Korunk 2005 (III. folyam 16.)
2005 / 8. szám = Terrorizmus - szemben álló kultúrák - HISTÓRIA - GYÁNI GÁBOR: A megtapasztalt és elbeszélt múlt
/ 10 . ként vált idővel fontos szakmai belüggyé a nyelvi medialitás problémája. „A kultúrák, mentalitások és ideológiák társadalomtörténeti elemzése mindenütt rávilágított arra, hogy a nyelv több, mint a jelentésátvitel passzív médiuma, csupán látszólag transzparens és tetszés szerinti. Minél tüzetesebben vizsgáljuk, annál világosabbá válik, hogy mindenkori szerveződési formája — diszkurzív szerkezete - jelentős mértékben vesz részt azoknak a »jelentéseknek« a létrehozásában, melyeket a történetírás mindennapjaiban még túl gyakran tulajdonítanak a szubjektumok intencióinak.”36 Ez a hipotézis irányítja a történelmi forrás elemzésében elmélyülő, a forrást lényegében dekódoló történész mindenkori tekintetét, mely hipotézis szükségképpen egy bizonyos perspektíva, egy meghatározott nézőpont megválasztását is jelenti egyúttal. Hogy milyen kérdésekkel fordulunk ehhez a múlthoz, s hogy miféle történetet alkotunk végül a múlt tetszőleges eseményéről vagy folyamatáról, attól függ tehát, hogy mely nézőpontot tesszük magunkévá a lehetséges, az összes szóba jövő látószög közül. A perspektivizmus ezen körülményei között mindig a történész az, aki egy bizonyos látószöget választ magának; e döntésében azonban így vagy úgy a múlt fennmaradt nyomai, a beléjük kódolt (és általa folyton dekódolt) múltbeli tartalmak is befolyásolják. Amikor azonban a saját szája íze szerinti nézőpontot (magyarán: a témát és sajátos vizsgálati szempontokat) kiválasztja, óhatatlanul a történetírói diskurzus (a hagyományértelmezés hermeneutikai horizontja) fog közte és a múlt hozzáférhető nyomai közt közvetíteni. Ami persze tovább fokozza a történész és a múlt referenciális valósága közt mindig is tátongó űrt, amely hovatovább a szövegek közti referencialitássá mélyül. Ezt nevezi Ankersmit, közvetlenül Baudrillard szimulákrumfogalma után, „historiográfiai hiperrealitásnak”.37 A tudás megszerzésének vázolt feltételei közt tág tere nyílik tehát az egymással versengő történetek elgondolásának és a tapasztalati tudományok játékszabályai szerinti megalkotásuknak. Az utóbbit azért is különösen ki szeretném hangsúlyozni, nehogy tovább erősítsem azt a gyakori téves feltevést, mely szerint a posztmodern álláspontjából adódóan a múltról elmondható történetek mindegyike teljesen egyenértékű egymással. Hayden White felfogása szerint az eseményekről szóló beszámolónak ahhoz, hogy igazi történelemként hasson, nem csupán a narrativitás összes jellemzőjét kell a magáénak tudnia. „Ezenfelül a beszámolónak a források megfelelő kezelésére is garanciát kell nyújtania, valamint be kell tartania az eredeti történések kronológiai sorrendjét, mint annak végső biztosítékát, hogy egy eseményről eldönthető lehessen, hogy az ok vagy okozat.”38 Ellenben az események nem puszta megtörténtük okán, hanem egyedül azért valósak, mert először is méltónak bizonyultak az emlékezésre (amit a nyomok és a nézőpontok együttesen garantálnak); „másodszor pedig azért, mert képesek maguknak helyet találni egy kronologikusan rendezett sorban. Ám ahhoz, hogy történeti beszámolóként kezeljük őket, nem elegendő, hogy megtörténtük sorrendjében kerüljenek lejegyzésre”.39 Ez ugyanis legföljebb csak az annales (valamint a ma használatos történeti kronológia) műfajbeli sajátossága, amely azonban még messze nem igazi történeti narratíva. Valójában: „Az eseményeknek nem csupán a kronológiai rendbe, hanem egy elbeszélésbe is illeszkedniük kell, vagyis úgy kell feltűnniük, hogy rendelkeznek egyfajta struktúrával, jelentéssel, melyet puszta sorozatként nem birtokolnak.” Mindez pedig azért van így, mert az egy bizonyos történet formájában elbeszélt múlt „a valóságosként megjelenített eseményekre olyan formális koherenciát kényszerít, melyet csupán a történetek birtokolnak”,31 tekintve hogy mindig van elejük, közepük és végük s egyúttal teleologikusak. A történeti elbeszélésbe foglalt, vagyis az általa referált valóság azonban egyáltalán nem ilyen, hiszen azt sem a koherencia, sem a teleologikusság nem jellemzi. Hasonlóan fontos ugyanakkor a történetforma gondos megválasztása is, mivel épp ez a történet adja a kezünkbe az elbeszélt eset