapasztalat adekvát nyelvi megjelenítése.19 White arra is figyelmeztet bennünket, hogy ezek az ironikus történetek nem kis részben azért jönnek létre, hogy „kommentárt fűzzenek, nem annyira a tényekhez, mint inkább a tények komikus vagy ironikus módon elbeszélt verzióihoz”. Ezek a történetek ugyanis valóban versengenek egymással. Az a kérdés, melyik történet válik reprezenta-