Korunk 2018 (III. folyam 29.)
2018 / 7. szám = Anyanyelv és irodalom - HISTÓRIA - Bezsenyi Tamás - Angyal Miklós: A mikrotörténelem kriminalisztikai olvasata
lalására). Továbbá a nyomozói önképet elfogadó történészek is elsősorban a fikciós detektívirodalomból ismerik és értelmezik a nyomozati munkát; kevés olyan történetfilozófust lehet találni, aki részt vett valódi nyomozati munkában. A forrásokat komparatisztikai céllal forgattuk, mert a leghasznosabbnak azt találtuk, ha összevetjük a történészi, illetve a nyomozói munka sajátosságait. Mindenekelőtt az eltérő szerepfelfogásokat érdemes megvizsgálni: mi vezérli a nyomozót és a történészt egy-egy bűnügy megismerése során? Ha erre a kérdésre választ kapunk, akkor ironikus módon a megismerést szervezeti kényszerként is interpretálhatjuk. „Talán azt hiszi, hogy kíváncsiságból nyomozunk, mondjuk, egy betörő után? Mi azért nyomozunk utána, hogy becsukjuk. Rendnek kell lennie, uram”– - így válaszol Capek elbeszélésében a rendőr Rybka úr kérdésére, aki meg akarja érteni, vajon a hazafelé látott lábnyomok miért szűnnek meg a háza környékén. Capek hősének, Bartosek rendőrfogalmazónak a szavaival élve a nyomozók számára a rejtélyek valójában a racionális világba vetett hit próbakövei, amelyeket a modern társadalomban intézményesített formában (rendőrség, tudományos akadémiák) kell megvédeni. A bűnügyek megoldásához azonban, ha nem is rejtélyesek, pusztán „csak” szabálysértőek, ugyanúgy intézményesített forma szükséges, amin keresztül értelmezi a hatóság a szabály áthágásának okát, eredményét, vagyis a normalitástól való eltéréseket (besurranó tolvajtól a gyilkosig) kell mértékegység jelleggel bekategorizálnia. A rejtély és a szabálysértés közötti különbségtétel összefüggéseire a mikrotörténet kapcsán még visszatérünk. A következőkben bemutatjuk, hogy a mikortörténészek mennyiben tekinthetők nyomozónak, ügyésznek vagy akár az olasz mikrotörténeti hagyomány okán vizsgálóbírónak vagy bírónak. Az értelmezés közben felhasználjuk valódi nyomozók „arc poeticáját”, és összevetjük történészekével. Az önképértelmezés érdekében törvényi szabályozásokat, illetve igazságszolgáltatási rendszereket is vázolunk. Mi vezérli tehát a történészt? Mielőtt rátérnénk a konkrét kérdésre, szét kell választanunk a historikus két alapvető feladatát, mert - ahogy Engel Pál középkorász panaszolta - a közvélekedés egybemossa a történész kutatói és elbeszélői feladatkörét. „Amikor kutatóként dolgozom, szeretnék valamit kideríteni. Valamit, amit nem tudok, vagy amiről úgy gondolom, hogy rosszul tudjuk.” E munka során a történész megfigyeléseket végez, problémákat old meg, aminek mindig az ismeretbővítés a célja.7 A laikus olvasó viszont a másik feladatkörrel, pontosabban annak eredményével, az írásművel találkozik, amelynek fogalmazása során a történész a már meglevő adatokból, információkból „komponál valami minőségileg mást: egy »sztorit«”.8 A létrejött „sztori” pedig „magán viseli a szubjektív ítéletalkotás elemeit”.9 Engel álláspontja alapján a történésznek munkája hitele érdekében hozzá kell tennie az eredményekhez a saját világképét. Más, mindenekelőtt Hayden White által inspirált történészek, filozófusok elképzelései szerint nem is tehet mást a szöveget író kutató, hiszen „lehetetlen történeti munkát írni anélkül, hogy narrativizálnánk”.10 White álláspontja az, hogy emiatt nincs valódi különbség a történész, a bíró, a pszichiáter vagy a pszichológus között, pusztán annyi, hogy a történészek professzionálisan (mint munkát) végzik a múlt megismerését, amiért egyébként őket is az állam fizeti." Simon Zoltán Boldizsár érvelése abból a szempontból fontos, hogy felteszi a kérdést, Vizsgálóbíró-e a történészi 2 írásában John Dunn politikatudós kissé odavetett megjegyzésébe kapaszkodik, aki egy történésztársáról úgy nyilatkozott, hogy ő is „vérbeli történész”, aki „a múltat [...] önmagáért szereti oly véghetetlenül”.13 Tehát Dunn kimondatlanul - White foglalkozási kategóriákon alapuló definícióját cáfolja részben, hiszen kijelentése alapján a pszichológust pedig a lélek érdekli olyan nagyon, nem pedig a történelem, tehát a múlt szerepe pusztán a lélek megérthető.