Korunk 2014 (III. folyam 25.)
2014 / 7. szám = Kamaszkor - TÉKA - KOVÁCS BEA: Nyelvében a nemzet
kerülhetetlenné teszi azt, hogy egyesek az osztályban unatkozzanak (vagy azért, mert számukra a feladat túl könnyű, vagy azért, mert már rég lemondtak arról, hogy meg tudják oldani), mások szoronganak (ugyanaz a feladat számukra túl nehéz), miközben a szerencsések csoportja boldog áramlatba merülve birkózik meg a számára éppen megfelelő kihívással.” (306.) További „kincsek”, amelyek problémákat megoldó eszközként az olvasó képzeletbeli batyujába kerülnek: a pozitív átkeretezés, az erőszakmentes ellenállás gyakorlata, az előítéletek és sztereotípiák kerülése [„nemtudás”), a megoldásközpontúság, a jó beszélgetések, az igazi párbeszédek és a szeretet. Az a fajta szeretet, amely „lehetővé teszi, hogy valóban lássuk és halljuk, tehát megismerjük őt” [a probléma hordozóját Sz. J. megj.j. Igazán figyelni a másik személyre csak a szeretet pozíciójából lehet.” (318.) Sajnos gyakori a pedagógusok hárító magatartása. Tudják/tudjuk, hogy mit kellene, mit lehetne tenni egy olyan iskoláért, ahol kevesebb problémával küszködik a „lélek”, mégsem teszik/tesszük, arra hivatkozva, hogy ameddig „a rendszer”olyan, amilyen, addig kár a gőzért. Ezért nem tudom megállni, hogy Kónya Zoltán Lélek az iskolában című könyvének ismertetését ne az abból kiemelt kedvenc idézetemmel zárjam: „Minden nagy változás úgy történik, hogy akad egy ember, aki azt mondja, hogy mától kezdve ezt az általánosan elfogadott rossz dolgot nem fogom csinálni. Mert hiába várjuk, hogy mindenki egyszerre lépjen.” (Szilágyi N. Sándort idézi Kónya Zoltán, 246.) Szász Judit NYELVÉBEN A NEMZETI Diego Marani: Új finn nyelvtan ■ Ha Hayden White metatörténeti terminusát, a cselekményesítést (emplotment) Lejeune önéletírói paktumával ötvözzük, nagy vonalakban megérthetjük Diego Marani Új finn nyelvtan című regényének fő motivációját. A könyv mindkét narrátora ugyanis arra törekszik, hogy valamilyen cselekményszerkezetet, lineáris formát, karaktert adjon egy (értelemszerűen) töredékes élettörténetnek. Míg a főszöveget, az önéletrajzi passzust író Massimiliano Brodar énelbeszélése az önmegismerésre, az öntudat megszerzésére irányul, a narratív keretet és az értelmező kommentárokat jegyző Petri Friari szólama a már meglévő, nem maradéktalanul, de mégiscsak megkonstruált önéletírást cselekményesíti, a narráció részeit igyekszik koherens egésszé olvasztani. A tények sorozattá alakítása és ennek egy kívülálló számára való felajánlása mindkét elbeszélő esetében nyíltan vállalt szándék. Friari a Prológusban már utal a történetmesélés hitelességének bizonytalanságára, alábbi kiszólása pedig a hasonló írások esetében kívánt befogadói attitűdre vonatkozik: „Az olvasó ne várja el ettől a visszaemlékezéstől se a történelmi események precizitását, se a tudományos szemlélő tényszerű szigorát.” (10.) (White valószínűleg vitatkozna azzal, hogy a történelmi események objektíven elmondhatók és precizitásuk megkérdőjelezhetetlen.) Brodar szólamának utolsó előtti mondata pedig így hangzik: „Rád bízom a történetem, olvasó, hogy emlékezz rá.” (214.). Egyértelmű, hogy egy élettörténet (újra)cselekményesítésében nagy szerepet játszik a szándék, a tudat, hogy azt a későbbiekben nyilvánossá fogják tenni, s az emlékezés, a vallomásos jelleg őszinteségét bizonytalanítja el az eleve kifelé irányuló szöveg. Mint láthattuk, a két narrátor legfőbb indítéka az emlékállítás: Brodar feljegyzéseit hátrahagyva létezését akarja legitimálni („Én, aki senkinek az emlékezetében sem fogok élni, én, aki életemben nem léteztem, így legalább azt remélhetem, hogy halálom után emlékszik rám valaki.” [214.] - hangzik Brodar utolsó, enyhén drámai hangvételű mondata), Friari pedig „lelkiismeret-furdalástól gyötörten” akarja megadni „a szerzőnek legalább az emlékezés tisztességét.” (11.), és mi lehetne alkalmasabb emlékhely, mint egy életrajz. Ezen a ponton már elkerülhetetlen a regény cselekményének ismertetése, ami annak ellenére sem válik vontatottá, hogy Friari lényegében már az első oldalakon röviden összefoglalja - így a kritikus sem „spoilerezik”. 1943 szeptemberében egy trieszti kikötőben egy sérült, eszméletlen férfira találnak, akiről a mentőhajón dolgozó Petri Friari finn származású, Németországba menekült neurológus azt hiszi, hogy északi honfitársa. A sebesült ruhájába ugyanis a Sampo Karjalainen név van belevarrva. A doktor lelkiismeret-furdalása, amely őt a katona kéziratának közreadására készteti. Ford. Lukácsi Margit; Park Könyvkiadó, Bp., 2013. 119