Korunk 2003 (III. folyam 14.)
2003 / 12. szám = Személyiség - történelem - TAKÁCS PÉTER: Deák Ferenc magyarsága
....,amis a haza nagyságának s a nép szorgalmának kifejtésére” minden törvényes lehetőséget és alkalmat fel kell használni, mert - ahogyan fogalmazott - „amelyet erre használni elmulasztunk, minden pillanat, melyben ezt eszközölni késünk, visszahozhatatlanul elmerül az örökkévalóság tengerébe, s minden helytelen halasztás valóságos tolvajlás, mellyel a haza szent ügyét meglopjuk”. Félszázadnyi időt átölelő - 1824-től 1875-ig terjedő - aktív politikai pályáján mindig a fenti elvek vezérelték. A magyarság életének ebben a sorsdöntő fél századában olyan nagy horderejű kihívásokra kellett választ találni, amilyenekkel csak az államalapító Szent István és a másfél százados török elleni harcok generációi kényszerültek szembenézni. Mint akkor minduntalan, most is a magyarság sorsa, léte forgott a kockán. Gondoljunk csak a reformkori országgyűlésekre, az 1848-1849-es forradalom és szabadságharcra, a neoabszolutizmussal szembefordított passzív rezisztenciára, az 1859—1861 -es válságos esztendőkre, a kiegyezésre, a modern magyar polgári állam alaptörvényeinek nemzetiségi, népiskolai törvény, a horvátmagyar kiegyezés meghozatalára. A nagy idők, a sorsdöntő események nagy formátumú politikusokat és cselekvő hazafiakat vezényeltek a magyarság küzdelmeinek az élére. Elég a legnagyobbakat megemlíteni a pályatársak közül: Széchenyi, Kölcsey, Vörösmarty, Wesselényi, Kossuth, Petőfi, Arany, Jókai, Kemény Zsigmond, Szalay László, Görgey, Eötvös József, Andrássy Gyula, Tisza Kálmán... A perifériára szorult provinciális magyar élet európai léptékű gondolkodói és cselekvői. Közülük a történetírók, Szekfű Gyula Széchenyit, Szabad György Kossuthot István királyhoz szeretik hasonlítgatni. Ne vitassuk most a hasonlítgatások jogosságát, a gondolatok, érzelmek, eszmék szárnyalását. Fogadjuk el a Szekfű Gyulától Hanák Péterig ívelő értékelést, akik szerint a polgárosodásért folytatott küzdelem legkiemelkedőbb egyéniségeitől — Széchenyitől, Kossuthtól, Wesselényitől — Deák sok tekintetben különbözött. Koncepcióban, elméleti felkészültségben elmaradt Széchenyi mögött; „kezdeményező tetterőben, forradalmi elszántságban” nem ért föl Kossuthtal, Telekivel; filozófiai, eszmei vértezettségben Kölcsey mögött állt. Különbözött tőlük abban is, hogy a magyar gazdasági és társadalmi élet hosszú távon ható erőit ő a hagyományokhoz kapcsolta. A tradíciókat következetesen bekalkulálta a politikai törekvések folyamatába. Nemcsak politikai stratégiáját, de politikai taktikáját is hozzáigazította a nemzet, az ország mindenkori adottságaihoz. Deák tehetsége leginkább a liberális eszmék törvényi kodifikálása és a társadalmi elvárások és ellenállások mértékének a felmérése, azok egyeztetése terén mutatkozott meg. Az ideális és a lehetséges között mindig ő találta meg az ország, a nemzet sorsát előrevivő kompromisszumot. A nemzet számára ideálisként megvalósítandó amerikai demokráciához vezető politikai küzdelemben a legkisebb eredményért is hajlandó volt küzdeni. Örült minden előrevivő parányi lépésnek, jött légyen az a kormánytól vagy az ellenzéktől, mert úgy vélte, a kor szelleméhez igazodó törvények éltetik és erősítik a nemzetet. Hozzájárulnak egy majdani demokratikus berendezkedésű magyar jogállam megteremtéséhez. Személyét az 1830-as évek közepétől - annak ellenére, hogy soha nem törekedett vezérségre - mellőzhetetlennek tartották a kortársak minden fontosabb politikai kérdés megvitatásánál. Az 1843-1844-es diéta idején titokban keresték fel Pozsonyból