Kossuth Hirlapja, 1848 (1-157. szám)

1848-07-22 / 19. szám

lenczei királyságból, Francziaor­szág pártolni fogja, de ha a Sardi­nia­ király alatt egy hatalmas olasz monarchia fog támadni, a fran­­czia minden sympathiája mellett megveti. Következéskép nem sympathiából , hanem a körülmények megméréséből kell kiindulni. Én bátor vagyok kérdezni, hogy Carlo­ Albert sardiniai királynak a lombard-velenczei királysághoz mennyivel van több joga, mint Jullasichnak a horvát koronához? Én legalább nem tudom, hogy egy hajszálnyival is több joga volna. Károlynak azon harczba, mellyet a lombard-velenczei nép szabadsága érdekében ví az austriai császár ellen, mennyivel van több joga beavatkozni, mint például a muszka czárnak azon harczba, mellyet a pártütő illyrek vínak a magyar ellen. S azt gondolom, ha mi akárkinek beavatko­zását a mi ügyeinkbe tapasztalnék, az austriai császártól s annak ministérium­ától megkívánnék, s pedig azon alapon, hogy ha ő nem szövetségesünk, mi sem vagyunk az ő szövetségesei, ha nem ba­rátunk , mi ellenség leszünk, ezen alapon kívánjuk, segítsen minket ezen kül megtámadás ellen. Uraim , ha elvekből indulunk ki, annak következményeire el kell készülni. De én mind e mellett is azt mondom , hogy egyátalá­­ban nem látom annak szükségét principiális vitatkozásokba eresz­kedni , az a tudományok abstract mezejére való. Ám próbálja meg valaki a kormányzást, a körülményekből mindennap felmerülő újabb gyakorlati nehézségek közt, s az első perczben el fog csücsülni minden elveivel. Én uraim­ a kérdésben nem akarok semmi egye­bet, mint tudatni akarom önökkel a ministeriumnak azon politicáját, mellyet én is magaménak vallok ; tudatni akarom azon vonalig , meddig magaménak vallom, s ezen politicát épen úgy, valamint a horvát ügyre nézve a ministerium egyik diplomaticai irományában feltártam a ház előtt, úgy fel fogom tárni a ministerialis tanács azon jegyzőkönyvének felolvasásával, melly 1848—iki julius 5-én az or­szággyűlés megnyitásának reggelén épen a trónbeszéd kérdésében határoztatván, jegyzőkönyvbe is iktattatott. (Halljuk.) Felolvassa jegyzőkönyvét, melly igy következik : Az országgyűlési trónbeszédnek a külügyekre, különösen az olaszországi háborúra vonatkozó része végtanácskozás alá vétetvén. A ministeri tanács tekintetbe vévén az országnak több oldal­ról megtámadott állapotát, és tekintetbe vévén azon körülményt, hogy az ország épsége­s önállásának és szabadságának biztosítása, a védeszközök kiállításában az országgyűléstől rendkívüli áldozatok igénybevételét teszi szükségessé: a hazát fenyegető veszélyek el­hárításának kötelessége tehát mindenek felett azt parancsolja, hogy a trónbeszédben semmi ollyat ne mondassék, a­mi az indulatok fel­zaklatásával a haza megmentésére szükséges védeszközök gyors és lelkesült kiállításában akadályul szolgálhatna . Abban állapodott meg, hogy ő fenségét megkérje, miszerint az olasz dolgokra vonatkozólag a trónbeszédben egyszerűen azon ténynek megemlítésére szorítkozni méltóztassék, hogy a lombard­­velenczei királyságban, hol ő felségének seregeit a sardiniai király s némelly más hatalmasságok seregei is megtámadák, a háborút még bevégezni nem lehetett. Midőn azonban a ministerium ő fenségének ezen javaslatot teszi egyszersmind közakarattal jegyzőkönyvbe iktatni elhatározd, miként ezt koránt sem kívánja olly értelemben vétetni, mintha a pragmatica sanctióból, mellynek alapján a birodalom kapcsolatá­nak épségben tartását az 1848. 3-k­­. ez. 2-ik szakasza is kikö­tötte, a Magyarországra háruló azon kötelezettséget, miszerint ő felségét külmegtámadás ellen védeni tartozik, kétségbe vonni akarná. Sőt inkább az ő­felsége iránti hűségre s törvény iránti en­gedelmességre letett esküje szerint kinyilatkoztatja a ministérium, hogy mihelyt a magyar koronának territoriális épsége tökéletesen biztosítva, annak területén, a kapcsolt országokat s a határőrvidé­keket is világosan ide értve, a rend és törvényeink iránti engedel­messég helyreállítva, és bátorságba helyezve, nem különben hazánk törvényes önállása és szabadsága minden csorbítási törekvések fel­hagyásával tökéletesen megóva, s az ausztriai kormány részéről is, jogszerűség, igazság s a köztünki szövetség természete szerint nyíltan és minden kivétel és hátratartott gondolat nélkül elismerve, szóval hazánknak és királyunk koronájának materiális és morális integritása teljes biztosságba helyezve lesz, a ministérium össze­sen és egyenként az országgyűlés irányában állását is kész ahhoz kötni, hogy az országbani rendes hadseregnek azon része, melly az országbani rendnek, békének s a nemzet jogainak és szabadsá­gának védelmére nem szükséges, ő felségének kül­megtámadás el­len dispositiójára bocsátassék a pragmatica sanctio értelmében. És midőn János főherczeg különös meghívása kövekeztében gróf Batthyányi Lajos ministerelnök, ő fenségével a horvát­ bonyo­­dalmak iránti személyes értekezés végett most Bécsbe megyen, és külügyministeriumunkat János főhg. ő fenségének jun. 27-től, s ez ausztriai ministeriumnak jun. 29-ről kelt közlései tárgyában a ministeriumnak jul. 4-ről kelt állapodásai nyomán személyes befo­lyásával támogatandja: a ministerium egyszersmind megbízza a ministerelnököt, hogy a fentebbi pontban foglalt ígéretet a szük­séghez képest kijelenthesse, s ő fenségét János főherczeget, mint császári képviselőt, és az ausztriai ministeriumot figyelmeztesse, miként ezen ígéretnek valósítása már most szorosan attól függ, hogy az ausztriai ministerium azon barátságtalan politikát, mellyel irá­nyunkban követni látszik, nem csak merőben barátságossá változ­tassa, hanem a császári hatalom s a dynastia minden tagjai is si­keresen közre dolgozzanak, hogy a magyar korona területén a tör­vényeink iránti hűt engedelmesség s rend és béke mi­hamarább helyreálljon , s hazánknak törvényes önállása és szabadsága min­den tekintetben, a pénz- és hadügyek önálló, független és minden idegen avatkozásoktól ment kormányzatát is világosan ide értve, nyíltan, őszintén elismerve s megóva legyen; annyival inkább, mint­hogy a ministérium az összes nemzettel egyetértőleg változhatlanul el van határozva a magyar nemzetnek ő felsége által is szentesített önállásából semmi áron egy hajszálnyit sem engedni, s a szövetsé­ges barátságra hasonló barátsággal, ellenségeskedésre jogszerű visszatolással felelni. Midőn azonban a ministerium az országbani rend és béke biztos helyreállításának és az ország önálló, materiális és morális épségének biztosítása esetére ö­g­hségének kül­megtámadás elleni otalmazására a pragmatica sanctio értelmében ígérkezik, világo­san megjegyezni kívánja, miként az ellen, hogy ezen ígéret a lombard-velenczei olasz nemzet elnyomásábani részvét szándékára magyaráztassék, világosan tiltakozik; s ez ügyben csak arra le­het a fentebbi esetben segédkezet nyújtani hajlandó, hogy a lom­­bard-velenczei nemzettel olly béke és egyesség megkötése esz­közöltessék melly egyrészt ő felsége, méltóságának-másrészt az olasz nemzet jogainak, szabadságának, méltányos kivánatainak egyiránt megfelel. A jegyzőkönyv felolvasása után Kossuth igy folytatá: Ez a ministerium politicája. Mit mondott ezzel a ministerium? azt mondta: ha nem ti csináltátok is a zavart ezen országban, de ti­szítogatjátok a zavart, segítsetek nekünk rendet csinálni, szün­tessétek meg a szítogatási törekvést, melylyel eddig ellenünk vol­tatok, ha ezt megteszitek, azon esetre nem az olasz nemzet szabad­ságának elnyomására, de egy méltányos igazságos békének kiesz­közlésére, külmegtámadás ellen a fejedelemnek segédkezet fogunk nyújtani azon erővel, melly az országbani rendes katonaságból ha­zánk jogainak, szabadságának, békéjének, csendének fentartására nem szükséges. Vagy­is másképp megmondta az olasz népnek, — ha nyilvánosságra jön ez — ne feszítsétek túl a hurt, alkudjatok úgy, a mint a ti nemzeti szabadságtok hasisán alkudnotok lehet, alkudni kell, de ne feszítsétek túl a hurt, mert akkor saját létünk­kel fogunk számot vetni, s ha úgy látjuk a dolgot hogy az ottani béke helyre­állítására segítséget ígérnünk kell, azon feltétel alatt, hogy előbb nálunk állítassák helyre a béke, meg fog történhetni, hogy segítséget adunk. Ez morális hatás, a­mit kimondott a mi­nistérium. S nem tagadom, egy más tekintet is van. Körülbelül 10 — 12.000 magyar hős vérzik Olaszországban, azokat mi vissza nem hozhatjuk, mert a törvény, melly nekünk hatalmat adott ke­zünkbe, ezen sereget kün találta, s ezen seregnek visszakozásá­hoz a fejedelemnek személyes hozzájárulása lett volna szükséges. Könnyű azt mondani, uraim! hát kötötte volna hozzá a ministe­rium állását, hogy vagy jöjön haza Olaszországból a magyar ka­tonaság vagy lelép. Hisz még csak ez kellett volna, a sereg is kün maradt volna, s azon ministerium sem lett volna, melly Ma­gyarország hajóját azon nehéz körülmények közt megjártá leg­alább addig, hogy önöktől függjön a hazát megmenteni. Tehát vissza nem hozhattuk. Én nem tagadom, a magán-sympathia ollyan, hogy rajtam is —nem teszek belőle titkot — gyakran meg­történt, ha hallottam, hogy győztek az olaszok valamelly csatában, lelkem örült, s sympathiámban eltudtam arról feledkezni, hogy saját magyar vitézeinknek vérén van megvásárolva győzelmük. De ha mint magán­ember el tudtam erről feledkezni az olasz nem­zet iránti sympathiából, a kormánynak nem szabad arról feledkezni. S még­sem mondom azt, hogy tehát küldjünk oda seregeket, ha­nem ezen morális hatást óhajtotta a ministerium gyakorolni. S ezen vonalig egyet­értek, hogy köttessék ott minél előbb ollyan béke, melly az olasz nemzet kivonatának, s egyszersmind a trón méltóságának is megfeleljen. Mert ha mindezen tekinteteket nem vettem volna is szemügyre, egy van uraim i s nyíltan akarok szólni. Könnyű mondani, hadd jöjön haza az a 12,000 magyar, de visszajön vele egyszersmind 35,000 illyr, s visszajön akkor, mi­lőn mi nem vagyunk, nem voltunk készen 35,000 illyrnek sze­mébe nézni. Az illyen körülmények közt ha azt mondtuk volna „mindegy, vesszen a nemzeti szabadság, vesszen minden, sympa­­thia az olasz iránt“ talán most itt ülne Jellasich Budán. Én hát többet nem szólok, én kötelességemnek tartottam a múltra nézve kimondani, megismertetni a házzal a ministerium politicáját. Ezt megismertetvén nekem semmi kivánn valóm nincs a kérdésben. (Hosszas éljenzés.) Irinyi József: Miután pénzügyminiszer úr világos elő­adása szerint a ministérium állása különösen ezen második kérdés­hez van kötve, én, urak, nem tagadom, igen nehéznek tartom a jelen helyzetet. Azt hiszem e házban, sőt az egész országban nincs jó hazafi, ki ministeri erisist akarjon. Részemről, midőn a nemzet­gyűlésre jöttem, erősen feltettem magamban, hogy a ministeri eri­sist annyira igyekeztem kikerülni, miszerint én elhatároztam ma­gamban még meggyőződésemből is feláldozni, ha arra valami szük­ség volna. Bocsánatot kérek, a­mi most kívántatik, mondhatom olly nagy árnak tetszik, hogy, bárha én egyszersmind arra is el vagyok határozva, hogy a jövendőre nézve is azért semmi rendszeres el­lenzékbe nem állok a kormány ellenébe, de mégis részemről ez esetben az indítványhoz nem járulhatok, vagy­is a pénzügyminister által előadott politicát nem pártolom, (zaj). Az ár, mellyen a mi­nisteri crisis kikerülését meg kellene vásárolni, előttem igen nagy­nak tetszik; ez egy igen nagy elv, a be nem avatkozási elv, s a civilisatio ügye. Mert először is azt mondom, a kérdés, mellyen a ministeri politica alapul, roszul van feltéve, s ebből következtetem, hogy itt a civilisatio , s be nem avatkozási elv forog kérdésben. A ministeri politica azon feltételen nyugszik, hogy Magyarország pragmatica sanctionál fogva kötelezve van Austria háborúiban részt venni (Kossuth: csak politicán nyugszik.) — a pragmatica san­ctionál fogva — világosan ez volt mondva. Nem azon szavakkal mondja a ministeri politica, hogy kötelezve van Magyarország Austria háborúiban részt venni, de miután a pragmatica Sanctióra hivatko­zott, azon mint sarkkövön nyugszik, tehát világosan ebből áll ér­telme, talán más szavakkal mondja a szavakra , mint a miniszeri jegyzőkönyvben van, nem emlékezem, de ezt halljuk legalább ma­gán úton is mindenki által emlegettetni. A pragmatica sanctio egé­szen másképen áll. 1723 . 1-ső t. sz. bevezetésében igen is ott van — nem idézhetem saját szavait , hogy Austria háborúja Magyaror­szág háborúja is. De ezen bevezetés nem egyéb, mint az akkori ki­rályi propositio, és azon törvényezikk, mellyben az országgyűlés ki­mondja, hogy mit fogad el, nevezetesen a 4-ik t. ez, gondosan kihagyja mind­azon szavakat, mellyekből az magyaráztathatnék ki Austriának háborúja Magyarországnak háborúja is. És ha önök így állítják fel a kérdést — nem akarom a miniszeri jegyzőkönyv sza­vait idézni, csak értelmét mondom — ha úgy állítják fel a kérdést, hogy a pragmatica sanctiónál fogva Austria háborúja Magyarország háborúja is, akkor nem tudom, miért ne vállaljuk el a status adós­ságot is ? akkor nem tudom miben áll a magyarországi önállóság ? miért nem bocsátjuk vissza a had­­s pénzügyet? mit vissza is fog­nak önök igy bocsátani. Lesz talán had- és pénzügyministerünk? Igen is lesz, de csak névleg, s ezen had- és pénzügyi tárcza lesz az austriai ministeriumnak posta­hivatala. A múlt országgyűlésen igen kemény viták voltak az 1790 : 10-ik t. ez. felett, melly Ma­gyarország önállóságát körül­írja, nem tudom akkor, mi Magyar­­ország önállása , ha Austria háborúja nekünk is háborúnk. És kö­zelebbről a hadizenésre vonatkozva — noha én a régi törvények ba­rátja nem vagyok, avas obscuritásoknak tartom azokat, de miután a pragmatica sanctio van említve, e térre is ki kell terjeszkedni, s az 1741: 22. t. sz., mellyben a hadizenési ügyről van szó, — csak arról van szó, hogy ha Magyarország megtámadtatik, egy szóval Magyar­ország saját háborújáról szól a törvény, ő felsége országgyülést hirdet, s rendelkezik az országgyűléssel egybe. De ha Ausztria háborújá­ról van szó, hogy ekkor miként történjék intézkedés, a törvényben arról semmi sincs. Ezt először azért hoztam fel, mert világosan ez az értelme a miniszeri jegyzőkönyvnek, de más részről azon kér­dést akartam először felállítani, hogy Austriának háborúja Magyar­­országnak nem egyszersmind kötelezettség szerinti háborúja. Itt tehát tisztán arra reducáltatik a dolog, hogy Magyarország akar-e beavatkozni Austria háborújába; azért mondom, hogy itt a be nem a­­vatkozási elv forog fen.Ezen elv, mellyel Európa diplomatiájában hos­szas gyakorlat mutatott meg, hogy egyedüli leghasznosabb elv, s nem is értem azon következetességet,hogy a magyar országgyűlése,melly életét az olly nemű európai mozgalmaknak köszönheti, minek jelenleg Olaszországban is vannak, hogy mi akkor Olaszország ellen min­den kötelezettség nélkül szabad akaratból interveniáljunk vagy de­monstráltat csináljunk. A miniszeri jegyzőkönyvben következetlen­ség is van; először azt mondja, hogy ha Magyarország békéje helyreállíttatik, akkor Magyarország azon fegyveres erejét, mellyet nélkülözhet, Ausztria rendelkezése alá bízzam 2-szor hogy Ma­gyarország semmi esetre nem akar részt venni Olasz­ország elleni háborúban hanem csak egy úgy­nevezett becsületes békét akar elősegíteni. Ekkor nem értem mit tesz azon szó rendelkezés, ha értelme egyedül az, hogy csak békét akarunk kötni. — Egyébiránt ezen békekötés csalóka szó. Nem vádolom a ministériumot rosz szándékkal , hanem csak azt mondom, hogy óriási tévedésben van. Mert mi értelme annak, hogy békét akarnak kötni az olaszokkal ? 82 Hátha az olaszok nem állanak rá ? Ekkor szorítanunk kell, ha pe­dig szorítunk valakit, s fegyvert nem használunk, ez semmit sem tesz. A következetesség kívánja akkor, hogy az olasz háborúba is bemenjünk. Ezen elv ellenében a kérdést úgy látom s állítom fel, hogy Magyarország az ausztriai birodalomnak nem kiegészítő ré­sze , s Austria háborúja nem egyszersmind Magyarországnak kö­telezettség szerinti háborúja is, hanem ha tetszik, mint Mária Te­­­­rézia alatt szabad akaratból megosztozni — az ő dolga , de hogy kötelezettség szerinti háborúnk volna, azt el nem ismerhetem. De hát mi a czélja ezen beavatkozásnak, horvátországi ügyünkkel tisztába jöni. Én a pénzügyminiszer azon okoskodását, hogy ha mi Ausztriát nem segítjük Olaszország ellen, akkor nekünk a horvá­tok ellen semmi felszólalásunk nem lehet, meg nem állható okosko­dásnak tartom, mert mi Olaszországot nem is akarjuk segíteni, mi Olaszországot tisztán Austria irányábani szempontból tekintve, nem akarunk beavatkozni, és valamint az olaszországgali ügy Austria ügye, s tegyen vele a mit akar, úgy a horvátokkali ügy is a mi ügyünk, s nem kívánjuk, hogy más beleavatkozzék. (A Baloldalon helyeslés.) Nem várhatom azon czél teljesedését, mellyet elérni akarnak, ha mi megajánljuk Austriának a segedelmet, hogy t. i. ek­kor Austria a horvátokkal a bajokat meg fogja szüntetni. Talán azt fogjuk hallani, hogy Austria intést fog adni Jellasichnak, s megpa­rancsolja , hogy hallgasson el, hogy Austria Magyarország erejét Olaszországba küldhesse. Vagy ha ez nem történik is, hogy lehetne nekünk reménységünk az austriai ministériumra számolni ? Az au­striai ministérium azt kívánja, nem egyedül, hogy Olaszország el­len katonát adjunk, hanem az austriai ministeriumnak pénz- és had­ügyünk kellene. Nem lehet tehát egyátalában ahoz reménységünk, hogy a mi kormányunk általában az austriai kormánynyal szövet­kezzék, melly hiteles tudomás szerint is a lázadó horvátoknak pénz­­segedelmet küldött, s melly nekünk nyilt, szándékos ellenségünk. Mi­den önök ezen fekete erélű camarillával akarnak egyezkedni, ne­kem urak úgy tetszik, mintha önök az ördöggel akarnának szövet­kezni az erény megmentésére. És önök ezen camarilla hálájára szá­mítva azt gondolják, hogy majd a horvátokkali zavart lecsillapítja. Én ezt nem látom. Látom azt, hogy minden valóságos haszon és nyereség nélkül koc­káztathatjuk nemzeti becsületünket; én a sym­­pathiai politicára sem sokat tartok; én a politicában az érdek­em- Bere vagyok. Nem azt nézem hogy a franczia, angol mit gondol s mit mond, hanem hogy mit kíván a nemzeti becsület. Ezután Román F­e­r­e­n­c­z szólt, és a ministeri javaslatot pártolta. — Folytatása holnap. FŐVÁROSI ÚJDONSÁGOK. Pest váro­s a f. h. 20. tartott köz­gyűlésének nevezetesebb tárgyai. 1. A milánói kormány levele, mellyben a múlt pünkösdkor, Pesten, a Ceccopieri olasz ezred né­hány százada által elkövetett kihágás miatt, felszólítsalik városunk, hogy ezt nem tekintvén, mint valamelly ellenszenv,vagy nemzetünk iránti gyűlöletből származott merényt, minek alapja nem volna, s meggondolván, hogy az csak közös ellenségünk, a reachio emberei bujtogatása által idéztetett elő, azt az olaszoknak hibául ne rója. Mivel a levél szerkezetéből válasz követelése nem tűnt, az csak tu­domásul vétetvén, a levél értelmébeni viszonnyilatkozat, hirlapilag határoztatott közzététetni.2.Lángh Ignácz kapitány jelente azon már lapunkban említett tényt, miképen a hatóság tudta nélkül, a fekete sereg toborzott, s az ez által okozott csoportozás alkalmat nyújtott Keczkés Eden lázítására. Előadó, miképen felszólítására, a verbun­kosok azt felelék, hogy nekik a toborzásra Földváry őrnagy adott engedelmet, s egyszersmind kéré a közgyűlést, kérné meg az illető miniszer­, hogy jövőre minden toborzást a városi hatósággal eleve tudasson. Mi is elfogadtatott. A gyűlésen jelen volt Földváry Lajos őrnagy következő felvilágosítást adott. Néhány nap előtt a fekete sereg öt daliája berontott az országos hadi­tanács szállására iszo­nyatos lármával, jelentvén, hogy az országban 48000, mind negy­­vennyolcz ezer ember állott a halálfejes zászló alá (eddig ezen lo­bogónak csak 200 hívéről tudtunk), s ők mind indulni akarnak a ráczok ellen. Földváry válaszolt, hogy ő a Budapestről vállalkozó önkénytesek vezérlésével lévén megbízva, azon negyvennyolcz ezernyi sereget szívesen fogadja zászlója alá. De ők ismételten ki­jelenték, hogy csak a koponyában bíznak,s látomásuk volt mint nagy Constantinnak, hogy „sub hoc signo vinces“, s igy mint különös testület akarnak csak síkra szállni, s az őrnagy semmi az elkülön­­zés iránt felhozott okaira nem hallgatva távozának, de tőle a tobor­zásra semmi engedelmet nem kaptak. Jelente meg az őrnagy, hogy az eddig saját zászlója alá ministeri engedelemmel toborzott mint­egy 400 egyén közöl 32 jelenté magát, ki vagyon hiában hadi zsold­­ját már is igényli. Határoztatott: miután ezek száma szaporodhalik nyolcz vagy tiz nap múlva történendő kiindulás idejéig 200 ft rendeltetik 100 egyénnek zsoldul, naponként 12 krjával. Ezen ha­tározat talált ugyan ellenzőkre, kik a pénzt nem a városi pénztár­ból akarták vétetni, hanem a nemzetőrök által összelétezni, miután az önkénytesek csak mint ezek helyettesei tekintendők , de mégis nagy többséggel fogadtatott. Sokkal kevesebb majdnem ingerült vi­tára adott alkalmat a harmadik tárgy.Egy a múlt gyűlésből kiküldött választmány jelentése olvastatott fel,az országos rendőr­hivatal fel­állítása felől. A választmány a hivatal mellett nyilatkozott, csupán a város hatósági jogait jobban biztosító némelly módosításokra kívánta a belügyminiszert felszólíttatni. De az igen alapos javaslat egész fer­­geteget ébreszte maga ellen. Első emelt szót ellene Asztalos Ká­roly, a nemzeti színház hajdani titoknoka. Megtámadd a választ­mány jóslatát (javaslatát akarta mondani.) Az országos rendőr hivatalt olly bűnnek canonizálta, minőt még a régi kormány sem mert elkövetni, azt mint a hatósági jogok és személy­szabadság gyilkosát festő, törvénytelennek nyilvánítá. Várni kellett volna fel­állításával, míg erről a nemzet­gyűlés rendelkezik, s addig — hall­juk saját szavai — a már elfogott néhány ráczbujtogató bolyongha­tott volna még a hazában. Végre — s most jó hosszú beszédének legokosabb része — leült, maga is látszatván csodálkozni, hogy mind­ezeket nem még rosszabbul mondá el. S illy hangon folytak a jóslat további megtámadásai. Egy képviselő olly formán beszélt, hogy a magyar ministerium a minapi elfogatás által az angol „ha­beas corpus“ actát sérté meg. Egy­más azt veté a javaslat szemé­re, hogy az olly szint visel, mintha a ministeriumban, s nem­ városi választmányban készült volna. Mire Graefl városbiró helyesen jegyzi meg, hogy ez csak dicsérete a munkálatnak. Legeredetibb vola egy polgártársunk nyilatkozata, ki saját szavai szerint azért tá­rnádé meg a javaslatot, s pedig igen indulatosan, mert az igen jól és helyesen motivált, hatalmas replica a kormány­rendelet mellett. Igen szép, édes polgártárs úr, valamit helyesen s jól motiváltnak, ha­talmasnak vallani, s csak egy fa garast érő ok felhozása nélkül mégis ellenzeni. Mások olly formán beszéltek, hogy a jelen rend­kívüli időben az országos rendőr­hivatal ugyan szükséges, de fel­állítani még­sem kellett volna. Ezen szebbnél szebb dictiókhoz já­rult még a tartalék­sereg helyeslő kiabálása, s így a választmány javaslata, az ülés legkitűnőbb kapacitásai alapos védelme daczára is nagy szótöbbséggel megbukott. Ekkor sült ki, hogy a győztes párt vagy nem tud, miért harczolt, vagy megrémült saját diadalától, mert a rendőri hivatalra, melly ellen olly hatalmasan és egyenesen puskázott, nem merte a „vesszen el“ szót kimondani, s megelége­dett sorsát új választmányra bízni. Szép lenne, ha a következő gyű­lés egy harmadik választmányt küldene ki. — &

Next