Közérdek, 1892. július-december (4. évfolyam, 27-52. szám)

1892-10-09 / 41. szám

IV. évfolyam 41-ik szám. Marosvásárhelytt, 1892. október 9. Társadalmi-, közgazdasági-, jogi-, közigazgatási- és vegyes tartalmú hetilap __________ Megyeien minden vasárnap. Előfizetési dijak: ferelős szerkesztő és laptulajdonos. Hirdetések díja: R , . 8 szerk tőd év: Egész évre , . 6 frt — kr. Egy kétszer hasábozott garmond sor vagy annak Bolyai utcza 15-ik szám, a hova Fél évre . . . 3frt — kr Pálffy Hilihály n­avw térmértéke 15 kr. a lap szellemi részét illető köz­jegyed évré , f w Bélyegáíj minden beigtatás után 30kr remények, valamint az előfizeté­sig v,' • • 1 irt 50 kr. _ il Nyik­tór soronként 80 kr. sek és reklamátiók intézendők. gy hóra . . . — frt 50 kr Adi A­r­padi kiadó« — Keziratot nem küldünk vies». ee Kiadóhivatal: -------- . ______________________________________________ Csak bérmentes lehleket fogadnak el Adi Árpád könyvnyomdájában. Nyílt levél nagym Bánffy Dezső dr. úrhoz, a képviselőház elnökéhez. Nagyméltóságu elnök úr! „Minden ország támasza, talpköve a tiszta erkölcs, mely ha megvesz — Róma ledől s rabigába görnyed.“ A politikai tisztesség nélkülözhetlen, hiányozhatlan, elengedhetlen lényeges alkatrésze a társadalmi összerkölcs e nemzetéltető, országfentartó, államal­kotó és bontó szeplőtlen tisztaságának. Fokozatok, különbségek, árnyalatok­­ e téren legföljebb annyiban mutatkoz­nak és fogadhatók el, amennyiben Róma hanyatlásának és bukásának elvitáz­­hatlan tényezői, rablánczainak és rab­­igájának eltagadhatlan erkölcsi okai közt racitustól Gibbonig és Montes­­quieuig minden nevezetesebb történet­­búvár azt a szomorú tényt írja első helyre, hogy a politikai tisztesség s mi ezzel egyet jelent, a hazafi köteles­ség és becsületérzet megrendült, el­némult, kihalt lassanként a római vi­lágbirodalom sorsát — a közerkölcsök romlásával lépést tartva gyarapodó, utóbb már korlátlan teljhatalommal intéző kormányférfiakban és kor­mányzati körökben. E végzetes horderejű politikai tisz­tességnek magyar földön éberszemű őrévé és kérlelhetlen bírájává már ál­lása és méltóságánál fogva első­sor­ban a képviselőház elnökét jelöli meg, hívja föl, rendeli ki a közérdek és közvélemény. Íme ok és magyarázat, hogy egy hazafi jajkiáltás a nyílt levél alakjában Exezellencziád országosan ismert és becsült nevével indul és jut a közlel­kiismeret itélőszéke elé . . . Mellék­letül oly okmánnyal, mely nem szorul ugyan bővebbb körülírásra — az er­kölcsi halál penészszaga özönnel ára­dozván minden sorából és betűjéből — egyes pontjainak könnyebb meg­élhetése végett szabadjon mégis a kö­vetkezőket elmondanunk: „A magyar államterület egyik leg­exponáltabb vidékén, a székelyföldön három hosszú évtizeden keresztül atyai jósággal és államférfim bölcseséggel kormányozta Udvarhelymegyét előbb királybíró, majd főispáni czimével és rangjával egy ősszékely főnemesi csa­lád méltó sarjadéka . . . Érdemeit a legfényesbb kitüntetések végtelen so­rával jutalmazta királyi kegy . . . ra­gaszkodás és hódolat ezerféle jelével méltatta és koszoruzta országos és helyi elismerés. S méltó befejezéssel a ma­gyar közélet egyik legszebb, mert fel­hőtlenül verőfényes tüneményévé emel­kedik lelkesítő nemes például jövendő nemzedékek számára e kiváló férfiú egész közpályája — ha balsorsa nem csem­pész oldala mellé egy alispánt — a­kiben ritka elmebéli adományok hat­­­tártalan ambiczióval egyesülvén, va­­­­kondoki munka eleje nem vág a ter-­­­mészet örök erkölcsi rendjének. Nem ide tartozik elmondani, mi bírta rá a kormányt, hogy Török Albert államügyészt ereje teljében, férfikora virágjában nyugdíjazta ... s hogy miként? mily eszközökkel lett ez aztán Udvarhely megye alispánja? . . . Sőt érintetlen hagyjuk, nem bolygatjuk itt kíméletlen őszinteséggel még azt sem, h­ogy az új alispán és volt államügy­ész lelkiismereti és jogi aggályok nélkül­­ szedegetett föl jó darabig két fizetést , s csak utólagosan, havi rátákban té­rítette vissza az állampénztárnak, min i ily formában — persze csak bona fide, csak jóhiszemüleg! — megkáro­­­­sitotta volt ... Mi csak egy tényt­­ kívánunk itt szellőztetni.. Azt, hogy t­­örök Albert görbe után, a politikai­­ tisztesség halálos sérelmével lopódzott föl a főispáni székre s hogy a régi latin jelszó értelmében: fiitere si nem­ queo superos, Acheronta movebo, — ördögidézéssel kíséri­k meg elérni, a mihez isteni segélylyel hozzáférköznie lehetetlennek látszott. Friss emlékezetben élő, köztudomású adat, a közelmúltból, hogy Sza­­pári Gyula gróf a közigazgatást álla­mositni hivatott törvényjavaslattal nem­csak a miniszterelnöki és belügyi tár­­czák birtokának, de államférfim hír­neve egész hitelének erejéig azonosí­totta magát. S könyörtelenül eltörte a pálczát mindazon főispánok feje fölött, akik megyéjükben nem bírtak több­séget biztosítni az általa proklamált államosítási elvnek és azon törvényja­vaslatnak, mely sebtiben készülve, csak félig meddig elégítette ki magukat az elvnek legigazabb híveit is. Török Albert alispán elnöke lévén Udvarhely megyében a szabadelvű párt­­nak, be volt avatva ily minőségben a miniszterelnök legtitkosbb gondolataiba és intenczióiba is. Könnyen faragha­tott hát ezekből magának létrát — a főispáni zsölyészekhez. Daczára annak, hogy az országgyű­lésen levétetett immár időközben a napirendről, legbenső házibarátai, ke­nyeres pajtásai és vak szolgái Udvar­helymegye közgyűlésén szőnyegre hoz­ták úgy elvi, mint gyakorlati részében a fontos kérdést s míg az alispán maga lelkesült dicshymnuszt zengedezett Szapáry grófnak és az államosításnak, jámbor hívei és engedelmes tanítvá­nyai most az egyszer! — először ab utolszor! — megtagadták a mestert s Ugrón Gábor mellé szegődve, irgal­matlanul leszavazták a­­ főispánt. Török Albert alispán önmaga gon­­doskodott, hogy a kudarczot ily szín­ben lássák, igy értelmezzék Budán. Sőt példátlan gyöngédséggel önmaga iránt, „ote toi, que je m’y mette” alapján a régi főispán kibuktatása mel­lett igazán meglepő és nagyszabású ügyességgel megsúgta a kormánynak azt is, hogy az egyetlen plauzibilis utódot — Török A. becses személyé­ben kell keresnie. A szintén leszavaztatott alispán tol­lat ragadt s álnév alatt, de szent ha­ „A KÖZÉRDEK“ eredeti tárcsája. Október 6. Nagy az a gyász, mely boritja Aradot, Mert egy egész nép szivéből fakadott, Sírnak még az unokák is felette, Hogy a bakó kezét kikre vetette. Köziekbe a rút bérencz hogy fért be? Attól sáppadt el a halál mérgébe. Hol nemesen hull az ember rakásra, Megkímélte őket kijön a csatába. Bakó­­ bakó­­sok felé jár a kezed, Nagyokra is, a jókra is rá­teszed. Hátad megött mintha látnám a gyávát, Ha maga fel uszítja a kutyáját. . . . Beszélő János. Szakítás. Mikor ébresztőt fújt az ezredtrombitás, akkorra már túl volt egy néhány sóhajtáson. Későn feküdt le, idegesen, zavartan dobta ruháit a fotesökre; dühös volt először ön­magára, aztán az egész világra. Mikor meg­pillantotta dohányzó asztalkáján azt a kacér kis fehérnép arczképét, akkor éppen fúriába jött. Ilyenkor lecsukta szempilláit s mintegy kábultan állott egy helyben, mereven, mint egy düledező oszlop. Az ablaka alatt titkosan sugdostak a vad­­gesztenye hulló rozsdás levelei; az őszi hi­deg szellő is szilajon vágtatott át a zörgő lombok között. A kaszárnya nagy udvarán kedélyesen trappoltak a félig felöltözött hu­szárok a kantin felé, egy-egy snapszos üveg­gel kezükben. Már zabolát is fújtak és még nem koczo­­gott az a majom, ordináncz. Bosszantó, még ez is ellenére van az embernek, mormogta magában Szék­ay Emil hadnagy. Oh ti hulló levelek, te sáppadt avar, jobb volna, ha már ti szolgáltatnátok a takarót, hisz már czéltalan, reményvesztett az élet. Most már az édes rabságból is ki kell esni, még gondolni sem szabad rá. Borzas­­fejjel, ijedt arczc­al rohant be az ordináncz és csapta le a tükörfényesre lubiczkolt sarkantyús csizmákat. Hozta a mosdóvizet, és terítette a b­eázó asztalkát Az előszobában csörömpölt a csészék között és a spirituszláng alig, hogy bele nem fogott a vakablak csipkefüggönyébe a mint ott sze­­leskedett. Elhozta a kaszinóstól a sonkasze­­leteket, a teával együtt tálczára tette és be­vitte a hadnagy ur elé. Aztán kihúzta magát egyenesre és várta a további parancsot. Várt egy kis fülhúzást legalább is, hogy késett, de tudta, hogy ha megmondja urának, hogy az este Bórájánál volt, megbocsájt neki. Igen jó ember volt, ha igazat mondottak neki, meghatotta jó szívét és csak gyöngéden fi­gyelmeztette, hogy: na maga hunczurkutya­mosó, megint kirúgott a hámból. Most mit sem szólott, csak elmélázva, szó­rakozottan gombolgatta karcsú szabású blú­zát. Nem is fütyölt az öltözködésnél, mint rendesen, pedig hétfőn reggel ugyancsak jó kedve szokott lenni. Vasárnap délután vagy lóháton, vagy fo­gatán száguldott ki a Jelencsáky Sándor pusztájára, hol a milyen szives barátságra talált, éppoly finomabb érzelgős boldog, rab­ság várt türelmetlenül verő szivére. Halovány arczu, szőke hajú lányka volt Jelencsáky Iréné, a­ki Istenen kívül a ma­máját szerette még eddig legjobban csak a világon. Az apától inkább félt, attól a mo­gorva penzionátus huszárezredestől, ki hajlott kora daczára délczegen járt-kelt terjedelmes birtokán és mérges hangon osztogatta pa­rancsait a cselédségnek. Iréné örökölte papájának tiszteletet pa­rancsoló föllépését, a mamájától a szépséget és egy kis finom kaczérságot bírt és ezzel hódított is mindenütt nyakra-főre. A mama még fiatalos bájaiban pompázott és a pesti dalrendezők terve számba vették, ha „a lady-patronessei tisztet volt kegyes elragadó szeretetreméltósággal elvállalni.“ Mikor odaérkezett Szék­ay Emil hadnagy, egy falka agár üvöltése fogadta és alig tudott tőlük menekülni, mindelik elvárta, hogy bosszúkő fejét meglapogassa. A vizitszoba ajtóban állott már a délczeg ezredes és ka­tonás parolával fogadta a kedélyes gyereket A mama bele volt temetkezve a „Fővárosi Lapok“-ba, Iréne meg Herczeg Ferencz tár­­czáit olvasta, mint a vasárnapi délután leg­kedvesebb csemegéjét. Emil kezet csókolt a mamának, Iréne-nel pedig kedélyesen, divatosan kezett szorított és alig-alig tudott szóhoz jutni, úgy remeg­tek ajkai. Iréné egy pár szót szólott, aztán bocsánatot kért egy pár perczre a mígnem ezt a tárczalevél olvasását befejezi. A mama eléggé intette hogy tegye félre most, de ezt Emil sem kívánta volna, hiszen neki így is Iréné, amúgy is Iréné. Ha befejezte az ol­vasást, elkezdték a lapok napi hírein és vé­gezték valami hóbortos, apró postilion, d’amo­­urbeli ömlengésen. — Mindég meglepőbb volt rá ez a leány; arczának halványsága, vonásainak merevsége mind jobban-job­­ban ingerelte és egy rejtélyes földi angyalt látott benne, kit Isten arra teremtett, hogy

Next